|
NO - DRÁMA: Japán énekes táncos dráma. A japán színjátszás panteista - mindent istenítő - kultikus eredetű, mint majd minden nép alakoskodó szokása, tánca és színjátszása. A japán színjáték a sintoista és buddhista szokásokból fejlődött ki. A sintoizmus nemcsak a japán lélek derűs kedélyvilágát, hanem az abból kiáradó csodálatosan változatos művészeti megnyilatkozásokat is megmagyarázza. A japánok a természeti jelenségekben, a dolgokban magát a tárgyat s a benne feltételezett szellemet egyformán imádják. A víz istene és a víz között, a sintoista felfogás szerint nincs különbség. A japán színjátszás ősi formáját a kagura-nak vagy vazaoki-nak nevezett táncot enélkül nem érthetjük meg. A kultikus eredetű japán táncművészet a sintoista elemeken kívül az idők folyamán a buddhizmus sugallta táncelemekkel is gazdagodott. A japánok a VI. században ismerték meg a buddhizmust, mely felébresztette bennük az érdeklődést a kínai műveltség iránt. A kínai műveltség pedig hellenisztikus elemeket is közvetített a japánoknak. E sokféle hatás eredményezte, hogy a japán színjátszás végtelenül változatossá fejlődött. A VII. században már a legkülönfélébb kultikus hangszerekről, táncokról, zenekarokról tudunk. A tánc és a zene nemcsak a szertartások főeleme volt, hanem a mágiában is jelentős szerephez jutott. Ilyen varázstánc a sambazo. A IX. századból ismeretes a japán lélek derűjét, szelíd kedélyét kifejező sirabiosi-tánc, a komikus elemekben bővelkedő sarukagu és a falusi életet dicsérő dengaku. A X. században történt dinasztikus válság a katonai szellem uralomra jutását eredményezte. Ekkor már teljes és végleges a buddhizmus térhódítása Japánban. A bonzok (papok) azonban nem tiltják el a sintoista eredetű táncokat. A denkagu soha eddig nem tapasztalt népszerűségnek örvend. A XII. században hivatásos zenészek játékára táncolják a fizetett táncosok a dengakut, melyek előadási helye már nem kizárólagosan a pagoda udvara, hanem a folyók partjai is. A XIV. század első felében pedig az énekes táncos játéknak egy új fajtájáról tudunk, melynek elemei között megtaláljuk mind a hindu, mind a kínai pantomimika hatását. Az új énekes-táncos drámának megjelenése döntő jelentőségű a japán színjátszás történetében. Az új műfaj neve nogaku, melyet röviden NO néven emleget a színháztörténet. A no már nem japán nemzeti eredetű játék. Népszerűsítői pedig bonzok voltak, akik a harcosok tetteiről szóló dalokból, a heijokuk-ból átvettek néhány motívumot és beleszőtték a no-ba, melynek előadására külön termet építettek. Ez volt az első sajátos japán színház. A színpadot három oldalról láthatta a néző. Olyan volt, mint egy magánlakás előrenyúló terasza, melyet egy galéria hosszabbított meg a lakosztályok felé. A teraszt néhány lépcső kötötte össze az udvarral, ahol a nézők sorakoztak. A no főszereplője a site, álarcot viselt. A főleg koreografikus jellegű, énekes no-k előadása közben a színészek burleszkszerű jeleneteket is előadtak. Ezeket kiogen-nek nevezték.
|
