|
Világimirmió
Magyar népmese
Valamikor a katonák hosszú szolgálatuk után hazavitték a felszerelésüket, ruhájukat. Ahogy sokévi idejét letöltötte egy katona, ballagott hazafelé.
Ment száz falun, ötven városon keresztül, de már se pénze, se dohánya, éhen-szomjan gyalogolt. Megunta a nagy éhkoppot, ahogy beér a százegyedik faluba, észreveszi, hogy abban rettenetesen buta emberek laknak. Sokat látott már életében, de még ilyent nem.
Volt egy kulacsa, nyakára kötött egy hosszú zsineget, letette a község szájához vezető útra. Alig ér be, már az első utcában mondja a szájtáti bámészkodóknak, hogy a határukban olyan állat tartózkodik, amelyik emberrel él.
Megijedtek a fakusiak, összeszaladtak, súgtak-búgtak.
Másnap a katona felment a községházára jelentkezni. Mindenütt jelentkezni kellett a leszerelt katonának, ahol csak megszállt.
Jelentkezik a községházán, de már ott is nagy félelemben éltek az elöljárók, kérdezik is a leszerelt katonát: látott- idejöttében olyan állatot, amelyik emberrel él? A katona azt mondta, ő még olyat nem látott, de háborúviselt ember létére megküzd vele.
Nagyon örült az elöljáróság, mindjárt megajánlt a katonának háromszáz forintot, ha megküzd azzal az állattal, ráadásul egy szamarat is adnak neki, hogy ne gyalogosan, hanem szamárháton tegye meg a hátralevő utat a szülőfalujába.
A katona fölkészült a harcra. Szuronyos puskával kiment a faluhoz vezető útra, amelyiken jött, amelyiken kulacsát a spárgával elhelyezte.
A lakosok rettenetesen kíváncsiak voltak, mi fog történni azzal az állattal meg a katonával, hát kiálltak a falu végére bámulni a harcot. Nem mertek közel menni, nehogy valami bajuk essen.
A katona kerülgette a kulacsot, egyszer a nyakára kötött zsineggel elkezdte maga felé húzni. Az emberek szörnyülködtek, iszonyodtak, mert ahogy talpon állt a katona, valami púpos mászott feléje.
Amikor a lábához ért a kulacs, a katona gyorsan fölkapta, egyet-kettőt fordult vele, mintha birkóznának, aztán a szájára vette, ivott belőle, aztán elvágódott, hempergett a kulaccsal. A földön fekve is ivott belőle.
A szájtáti népek nagy hősnek tartották a katonát, aki megint fölállt, megint elvágódott a kocsiúton, hogy csak úgy gomolygott a porfelhő. Egyszer, ahogy kiürült a kulacs, a katona elhajította magától, puskájával beledurrantott, aztán a szuronyával rohamozta. Élvezték a falusiak, hogy az emberrel élő állat milyen csúfosan pusztul. Ahogy ez megvolt, a katona a kulacsot eltemette.
Amíg felvette a pénzt, a szamár kötőfékjét a markába szorította, a falusiaknak pedig erősen megparancsolta, hogy felé se merjenek menni az állatnak, mert az holta után is megárthat nekik. Ő most elmegy, többet nem tud a segítségükre lenni.
Akkor felült a szamárra, poroszkált a szülőfalujának, háromszáz forintokkal a zsebében. Hanem ahogy hazaér, otthon meg már másnap zörgettek az ablakán, hogy menjen ingyenmunkára, mert itten senki ember fia anélkül meg nem maradhat. A katona szülőfaluja a földbirtokosnak istentelen sok robottal tartozott szolgálni.
A katonának nem volt semmi kedve az ingyenes munkára. De a községi elöljáróság csak újra a nyakára küldte a kisbírót, hogy menjen a robotra, mert kitoloncolják a faluból.
A kisbírótól a katona azt üzente a falusi kupaktanácsnak, hogy jobb lesz, ha őt békében hagyják, mert van egy világimirmiója, ha ő azt elereszti, hát az megeszi az egész elöljáróságot.
A kisbíró az üzenetet megjelentette a jegyzőnek, aki rettenetes haragra gyulladva lovára ült, odakocogott a katona házához, hogy de most rögtön induljon dolgozni!
Abban a faluban még soha senki nem látott szamarat. Amikor a katona kieresztette a szamarát, az ordított örömében. De iázik ám föl a csillagos egekig! Mert a szamár még nem látott lovat, odament hozzá. A ló sem látott még szamarat, megijedt, akár a jegyző a hátán. Nyargaltak a községházához. A szamár utánuk. A jegyző bezárkózott, hogy a világimirmió be ne mehessen utána.
Akkor elrendelte, hogy senkit se hívjanak többet robotba, mert:
- Ha a lovam futósabb nem lett volna, mint a világmirmió, hát tán meg is evett volna!
Ettől kezdve eltörölték a robotot.
|
