TÁJKÖLTÉSZET: tájleíró költészet. A leíró költészet egyik műfajcsoportja. Témája kizárólag vagy túlnyomórészt a táj; az ember csak közvetve jelenik meg a természeti környezetben. A természettudományos tanköltészettel szemben a tájköltészet alkotásaiban nem az önmagában vett természet, hanem a társadalmi-emberi mondanivaló a lényeges, a természeti motívumok ennek érzékeltetésére szolgálnak. Gyakori, hogy a táj hangulata szerelmi érzést sugároz. Az ókori európai költészetben a természet képei főként az idillek és az elégiák részleteként jelennek meg, sztereotíp motívumokból felépített, stilizált fiktív tájképekben. A skolasztikának a földi környezettől való elfordulását a reneszánsz szünteti meg: az antik toposzokból ismert, stilizált tájképeket festi meg a költő a pásztori költészet sémái szerint. A szoros értelemben vett tájköltészet Európában a felvilágosodás és a romantika szülötte; ekkor fedezik fel a költők a természeti környezet valódi arculatát s azt a lehetőséget, hogy ez saját érzéseik, hangulataik kifejezésére kiválóan alkalmas.
