|
Szélanyó keresztálnya
Magyar népmese
Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl egy jó bolhaugrással, volt egy nagyon szép kis város. Abban a városban mindenféle ember lakott. De lakott egy öregasszony, hogy ismerjék. Mindig magában jött-ment. Legfeljebb egy-egy hamis kutya kísérte el néha-néha. Ez meg feltûnt az embereknek.
Azt tudta mindenki, hogy magányosan él, néha van csak vendége, de az is csak rövid idõre jön hozzá. Mert olyankor minden ajtaja, ablaka be van zárva, mégpedig erõsen. Már próbálták meglesni, ki jár hozzá, de nem lehetett, mert olyankor úgy fújt a szél, hogy a falhoz lapította, aki kíváncsi volt.
Hát egyszer mégis nyitva találta hagyni az ajtóját, aztán két huncut fiú megleste, ki megy hozzá. Ahogy ott állnak a kapufélfának dõlve, csak jön egy erõs meg sebes szél, aztán be egyenest a szobába, ahol ez az öregasszony lakott. Ha hiszitek, ha nem az a szél átölelte az asszonyt, aztán úgy táncoltak ott a ház közepén , mintha jót ittak volna. Nem is tudotta két fiú az ablaktól elmenni addig, míg ott volt a vendég, merthogy olyan erõs szelet kavartak.
Mikor kifáradtak a nagy ölelkezésben, táncban, akkor elsuhant a szél. Merthogy az volt bizony a vendég, Szélanyó. Ez a mi öregasszonyunk meg a keresztlánya volt. Mikor megtudta, hogy látták a vendégét, attól kezdve ki-kijárt a városba, és megvette magának, ami kellett. De soha nem vitte egyedül portékát. Nagyon csodálták az emberek, hogy ilyen jó barátságban van a széllel. De hát még a keresztlányán se segítsen a szél?
Ám egyszer megjárta a Szélanyó keresztlánya, mert vett sok szép fonalat, hogy abból majd a télen köt magának egy jó meleg kendõ, de bizony szél úrfi úgy összekuszálta, hogy nem tudta kibontani a fonalat, mert nem boldogul vele, de meggondolta magát, aztán kitette a ház ereszébe, hogy ha jön a keresztlánya, az majd kibontja. Igen, de huncut a világ! Meglátták a szomszédok a fonalat, hamar el is vitték, szépen ki is bontották.
Reggel, mikor kereste Szélanyó keresztlánya a fonalat, bizony csak a hált helyét találta. Na, hát most már mit csináljon? - kérdezte magában. Neki nincsen pénze, hogy másikat vegyen, így elhatározta, hogy megtréfálja azt, aki elvitte. Másnap estére kitett az ereszbe egy szélfogót. Tudta, hogy arra eljön a szél, de haragosan. Úgy is volt. De jött az is, aki elvitte a fonalat. Hát amint a szélfogót megfogja, hogy viszi azt is el, csak kilépett a házból a Szélanyó keresztlánya, aztán rákiáltott kegyetlenül:
- Nem fonal ez, hékás! Most megjártad, mert ha el nem viszed, a fonalat kell visszahoznod.
De nem tudta ám vinni, mert a szélfogó úgy oda volt erõsítve az ereszhez, hogy még mozdítani se tudta az ember. Így addig küszködött, míg igazán eljött a szél. Beleakaszkodott az ember vállába, aztán tépte, kergette maga elõtt, míg hazament, felvette a fonalat, és visszavitte az öregasszonynak. Na, megvolt az öröme annak, mert már tudta, hogy nem fog megfázni a jó meleg kendõben. Hozzá is fogott a kötéshez. De mivel öreg volt, nem nagyon haladt a munkával. Gondolkozott rajta, mit is csináljon.
Egyszer eszébe jut, hogy megkötteti a szomszédasszonnyal. De hiába kérte, az nem vállalkozott, mert attól félt, hogy még õt is megrázatja a Szélanyóval.
"Na, hát ez nem lesz jó" - gondolta magában a Szélanyó keresztlánya.
Elment a másik szomszédasszonyhoz, annak már ígért is valamit, csak kösse meg néki a kendõt télre, mert õ már nagyon öreg, nem lát kötni, a hideg meg már itt van a kert alatt. Annak jó szíve volt, felvállalta. Ment is a munka szépen. Olyan kendõ készült abból a fonalból, hogy betakarta volna a fél várost. De Szélanyó keresztlánya mindig kicsinylette. Ezért egyre hozott még hozzá fonalat. Az asszony már kezdte sokallani a munkát, és azt találta mondani:
- Hogy a szél vinné el ezt a kendõt! Hiszen már egy hónapja éjjel-nappal kötöm, aztán még mindig kell hozzá!
