|
Virító Pál (székely népmese)
Egyszer tizenkét vadász, mikor, mikor nem, nincs megírva, vadászott egy nagy sűrű erdőben. A kopók egyszer csak hajtani kezdtek egy rókát, a róka pedig, hogy kikaphatott az erdőből, egyenesen befutott egy rongyos malomba. Kérleleni kezdte a molnárt, hogy rejtse el őt valahova, mert ha a vadászok itt teremnek, vége az életének.
A molnár felkapta a rókát a két hátulsó lábánál fogva, bevetette egy üres szuszékba, s ráverte a lakatot. A vadászok csakhamar odaérkeznek, s kérdezik, hogy hova lett a róka. A molnárnak tudni kell róla, mert látták, hogy éppen a malomba futott be a kopók elől. A molnár azt felelte, hogy ő nem tud róla semmit, lehet, hogy itt a malomárok mellett elrejtette magát a nádasba. A vadászok keresték egy darabig a rókát, de hogy nem találták, elmentek vissza az erdőbe.
Mikor a vadászok már messze jártak, a róka kérni kezdte a molnárt, hogy bocsássa ki őt a szuszékból. A molnár ki is vette, s a róka azt mondta neki:
- No, te molnár, amiért megtartottad az életemet, én sem leszek hálátlan hozzád. Most elég szegény vagy ebben a rongyos malomban, de meglátod, úrrá teszlek - avval elbúcsúzott s elfutott.
Nem telt bele három nap, s megint beállított a malomba a róka, egy nagy rézgomolyát hozott a szájában, s azt mondta:
- No, te molnár, te Virító Pál - így hívták a molnárt -, ezt a gomolyát tedd el jó helyre, hogy ebben hiba ne legyen, ezen semmi karcolás ne essék, még jó hasznát veheted, ha a szerencse megsegít - avval megint elfutott.
Harmadnap újra beállított a róka, hozott a molnárnak egy ezüstgomolyát, s azt mondotta:
- Ennek is jól gondját viseld, hogy el ne vesszen, benne semmi hiba ne legyen.
Egy darab ideig oda volt a róka valahova, s tova tíz nap múlva hozott a molnárnak egy aranygomolyát, s evvel a szóval adta a kezébe:
- No, te Virító Pál, már erre ugyan vigyázz, hogy el ne vesszen, vagy valami karcolás ne essék rajta, mert ez már többet ér a másik kettőnél.
A molnárnak nem volt más jobb helye szegénynek, hanem beletette a három gomolyát abba az üres szuszékba, melybe a rókát zárta volt, s feltette rá a lakatot. A gomolyák ott hevertek vagy három hónapig, s amikor a három hónap eltelt, eljött a róka, s elkérte a rézgomolyát a molnártól.
- Hát te ezt mért veszed vissza tőlem, ha nekem ajándékoztad egyszer? - kérdi tőle a molnár.
- Tudom én, mit csinálok - mondja neki a róka -, te csak bízz rám mindent, a boldogságodat kívánom.
Egy városban, nem messze lakott a Zöld király. Annak volt egy igen-igen szép leánya. A róka elvitte a rézgomolyát ennek a királynak, s azt mondta neki:
- Virító Pál őnagysága tisztelteti felségedet, s evvel a csekély ajándékkal kíván kedveskedni, míg többel is szolgálhat.
- Köszönettel vesszük - mondotta a király - de szeretnők személyesen is látni Virító Pál őnagyságát, szívesen elfogadnók a látogatását. Ne felejtsd el neki megmondani.
A róka harmadnap múlva elkérte az ezüstgomolyát is a molnártól, s azt is elvitte a Zöld királynak. a király megköszönte az ajándékot, s akkor is azt mondotta:
- Bár láthatnók már őnagyságát! Nem valami alávaló személy lehet, ha efféle ajándékkal tud szolgálni.
A róka eltávozott a király udvarából, s egy hét múlva elkérte az aranygomolyát is a molnártól. Elvitte a Zöld királynak, s azt mondta neki:
- Virító Pál őnagysága harmadszor is tisztelteti felségedet, s újabban is kíván egy kis ajándékkal kedveskedni.
A királynak egész háza népe csodálkozott a fényes ajándékon, nézegették az aranygomolyát, s azt mondották a rókának, hogy Virító Pál őnagyságát tisztelik, s mielőbb elvárják az udvarban. Hadd lássák, miféle előkelő ember az, aki ilyenekkel tud kedveskedni.
A róka megígérte a királynak, hogy nemsokára udvarába fogja kísérni Virító Pál őnagyságát. Avval visszament a molnárhoz, s elbeszélte neki, hogy hova vitte ő a gomolyákat,s hogy a Zöld király mennyire óhajtja őt látni. Sürgetni kezdte ahát a molnárt.
