|
SÁRKÁNYMESE
Magyar népmese
Valamikor régen, a zsadányi rétek alján, ahol a Kalára-árok beleszalad a Holt-Körösbe, élt egy pákász. Három szeme volt. A harmadik szeme épp a homloka közepén, ezzel látott át a nádason. Ha egy farkas jött a kunyhója felé, úgy meglátta, mintha sík földön jött volna. Keresztüllátott a felhőkön, a ködön is, nem volt titok előtte.
Ennek a pákásznak, akit öreg Andrásnak hívtak, volt egy gyönyörű, fehér arcú lánya. A szeme olyan kék volt, mint a jácintvirág, a haja, mint a kukorica selyme. Amikor az beült az apja csónakjába, a sok hal, rák, teknősbéka, vidra mind körbevették, s hallgatták az énekét. Még a nap is meggondolta magát, s kisütött, ha ő énekelt, és messze, a legmélyebb vízből a tizennégy fejű sárkány is kidugta az egyik fejét.
Ez a sárkány, ha szépen sütött a nap, kifeküdt a zsombékra, nyújtózkodott a beste, de beérte kecskebékákkal is, egy-egy tehénnel, disznóval, lóval, ha arra kóboroltak. Embert nem bántott soha. A pákász lányát, Gyöngyöt meg annyira megszerette, hogy egyszer, mikor a legszebben dalolt, elvitte magával.
A sok apró állat rémülten szaladt a pákászkunyhóhoz, lett nagy sírás-rívás, keresték Gyöngyöt, de apja-anyja hiába ment csónakkal utána, a sárkány felborította őket, s azt mondta a kint lévő fejével:
- Ha még egyszer utánajösztök, megeszlek benneteket!
Ezzel otthagyta a síró-rívó öregeket, mohából, gyepből, árvalányhajból csodaszép kunyhót csinált Gyöngynek, a nyálával kívül-belül bekente, úgy ragyogott, mint az üveg, ha rásütött a nap. Ennivalót is ő hozott neki, vadrucát, halat, sulymot[22] a szájából, tüzet fújt rá, úgy sütötte meg, Gyöngy mégis napról napra fogyott, hervadt, mint a dérütötte rózsa.
A sárkány egész nap csak nézte a lányt, biztatta, hogy énekeljen neki, de hiába.
Így telt el majd egy esztendő, mikor az öreg András elbeszélte nagy szomorúságát a csikósbojtárnak, Jancsinak. A bojtár nagyon régen szerette a szép Gyöngyöt, de az öreg mindig azzal hitegette, hogy csak akkor adja neki, ha számadó lesz belőle. Pedig igen hozzávaló volt a bojtár.
Most meg nagyon elbúsulta magát, s ahogy így búsult, odaszaladt hozzá a kedves sötétpej csikaja, amelyiken ember még sosem ült, és megkérdezte tőle:
- Mit búsulsz, édes gazdám?
Elmondja erre nagy bánatát Jancsi, mire a csikó:
- Sose búsulj! Adjál nekem estére három villa friss szénát, három rocska abrakot s hozzá három lapát eleven parazsat! Úgy odaviszlek Gyöngyhöz, hogy a sárkány észre sem veszi! De a vasvillát kend be vasfűvel, s hozd magaddal!
Megörült a beszédnek Jancsi bojtár, szaladt máris az öreg Andráshoz, hogy mire feljön a nap, ő is meghozza Gyöngyöt, de végre adja neki feleségül, ne hitegesse, ahogy szokta!
- Minden úgy lesz, édes fiam. Ha ő szeret, hát viheted. De várj, megnézem az egyik szememmel, itt a homlokom közepén, hogy fent van-e még a sárkány. Ha már jó mélyen alszik, akkor indulj!
Visszament hát Jancsi a csikajához, megetette három villa szénával, három rocska zabbal s három lapát eleven parázzsal. A vasvillát bekente jól vasfűvel, el ne törjön, ha ütésre kerül a sor. Felült a sötétpej csikajára, s nekiindult az éjszakának.
A sárkány aludt, szörnyű messzire hallott a hortyogása, Gyöngy meg kinn sírt a kunyhója előtt.
Ment a csikó, a lába nem érte a földet, sem a vizet, úgy állt meg a sárkány előtt, az még fel sem ébredt. Jancsi meg a vasvillát beleütötte a szívébe, és már vitte is Gyöngyöt, ültette a csikóra maga mögé!
Jól tette, hogy sietett, mert a sárkány szörnyen kínlódott, mindent összetört, összetiport, összeégetett maga körül, hajnalig vergődött, míg elfolyt minden vére. Zsadányba, Komádiba is behallatszott a bömbölése.
De volt nagy öröm András pákászéknál! Megtartották a lakodalmat. Minden pásztorember ott mulatott, a menyasszony meg énekelt, gyönyörűség volt hallani. Máig is élnek mindnyájan, ha meg nem haltak közben.
|
