|
Rózsavölgyi ládikója (népmese)
Nem olyan régen, csak egy-kétszáz évvel ezelőtt, élt Bárnevolna város környékén egy szegény juhász tizenhárom gyermekével. Szorgalmas ember volt, de annyi gyereknek mégsem tudott elég kenyeret keresni. Így hát több volt a nincs, mint a kenyér. A juhász is meg a gyermekei is abban reménykedtek, hogy egyszer majd csak rájuk köszönt a szerencse és megváltozik az életük.
Amiben reménykedtek, egyszer csak bekövetkezett. Volt egy dédöregapjuk. Mikor meghalt, rájuk hagyta mind a háromszáz birkáját. Lett nagy öröm a juhász családjában, a gyerekek még cigánykereket is hánytak. Különösen a kilencedik gyerek ficánkolt, és mindjárt ki is erőszakolta apjától, hogy a birkákat ő legeltethesse.
A juhász megengedte, hát ez a kilencedik - akit a többiek Rózsavölgyinek neveztek - őrizte napestig a háromszáz birkát.
Egyszer, amint a birkákat a patakra hajtotta itatni, egy ládikót látott a vízben. Nagy kíváncsisággal kihalászta, és kinyitotta gyorsan, mert azt hitte, hogy sok pénzt talál benne. Hát mikor kinyitotta, volt min bosszankodnia. Nem talált abban egy fillért sem, csak egy sípot, egy furulyát, és egy botocskát. Nézegette, forgatgatta a fiú és már éppen bele akarta dobni dühösen az egészet a vízbe, amikor valami azt súgta neki, hogy próbálja ki a sípot. Megpróbálkozott vele, és megszólaltatta. Olyan hangja volt, mint a többi sípnak. De nicsak, mi történt a birkákkal? Bizony mind a háromszáz kővé meredt a síp hanjára. Az előbb még vidáman legelésző birkák mozdulatlanul álltak a víz partján. Jaj de nagyon elkeseredett a fiú! Volt, nincs az örökség. Olyan szegények lettek újra, mint voltak.
- Nem lehet az, hogy csak úgy kővé váljanak ezek a szép birkák! - kiáltotta kétségbeesve. - Birkáim, birkácskáim, mozduljatok meg, legelésszetek, mint eddig!
De bizony hiába volt minden. A birkák csak nem mozdultak. A fiú ekkor a botocskával megérintette az egyik kővé meredt birkát. Kíváncsi volt, hátha él. Még nagyobb meglepetés érte: a kőbirkák mind eltűntek. Mintha nem is lettek volna, még hírmondónak sem maradt közülük.
- Hű, a fűzfánfütyülőjét ennek a cudar világnak! - tört ki a fiúból az indulat. - Most vagyok aztán igazán bajban! Nem hiszik el nekem a csodát, azt gondolják, hogy nem vigyáztam a birkákra. Mit tegyek? Mit tegyek?
Hiába tette fel a kérdést egymás után, feleletet nem kapott senkitől. Neki sem jött semmi jó gondolata, így hát csak ült a patak partján, lábát a vízbe lógatva.
Mikor már sokáig üldögélt, és látta, hogy nem jönnek vissza a birkái, elővette a furulyát, s játszani kezdett, hogy elüsse az időt. Éppen hogy csak megszólalt a furulya: a háromszáz birka újra ott legelgetett a patak partján. Méghozzá milyen birkák: aranyszőrűek valamennyien!
Megörült a fiú. Most már nyugodtan hazamehet, meglettek a birkák, és olyan gazdagságot hoztak, hogy még a király is kölcsönt kérhet tőlük.
,,Azt már látom, hogy nem közönséges ládikót találtam - töprengett a fiú. - Biztosan van benne még több csoda is, majd kipróbálom."
Mikor hajtotta haza a birkákat, talákozott egy öregemberrel. Megállt vele beszélgetni, és elmondta neki, hogy milyen dolgok történtek vele.
- Még más is megeshet. A ládikó nagy szerencsét hoz neked - felelte az öreg. - A birkákat hajtsd be a városba, majd meglátod, mi minden történik ott.