- No, csak készülj, s menjünk, mert várnak erősen.
- Én menjek, én? Én tudom, hogy sohasem, ilyen rongyosan, egy király eleibe, hogy szégyenkezzem s pironkodjak. Nem megyek bíz én, ha a gomolyák mind odavesznek is. Eredj el te, ha neked úgy tetszik, de én tudom, sohasem.
- Ne félj te semmit - azt mondja a róka -, csak fogadd meg, amit mondok, s én mindent eligazítok a legjobb módon.
Megbátorodik a molnár, s elindulnak ketten. Mikor egy nagy erdőn mennek keresztül, s leülnek egy keveset pihenni, azt mondja a róka a molnárnak:
- Van acél s kova nálad? Tudsz vele tüzet csinálni? Ki tudsz ütni?
- Én ki - azt mondja a molnár. Ki is ütött, s jó tüzet csináltak.
Mikor a legjobban lobogott a tűz, a róka levetkeztette a molnárt anyaszült meztelenre, s a rongyos ruháját bedobta a tűzbe, s az mindenestúl fogva hamuvá égette. Volt a közelben egy nagyon nagy bükkfa, abba beállította a molnárt mezítelen, s meghagyta neki, hogy onnan ki ne mozduljon, amíg ő vissza nem jön, s fel nem öltözteti a legszebb ruhába. Avval elfutott, egyenesen a Zöld királyhoz. Mikor a király meglátta, hogy megint egyedül jön, azt kérdezte tőle:
- Hát ugyan most sem jött el Virító Pál őnagysága?
- Jaj, elindultunk volt mi őnagyságával - azt mondja a róka -, de amint jöttünk a nagy erdőben, hat lóval, hintóval, tizenkét tolvaj csak kirohant a sűrűből, mind fegyveresen, a hatlovas hintót elrabolták, s el is hajtották. Virító Pál őnagyságának minden pénzét elvették, lehúzták róla a drága köntösét is, anyaszült mezítelen hagyták. Szégyenletében beállott egy bükkfa odvába, s ott várakozik, amíg én valami köntöst viszek valahonnan, hogy felöltöztessem.
Erősen sajnálta a király, szánakozott Virító Pál őnagyságán, de nem késett, hanem egyszeribe befogatott hat lovat a maga hintójába, beleültetett két inast, s elküldte a legdrágább királyi ruháját, hogy abba öltöztessék fel Virító Pált, s úgy hozzák el a hintón az ő udvarába.
Elindultak hát a hintóval, s mikor az odvas fától egy puskalövésre voltak, azt mondja a róka az inasoknak:
- Ti csak álljatok meg egy kevés ideig itt, míg én felöltöztetem őnagyságát, mert a szemérem nem engedi, hogy így szem előtt öltözködjék.
Veszi a róka a drága köntöst, viszi az odvas fához, kihívja Virító Pált az odúból. Ott közel volt egy tó, abba beleállítja, s mind felmos rá egy rúd szappant, hogy egészen megfehérült, s akkor felöltöztette a Zöld király ruhájába, s azután elvezette a hintóhoz. Hogy az inasok meglátták, kétfelől karonfogták, felültették a hintóba, s bevitték a király udvarába. A király kijött Virító Pál elé a palotából, meghajtotta magát, s köszöntötték egymást annak rendje s módja szerint, s a két inas bevezette a várva várt vendéget a király fényes palotájába.
Virító Pál ott mulatott a királyi udvarba néhány hétig, s mivel ügyibe való legény volt, s jól is forgolódott, a király leánya igen megszerette. Addig s addig, hogy utoljára megesküdtek együtt a király s a királyné beleegyezésével.
Mikor egy hónap telt volt el a lakodalmi nagy vendégség után, s Virító Pál a feleségével karonfogva kint sétált egyszer a kertben, azt mondotta neki az új asszony:
- Édesem, szeretném, ha elmennénk, hogy lássam meg én is a te udvarodat s jószágodat. Úgy hiszem, neked még pompásabb kastélyod van, mint ez a mienk.
- Ó, kincsem - azt mondja rá Virító Pál -, ha mi egyszer oda elmegyünk, onnan többet ide vissza egyszer sem jöhetünk.
- Nem bánom én, ha nem jöhetünk is, mert én veled akárhol ellakom ezen a világon.