Hát, alig mondja ki, már fel is kapta egy fürge szellõ, aztán elvitte a kendõt. De nem vitte messzire, hanem kiterítette a tengerparton egy nagy sziklára. Sírt a Szélanyó keresztlánya. nagyon, sajnálta a kendõjét erõsen, mert félt a téltõl. De sírt azaz asszony is, aki kötötte, mert az meg attól félt, követeli majd tõle a kendõt a Szélanyó keresztlánya. De nem követelt az már semmit, hanem se holt, se eleven nem volt a nagy bánat miatt.
A két asszony könnye úgy megduzzasztotta a tengert, hogy attól lehetett félni, még tél elõtt kiönt, aztán elsepri a várost. Na bizony, ez nem lenne jó, mert sokan maradnának hajléktalanok.
De mit tett a kendõ ott a sziklánál? Belefújatta magát Szélanyóval a tengerbe, aztán mind felitta a vizet. Így kiszáradt a tenger, nem halt bele ember. De annyi hal meg csigabiga maradta helyén, hogy oda hajtották a sok disznót a városból, azok meg úgy meghíztak, hogy olyanok lettek, mint egy-egy potyka. Na, volt öröm! Bizony lehetett is örülni, mert a Szélanyó keresztlány nem csinált semmi bajt, mikor meglátta a kendõjét a tenger fenekén, örömében bált adott. Oda meghívott mindenkit, aki csak mozogni bírt. Eljöttek a bálra olyanok is, akik nem tudták, hogy kicsoda-micsoda csudaszerzet az öregasszony.
Éjfél tájban az ajtó kivágódik, aztán becsap Szélanyó egy nagy kosárral a házba. Mit gondoltok, mi volna benne? Ha reggelik töritek a fejeteket, nem találjátok ki, hát inkább megmondom, nehogy valakinek ettõl fájduljon meg a feje. A kosárban apró szellõk voltak. Szépen simogatni kezdték az ott táncoólk orcáját. Ez olyan jólesett, hogy szinte olvadoztak az emberek a boldogságtól. Csak éppen az nem örült, aki a kendõt kötötte a Szélanyó keresztlányának, mert õ még nem kapott semmit a munkájáért.
Na, majd annak is eljön az ideje!
Úgy is lett, ahogy mondom, mert másnap elhívatta magához a Szélanyó keresztlánya azt az asszonyt, aztán megkérdezte tõle, mit adjon munkabérbe. Egy zsák pénzt vagy a szelek segítségét? Hát bizony az asszony nem tudott választani, hanem azt kérte, engedje meg a Szélanyó keresztlánya, hadd kérdezze meg az urát. Az megengedte, hiszen néki nem volt sietõs a fizetés.
De az asszony elfelejtette ezen az estén megkérdezni az urát, így az egész dolog maradt tovább.
Harmadnap megy a Szélanyó keresztlánya, aztán kérdezi:
- No, szomszédasszony, mit adjak a munkáért?
Ekkora már megmondta az asszonynak az ura, hogy ne kérjen pénzt, hanem kérje azt: ha õ halászik, hajtsa oda a Szélanyó a halakat a háóljába.
- No, ez nem nagy kívánság - mondta a Szélanyó keresztlánya -, meg is teszem, ne félj. Csak baj ne legyen belõle.
Elmondta az urának az asszony, mit mondott a Szélanyó keresztlánya. Az ember meg boldogan ment halászni.
Úgy is lett, ahogy a szegény ember kívánta. A halak csak úgy dúródtak be a háólba. Már annyi volt, hogy attól félt, kiszakad, az tán mind a tengerbe borul. De addig-addig, hogy csak ki tudta vonszolni a partra. Ott meg majd meghalt az örömtõl, mert ennyi halat még soha nem látott.
Na, mikor hazament, aztán elmondta az asszonynak, hogy milyen jót tett velük a Szélanyó, hát az is szaladt örömében a Szélanyó keresztlányához, és illendõképpen megköszönte a segítséget. Így a kis munkáért sokkal többet kaptak, mint amennyit ért. De így van az, ha valaki jó szívvel segít, azt megjutalmazza az ég vagy a tenger. A halászék úgy meggazdagodtak, hogy hét országra szólott már a híre. Jó szívvel voltak mindig minden rászorulthoz, a Szélanyó keresztlányát meg ellátták mindennel.
Eddig volt a mesém, nincsen már több belõle, de aki nagyon szerette, holnap is kap belõle.
|
