|
WASS ALBERT: AZ ARANYMADÁR
És most, kedvesem, mielőtt éjszakába menne át az este, és egymásnak nyugodalmas jó éjszakát kívánnának, hadd mondjak még el egy utolsó mesét. Nem is mesét: igaz történetet. Mint ahogy mindaz, amit eddig elmondtam neked, nem mese volt tulajdonképpen, hanem csupa valóságos, igaz történet. Mert valóságos igaz ám, hogy él az erdő, élnek benne a fák és a virágok, és hogy az állatok és madarak beszélnek egymással meg a fákkal. Való igaz az is, hogy vén Csönd bácsi mohaszakállában apró kis csigák mászkálnak, és az Angyalok Tisztását is megleled valahol jól elrejtve az erdő k között. Igaz a kék hegyek története is, Bulámbuk, a vén gombacsináló, mindaz, amit elmondtam neked, színtiszta igaz. Most pedig jól figyelj ide, hadd mondjam el az utolsó igaz mesét.
Volt egyszer, nagyon régen, egy kisfiú. Ott élt valahol messze keleten, erdők és hegyek között egy kicsike országban, amelyikről ma már alig tud valaki, és amelyiknek Erdélyország volt a neve.
Ott n őtt föl ez a kisfiú, abban az országban, az erdők között. Az erdő tanította meg látni, hallani, érezni. Játszótársai az őzek voltak, és a kisnyulak. Barátai a fák, virágok, pillangók.
Látó-ember volt. Értette a fák beszédét, a patak suttogását. Időnként átment az Angyalok Tisztásán is, és az angyalok megtöltötték a szívét szeretettel, jósággal, békességgel, és mindazokkal a drága kincsekkel, amiket a Jóisten az ember számára ajándékul adott.
De amikor a kisfiúból nagy fiú lett, érte jöttek a városból a gyűjtő-emberek, és elvitték magukkal, hogy dolgozzék nekik. Elhurcolták messzire, nagy városok kőházai közé, és nem engedték többé szabadon. Majd jöttek a rontó-emberek, elfogták, megkötözték, hogy ameddig csak él, szolgálja őket.
Pedig odahaza várta ám az erdő . Várták a fák, az őzek és a pillangók. A visszhang, a patak, a csönd. A virágok nyíltak, elhervadtak. Vándormadarak jöttek, vándormadarak mentek. De a fiú mégsem tért vissza.
Mikor aztán már nagyon-nagyon sok idő eltelt, és a fák újra zöldek voltak, a rétek virágain pillangók kergetőztek, és Visszhang ott ült kék ruhájában a sziklákon, és versenyt dalolt a madarakkal: az erdő elhatározta, hogy üzen érte. Előhívta legkisebb szolgáját, a fenyőszagú szellőt, és azt mondta neki:
– Eridj, szolgám, és keresd meg az én barátomat. Járd végig a völgyeket mind, az emberek kőházait mind, és mondd meg neki, bárhol is találod: üzeni az erdő, hogy hűs árnyékkal várják haza a fák. Neki gyűjtik illatukat a virágok. Érte tanulják új dalaikat a madarak. Mesét kíván csobogni fülébe a patak. Hívják az őzek, nyulak, mókusok. Jöttét lesi az ösvény. Mondd, hogy jöjjön, siessen, érte üzen az erdő!
Perdült a szellő, és tovaszállt.
Az erdő pedig készült a fogadtatására. Friss záporral mosta tisztára a fák leveleit. Feldíszítette a virágokat harmatos ékszerekkel. Mohaszőnyeget terített az ösvényre, a hazatérő lába alá.
Aztán eltelt egy nap. Egy második nap. Egy harmadik. Az erdő várt. Negyednapra hazatért a kicsi szellő. Fáradt volt és poros.
– Megtaláltad-e? – kérdezte az erdő.
S a szellő felelt:
– Megtaláltam. Poros, piszkos kőházak rengetegében. Fáradt és szomorú.
– Jön? – kérdezték izgatottan a fák, virágok, madarak.