Így is lett. A fiú behajtotta mind a háromszáz birkáját Bárnevolna város főterére. Mikor már sok ember vette körül, belefújt a sípjába, hát gyönyörű paripa lett mind a háromszázból. Az emberek szeme-szája tátva maradt, de ez még nem volt minden. Rózsavölgyi újra sípolt, most meg százötven vőlegény és ugyanannyi menyasszony vált a birkákból. A fiú csak fújta a sípját, az emberek meg odavoltak az álmélkodástól, mert egyszer háromszáz szamarat, majd százötven macskát és százötven egeret, végül háromszáz boszorkányt varázsolt eléjük a fiú sípszava. Mikor az emberek meglátták a teméntelen sok boszorkányt, úgy megijedtek, hogy ahányan voltak, annyi felé menekültek. A fiú meg már úgyis unta a sípolást, belefújt a furulyába, és a háromszáz aranyszőrű birkáját szépen elhajtotta haza.
Rózsavölgyi híre eljutott a Hogyishívjákország királyához is. Kíváncsi lett ő is a fiú tudományára, hát elküldte hozzá egyik főemberét.
A főember nagy hangon szólt a fiúhoz:
- Ide figyelj, te gyerek! Hatalmas és mindenható királyom megbízásából jöttem hozzád. Azt üzeni, hogy tüstént kerekedj fel háromszáz birkáddal, jöjj el az udvarába, és mutasd be neki a tudományodat.
- Én a tudományomat annak mutatom be, akinek akarom - felelte a fiú. - De még ha meg akarnám is mutatni királyodnak, hogy mit tudok, a birkáimat nem hajthatnám oda, mert azok nem szeretik a királyi társaságot.
Dühös lett erre a főember, és fenyegetőzött nagyon, hogy így meg úgy, ez meg az történik, ha nem megy a fiú.
Rózsavölgyi haragos lett a fenyegetés hallatára, és csak ennyit mondott a főembernek:
- Hagyj nyugodtan, vagy menj a pokolba királyoddal együtt!
A főembert a guta kerülgette a fiú beszédére. Visszasietett a királyához, és elmondta szóról szóra a fiúval törént esetet.
- Felséges kiráylom! Ilyen sérelem még nem ért téged és országunkat, ezt meg kell bosszulnod!
A királyt is elfutotta a méreg, amikor hallotta főembere jelentését. A tálat, amelyből evett, hozzávágta az udvari bolondja fejéhez, az udvari bolond a szakácshoz, a szakács meg a kuktához. A kukta már nem vághatta senkihez, mert az ő fején darabokra tört az edény.
- Háromszáz katonám azonnal induljon Bárnevolna város határába, és hozza színem elé háromszáz birkájával együtt azt a sehonnai Rózsavölgyit! - adta ki a parancsot nyomban a király.
A fiú tudta, hogy katonákat küldött rá Hogyishívjákország királya, nyugodt volt, és csak ennyit mondott:
- No, csak gyertek, katonák! Ha eddig nem tanultatok meg futni, most majd megtanítlak benneteket!
Elővette sípját, belefújt, és háromszáz egeret varázsolt elő.
- Azonnal induljatok Hogyishívjákország királyához, és szórakoztassátok egy kicsit! -adta ki az utasítást a kis állatoknak.
Azok útnak eredtek, s hamarosan a király palotájában voltak. Valamennyien bemásztak a szobájába, és ellepték az ágyát. Képzelhető, hogy megijedt a király, amikor arra ébredt, hogy háromszáz egér futkos körülötte. Bizony majdnem szörnyethalt ijedtében a mindenható ember. Nem is mert az ágyában maradni, kiugrott, és a szekrény tetejére menekült a sok egér elől. Onnan kiabált torkaszakadtából:
- Segítség! Megesznek az egerek!
Főemberének kiadta az utasítást, hogy katonáit azonnal rendelje vissza, és szabadítsák meg a sok egértől királyukat. A főember lóhalálában sietett a katonákért, és hozta vissza őket az egerek elpusztítására. Rózsavölgyi tudta, mi történik a királynál: eltüntette mind az egereket, így mire a katonák visszaérkeztek, egyetlenegyet sem találtak a királyi szobában. Haragudtak is nagyon, mert most azt a parancsot kapták, hogy induljanak Rózsavölgyi elfogására. Bosszúsan teljesítették a parancsot, és elindultak Bárnevolna város felé.
