|
Tatár hídja
Gyűjtötte: Benedek Elek
Híres-nevezetes erdő volt réges-régen a Rika erdeje. Szeretett itt lakni Attila is, volt is neki vára a hegytetőn, s amint egyszer elmondottam néktek, ebben az erdőben temették el Attila feleségét, Rékát egy nagy kő alá. Hanem később megváltozott a világ, s hun vitézek helyett tatárok tanyáztak Rika erdejében. Abban az időben, mikor a tatárok pusztítottak Magyarországon, sűrű rengeteg erdő volt Rika erdeje. Bátran meghúzódhattak ott a tatárok. Ki-kicsaptak onnét a vidékre, raboltak, gyilkoltak, s mikor aztán jól felrakodtak mindenféle zsákmánnyal, visszahúzódtak ismét a rengeteg erdőbe, oda senki sem ment utánuk.
Legtöbbet szenvedett a Rikában tanyázó tatároktól ebben az időben Vargyas, mert ezt a falut találták legközelebb. A szegény vargyasiaknak mindegyre futni kellett a faluból, s rendesen a Csudáló-kő nevű barlangban húzódtak meg. Volt Vargyason egy Márczel Gergely nevű vitéz ember, ez megsokallotta az örökös tatárjárást, az örökös barlangban való tanyázást, összegyűjtötte a vargyasiakat, mondotta nekik:
- Halljátok-e, atyafiak?! Én többet ki nem mozdulok a faluból, egy életem, egy halálom, szembeszállok a tatárokkal, ha száz ördög lakozik is bennük.
Felbátorodtak ezen a beszéden a vargyasi székelyek, s mondták egy szívvel-lélekkel:
- Szembeszállunk mi is!
Éppen híre jött, hogy közelednek ismét a tatárok. Nosza: férfiak, asszonyok összegyűltek a falu közepén. Fölfegyverkeztek: kaszával, vasvillával, szóval, kinek, amije volt, azzal.
Hát csakugyan jönnek a tatárok rettentő ordítozással. Elöl jött a vezérük: Rabsán, fekete paripán. De a székelyek nem szaladtak meg. Elöl volt mindenütt Márczel Gergely, mellette a felesége.
Ketten bátorították a népeket. S ahogy összementek éppen a falu hídján, hullott a tatár le a vízbe, hogy egyszeriben megakadt a víznek a folyása. Csak eggyel nem bírtak, a tatárok vezérével, Rabsánnal. Két kezében két kard volt, úgy vágott jobbra-balra, nem is tudtak hozzá közeledni.
Kard volt Márczel Gergely kezében is, de nem ült lóháton, mint Rabsán, s mégis nekivágott. De abban a pillanatban egy tatár keresztüldöfte a lándzsájával.
Márczel Gergely hátraesett, de a felesége felfogta, s a nagy, erős asszony kapta az urát, s úgy vitte a házába. Még volt egy szikra élet benne, de nem tudott már szólni, csak a szemével nézett a feleségére, s az asszony ebből a nézésből megértette, hogy mit szeretne mondani az ura, ha tudna beszélni. Azt olvasta ki szeméből:
- Hagyj itt engem, mert én úgyis meghalok. Eredj vissza, bátorítsd a népet.
Az asszony sírva csókolta meg az urát, s szaladott a hídhoz. Messziről kiabált:
- Ne féljetek! Ne féljetek! - s megvillantotta az ura kardját. Éppen abban a pillanatban ért a hídhoz, amikor Rabsán át akart ugratni a híd túlsó végire, de meghőkölt a ló az asszony villogó kardjától, lebukott a hídról, bele a megáradott vízbe. Még ott is talpra ugrott Rabsán, de aztán ismét elbukott, s belefulladott a vízbe.
Vargyason azt a hidat, amelyen ez a nagy csata folyt, ma is Tatár hídjának nevezik, s az utcát, melyen a tatárok bejöttek a faluba: Rabsán utcájának.
|