– Nem jöhet – sóhajtott a szellő. – Láthatatlan láncokkal megkötözték. Nem jöhet.
A fák szomorúan lehajtották ágaikat. A patak sírni kezdett. A virágok elsápadtak. A csönd sóhajtott.
Másnap szélnek eresztett az erdő egy kis bolyhos felhőcskét.
– Eridj, és mondd meg neki, hogy ne hallgasson a gyűjtő-emberekre, ne féljen a rontó-emberektől, tépje szét láthatatlan láncait, és jöjjön. Neki akar tetszeni a harmatcsöpp a fűszálak hegyén. A pillangók betanulták új táncaikat. Mondd, hogy jöjjön, siessen. Hűvös az árnyék. Illatos a pázsit. Harangvirágok köszöntik az estét. Az élet szép. Eridj.
Elszállt a felhőcske, és teltek a napok. Sok idő múltával tért meg csupán. Tépetten, rongyosan, szürkén. S mondta:
– Fájt a szíve, amikor meglátott, és könny volt a szemében. De a láncokat gonosz varázslat rakta reá, és nem bír velük. Kormos, szennyes kőrengetegben raboskodik. Nem jöhet.
Sírni kezdett a kicsi felhőcske, sírtak a fák, a virágok, a rétek. Elhallgattak a madarak is, és az őz bánatosan elvezette fiait a legsötétebb katlan sűrűjébe.
Ekkor az Erdő Jó Angyala, ott fent az Angyalok Tisztásán, elővett egy kis aranykalitkát, és az aranykalitkából kiengedett egy színarany madarat.
– Eridj hát te – parancsolt rá az angyal.
– Törd meg a gonosz varázslatot, és hozd őt vissza közénk. Eridj!
Azzal föllendítette a levegőbe.
Az aranymadár szállt. Előtte járt a szellő, és mutatta az utat. Fehér felhő kísérte odafent. Így értek el a városig.
A szellő megmutatta, melyik az ablaka. Az ablak előtt egy szomorú, satnya utcai fa állott.
Az aranymadár fölszállott a fa legtetejére, megrázta tollait és nagyot füttyentett. És abban a pillanatban kinyílt magától az ablak.
Az aranymadár újra füttyentett. De olyan csodálatos szépen, hogy a rab az ablakhoz szaladt, és csodálkozva nézett ki az utcára. Meglátta az aranymadarat a fa tetején. És abban a pillanatban, amikor meglátta, csodálatos szép varázslat történt. A láthatatlan láncok lehullottak róla.
Csak állt az ablakban, nézte az aranymadarat, és hallgatta a füttyét. Aztán nevetni kezdett. De a szeméből könnyek ömlöttek, lassan megtöltötték a szobát, kiömlöttek az utcára, végigfolytak az utca kövein, és amerre folytak, ragyogó-tiszta ösvényt mostak a városon végig, a gyűjtő-emberek és rontó-emberek között, varázslatos ösvényt, melyet nem léphetett át senki sem, akinek tisztátalan volt a szíve.
Az aranymadár még füttyentett egyet, majd megrázta szárnyait, és felröppent a levegőbe. Keringett egyet, aztán lassan szállani kezdett keletnek. Az ember pedig, aki rab volt, elindult utána, ujjongó szívvel és felszabadultan, a könnyek bűvös ösvényén, hazafele.
Így történt ez, lelkecském, éppen így.
Amikor majd megnősz, és a gyűjtő- emberek téged is elvisznek magukkal, és a rontó-emberek rád bilincselik láthatatlan láncaikat, akkor egy szép napon magad is megtudod, hogy ez a mese az utolsó szóig igaz.
Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.
Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyő illatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
– Üzeni az erdő , hogy árnyékkal várnak rád a fák… illatukat neked gyűjtik a rét virágai… jöttödet lesi az ösvény… jöjj, siess…!
Fájva dobban meg tő le a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, a láthatatlan láncok, amiket rád raktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül majd a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között. És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért. A fák is alszanak már odakint.
|