Ezen úgy megijedt Virító Pál, hogy szinte kétségbeesett, mert neki bizony egy talpalatnyi jószága sem volt, sehol az isten földjén. Elgondolta, hogy mekkora szégyent fog ő vallani, ha kimegy ebből a kastélyból. Mit volt mit tenni, csak rá kellett szánja magát, s elment, hogy elmondja búját-baját a rókának. De a róka biztatta, hogy semmit se gyötrődjék, csak induljon el bátran, majd csak jól fog kisülni a dolog.
Felkészültek hát másnap, a király befogatott hat lovat egy hintó elibe, s abba beleült Virító Pál feleségestül. A király egy század katonát is rendelt melléjük bátorság okáért. Elbúcsúztak egymástól s elindultak. A róka mindenütt elöl ment, s ahogy megy, elér egy nagy tehéncsordát s megkérdi:
- Pásztor, kié ez a tehéncsorda?
A pásztor azt feleli neki:
- Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?
- Az a bajom, ördögadta - azt mondja a róka -, hogy itt hátul jön egy sereg katona s utánuk egy hatlovas hintó. Amikor azok ide érkeznek, megkérdezik, kié ez a tehéncsorda, ha te azt találod mondani, hogy a vasfogú bábáé, a katonák mindjárt fejedet veszik, de ha azt feleled, hogy a Virító Pál őnagyságáé, meghagyják életedet.
- De már én inkább azt mondom, amit te mondasz, mintsem elveszítsem a fejemet.
Megérkezik a hintó, kihajol az új asszony az ablakon, s kérdi a pásztortól:
- Kié ez a tehéncsorda?
- Ez a Virító Pál őnagyságáé - feleli a pásztor.
- Jól van - mondja az asszony -, ezután én leszek a ti asszonyotok, viseljetek jól gondot a marhákra, nehogy kár essék bennük - s egy csomó aranyat nyomott a pásztor markába.
A róka ezalatt elér egy ökörcsordát s kérdi:
- Kié ez az ökörcsorda, pásztor?
Feleli neki a pásztor:
- Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?
- Az a bajom - mondja a róka -, hogy itt hátul jön egy hintó s egy sereg katona. Mikor azok ide érkeznek, azt kérdi valaki a hintóból, kié ez az ökörcsorda. Ha te azt feleled, hogy a vasfogú bábáé, mindjárt fejedet veszik a katonák, ha pedig azt mondod, hogy Virító Pál őnagyságáé, meghagyják életedet, még meg is ajándékoznak.
- Inkább hát azt mondom, mintsem a fejem elvesszen - mondja rá a pásztor.
Megérkezik a hintó, s kérdi az új asszony:
- Kié ez az ökörcsorda, pásztor?
- Ez a Virító Pál őnagyságáé - feleli a pásztor.
- Jól van -azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti asszonyotok. Jól vigyázzatok, nehogy a farkas kárt tegyen a marhában - egy csomó pénzt nyomott a pásztor markába, s avval továbbhalad a hintó.
A róka harmadszor elér egy nagy ménescsordát, s kérdi a pásztortól:
- Kié ez a ménescsorda, te pásztor?
Azt mondja a pásztor:
- Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?
- Az a bajom, ördögadta, hogy tova nem messze jön errefelé egy sereg lovas katona, utánuk egy hatlovas hintó. Valaki azt kérdi tőled abból a hintóból, kié ez a ménescsorda. Ha te azt találod felelni, hogy a vasfogú bábáé, azok a katonák minjárt fejedet veszik. Ha pedig azt mondod, hogy a Virító Pál őnagyságáé, az életed is megmarad, s még szép ajándékot is kapsz mellette.
- De biz én inkább azt mondom, ahogy ta mondtad - feleli a pásztor -, mintsem elveszítsem a fejemet.
Csakhamar odaérkezik a hintó, s kérdi a Virító Pál felesége a pásztortól:
- Kié ez a csorda, ménespásztor?
- Ez a Virító Pál őnagyságáé - mondja a pásztor.
- Jól van, jól - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti asszonyotok, vigyázzatok, nehogy a tolvajok ellopjanak vagy egy lovat a ménesből - s egy csomó aranyat ad a pásztornak.
Mentek már mind tovább s tovább.
