|
SZENT PÉTER A SZÜRETEN
Hűségesen őrizte Péter a mennyország kulcsát, mikor egyszerre csak nagy lövöldözés, rikkongatás hallatszott a földről. Kinyitotta a kaput, aztán lekukucskált, mert a nagy kíváncsiság majdhogy ki nem bökte az oldalát. A zajra kijött Krisztus urunk is. Mikor meglátta Pétert, adott neki háromnapi szabadságot, hogy végére járhasson a nagy zenebonának.
Jött Péter, mert azt hitte, valami különöset lát. Pedig dehogy! Csak a szüret járta: kurjongattak, lövöldöztek, muzsikáltak, mint közönségesen.
Már az első pincénél nyakon csípték őkegyelmét, és itatták vele a murcit, ha kellett, ha nem. Majd egy öreg puttonyt nyomtak a nyakába, hogy legalább azt szolgálja meg, amit megivott.
Más pincénél a friss pörköltet diktálták bele, amire aztán ivott a maga fejétől is, ha kínálták, ha nem. Táncban is lett része meg a nótázásban sem maradt utolsó. Így történt aztán, hogy mire észrevette magát, a szabadság réges-régen lejárt.
Péter nagy szégyenszemmel tért vissza az égiekhez. Krisztus urunk előtt nagyokat ásított, hosszúakat pislantott, és várta türelmesen a dorgálást. A Mester tudott mindent, de most az egyszer nem büntette meg, csak annyit kérdezett szelíden:
- Rólam megemlékeztek-e a szüretelők?
- Egy huncut Fia sem, Uram, Teremtőm, hacsak valamelyik nem káromkodott.
Krisztus urunk nagyon, de nagyon elszomorodott, hanem azért nem szólt egy árva szót sem.
|