Rózsavölgyi még nem elégelte meg a király bosszantását. Megint belefújt a sípjába, most meg háromszáz boszorkányt küldött a királyra. Lett is nagy ijedelem a háromszáz boszorkány láttán. A király még a bőréből is majd kibújt félelmében. Gyorsan visszahívatta katonáit, hogy szabadítsák meg a veszedelemtől. A katonák már majdnem ostrom alá vették Bárnevolna városát, amikor utolérte őket a főember a király parancsával. Mire visszaértek, Rózsavölgyi eltüntette a boszorkányokat, és gyönyörű leányokat varázsolt helyettük.
A katonák így háromszáz gyönyörű szép leányt találtak a boszorkányok helyett. Nem haragudtak a visszarendelésért, mert lehetett ott király, főember, nem törődtek ők senkivel, csak a leányokkal. Választott is mindegyik magának azonnal párt, mind megházasodtak.
A király ekkor összehívta tanácsosait.
- Mit tegyek, hogy megszabaduljak a varázslatoktól? - kérdezte őket.
A tanácsosok azt javasolták, hirdesse ki az egész országban, hogy ha magától jelenkezik az a legény, aki így tud varázsolni, nem lesz bántódása, sőt a király neki adja leányát és fél királyságát. A királynak nem tetszett a tanács, de félt, hogy Rózsavölgyi tovább csinálja vele a varázslatokat, hát kénytelen-kelletlen kihirdette:
,,Hogyishívjákország királya tudtul adja mindenkinek, hogy barátsággal várja udvarába azt a legényt, aki a királlyal történt varázslatos dolgokat meg tudja magyarázni. Az illetőnek nem lesz semmi bántódása, sőt megkapja a királyleányt és vele a fél királyságot!"
Jelentkeztek sokan, de senki sem tudta megmagyarázni a csodálatos dolgokat, míg végül egy napon beállított Rózsavölgyi a királyi udvarba.
- Én volnék, felséges király, akit hívatott. - mondta fiú. - Hívásra bármikor megjelenek, de parancsra sehová sem megyek.
- Azt már sokan mondták, hogy ők varázslók, de mind csak a leányomat és a fél királyságomat, akarta. Bizonyítsd be, hogy te vagy az igazi.
- Jól van, te akartad! - felelte a fiú, és belefújt sípjába.
Hát rohant a király háromszáz katonája, s keservesen panaszolták, hogy a szép fiatal feleségük csúf öregasszonnyá változott. Követelték a királytól: azonnal vigye háborúba őket. Inkább mennek világba, mintsem hogy csúf, házsártos feleségükkel éljenek egy fedél alatt.
- Menjetek csak haza! - nyugtatta a katonákat Rózsavölgyi. - Felséges királyotok bizonyságot kért tőlem, azért történt mindez.
Belefújt furulyájába, a katonák meg hazamentek, és tényleg mindegyiket a régi szép felesége várta.
A király látta, hogy ez az a legény, aki olyan sok bosszúságot okozott neki. Félt , hogy újabb meglepetések várnak rá, nem kért hát újabb bizonyságot, hanem behívatta a leányát, és így szólt hozzá:
- Lányom, odaígértelek ennek a legénynek, akarsz-e a felesége lenni?
- Boldogan apám! - kiáltott fel a leány, és már repült is a fiú karjaiba, mert az éjjel éppen Rózsavölgyiről álmodozott, s úgy megszerette, hogy elhatározta: ennek a felesége lesz, vagy senki másé.
- No, fiam, akkor a tiéd a leányom és a fél királyságom is!
- Felséges királyom, a leányát elfogadom, de a fél királyságát tartsa meg magának! - felelte Rózsavölgyi. - Az én háromszáz aranyszőrű birkám többet ér a fél országánál. Én már csak megmaradok juhásznak.
A király örült, hogy nem viszi el a fél királyságát, és annak is, hogy ilyen gazdag veje akadt. Nagy eskövőt csaptak, lett nagy dínomdánom, hegyen-völgyön lakodalom. Még máig is élnek, ha meg nem haltak. |