A róka mindenütt ment elöl, s egyszer meglátja távolról a vasfogú bába kastélyát. Az a kastély pedig olyan volt, amilyen kastélya sem a Zöld királynak, sem más ember fiának ezen a világon nem volt, mert az egy csodálatos aranysarkon fordult. Abban lakott az a vasfogú bába, akitől minden ember félt a környéken, mert olyan istentelen teremtés volt, hogy ha valakire megharagudott, azt elpusztította haragjában. Emiatt aztán cselédet sem kapott utoljára, s még az utazók is messzire elkerülték a kastályát. Egyes-egyedül ült a fényes kastélyban, mikor a róka betoppant hozzá. Elkezdi a róka mondani neki nagy lelkendezéssel:
- Ó, te jó asszonyság, mennyire sajnállak én téged, mert igen nagy, felette nagy veszedelem fenyeget, s én azért jövök hozzád olyan nagy sietve, hogy ha csak lehet, megmentsem életedet. Elvádoltak téged a király előtt a sok elkövetett gonoszságod miatt, s most küld reád egy sereg katonát avval a parancsolattal, hogy téged elfogjanak, s iziben pokolra küldjenek. Nézz csak ki az ablakon, hogy jőnek a katonák tova a lejtőn, belefé. Ugyan porzik az út utánuk!
Kinéz a vasfogú bába a kastély ablakán, s meglátja a sereg katonát, hogy jőnek arrafelé, s úgy megijedt, hogy még a hideg is rázni kezdte, hogy kocogott a vasfoga belé. Azt mondja a rókának nagy reszketve:
- Jaj, édes rókám, tied a kastélyom, fele vagyonom, csak segíts rajtam, mentsd meg az életemet.
A róka fogja magát, kihívja a vasfogú bábát, hátra a csüröskertbe, ott volt egy feneketlen kút, annak a vedrébe bemászott a vasfogú bába, a róka leengedte kötélhosszáig. Majd visszafut a konyhába, hoz egy éles kést, elnyesi a kötelet, a vasfogú bába pedig lezuhant egyenesen a pokol mélységes fenekére. Akkor a róka visszament a kastélyba, s ott várakozott, hogy illendő módon fogadhassa Virító Pált.
Csakhamar megérkezett Virító Pál hintóstól, feleségestől, s velük a katonák is. A róka bevezérelte őket a sarkonforduló kastélyba, s a királyleány s a katonák mindent igen megcsodáltak. Nagyon örvendeztek, kivált Virító Pál, hogy olyan szerencsésen sült ki a dolog. Azután nagy vendégséget készítettek, tál, kanál elég volt, de istenes ember volt, aki egy kanál levest kapott.
A katonák másnap visszamentek a Zöld királyhoz, hogy hírül vigyék neki, hogy milyen jó helyen hagyták a leányát. Az új házasoké lett az irtózatos vasfogú bába kastélya, s annak minden néven nevezendő vagyona, s ott maradt nekik a hatlovas hintó is.
A rókát Virító Pál ott tartotta egy házban magukkal, ott volt a helye éjjelenként a meleg tűzhelyen. A róka egy éjjel közelebb talált feküdni a tűzhöz, s megperzselődött a szőre.
- MIféle perzsbűz van itt? Én ezt ki nem állhatom - azt mondja az asszony az ágyból, s felkölti az inast, akit magával hozott volt, s avval kivetteti a rókát a konyhába.
Reggel kimegy a házból Virító Pál, szembejön vele a róka, s azt mondja neki:
- No, te Virító Pál, ha a te udvarodban még egyszer úgy bánnak velem, mint az elmúlt éjjel, tudd meg, hogy éppen olyan szegény koldussá teszlek, mint a puszta malomban voltál.
- Ne búsulj, mert jobban gondom lesz rád ezután - azt mondotta neki Virító Pál, s úgy is lett, amint mondotta.
Egy napon a róka félrehívta Virító Pált, s azt mondta neki:
- Hallod-e, te Virító Pál, én elmondom neked az én történetemet, amit mindeddig titokban tartottam előtted. Valamikor én is olyan emberféle voltam, mint te, s mikor immár felcseperedett fickó voltam, hát mi tagadás, a testvéröcsémmel elloptuk volt egy gazdag özvegyasszonynak a kövér lúdját. Az az özvegyasszony aztán elment az ördöngős szigetbe, egy ördöngős boszorkány vén szüléhez, annak adott egy csomó pénzt, s az rókává változtatott mind a kettőnket. A testvérem nem tudom, hova lett, mert soha hírét nem hallottam, én pedig ide kerültem a te udvarodba.
Virító Pál bevitte a rókát a maga házába, s meghagyta a feleségének és az inasoknak, hogy jól gondját viseljék, mert ő sokat élt szolgálatjában. Akkor elment az ördöngős szigetbe, száz aranyat vitt, s az ördöngős szüle ismét emberré változtatta a rókát.
Onnan hazajött Virító Pál, s egy pompás kis házat építtetett neki, az ő sok szolgálatjáért, s abban lakott élete fogytáig. Virító Pálnak ha valami kényes dolga fordult elő, mindenkor vele megtanácskozta. Ott élnek ma is, a sarkonforduló kastélyban, ha eddig meg nem haltak. |
