|
Rózsa királyfi
Székely népmese
Gyűjtötte: Kriza János
Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, azt elfoglalta, a király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, hárman három vadászkutyával odébb állottak a veszedelembõl. Sokáig mentek, azt sem tudták, hova, végre egy legmagasabb havastetõn, ahol az út elágazott, elhatározták, hogy elválnak egymástól, külön-külön próbálnak szerencsét.
Megegyeztek, hogy egy magas fa hegyibe felállítanak egy hosszú póznát, s arra felkötnek egy fehér kendõt, amelyik a kendõt véresnek látja, induljon a testvérei után, mert valamelyiknek veszedelme van.
A legkisebb királyfi akit Rózsának hívtak, bal fele indult, a másik kettõ jobb fele. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze, meglátott ott egy szép kastélyt, s abba betért, mint fáradt utazó, hogy megszálljon.
Megnyílik este nagy dörömböléssel a kastély kapuja, hát hét nagy óriás állít be az udvarra s onnét a házba. Akkora volt mindegyik, mint egy nagy torony. Rózsa ijedtében az ágy alá suhant, de az óriások mihelyt beléptek, egyik azt mondta:
- Ci, milyen emberbûz van itt!
Megkeresték Rózsát, megtalálták, összeaprították, mint a torzsát, s az ablakon kihányták.
Reggel az óriások megint elmentek dolgukra, a bokorból elõmászott egy szép leányfejû kígyó, s Rózsa testének minden kicsi darabját összeszedte, szépen összerakogatta, forrasztó fûvel megkenegette, s élõ-haló vízzel meglocsolta. Rózsa egy perc alatt talpra szökött, s most hétszerte szebb s erõsebb lett, mint azelõtt volt. Akkor a leányfejû kígyó is kibújt a kígyóbõrbõl hónaljig.
Rózsa, hogy olyan erõs lett, bízott magában, s este nem bújt az ágya alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok mikor megérkeztek, elõreküldték a szolgájukat, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot összemorzsolják, de a szolgák nem bírtak vele, maguknak az óriásoknak kellett, hogy õt összeaprítsák.
Másnap reggel a leányfejû kígyó Rózsát megint életre hozta, õ maga pedig övig kibújt a kígyóbõrbõl. Rózsa kétszerte erõsebb lett most, mint külön-külön egy-egy óriás.
Akkor este Rózsa a szolgákat mind megölte, s sok óriást is megsebzett, de a hét óriás mégis megölte õt.
Reggel, ahogy elmentek, a kígyó Rózsát megint feltámasztotta; Rózsa erõsebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A leány is a kígyóbõrbõl egészen kikerekedett, be kedves két teremtés volt!
Akkor egymásnak a dolgaikat s életüket elbeszélték. Elbeszélte a leány, hogy õ is királyvérbõl való, hogy az õ apját az óriások ölték meg, s az országot elfoglalták, ez a kastély az õ apjáé volt, ahol az óriások laknak, s innen járnak ki mindennap, hogy a népet sarcolják. Õt magát egy jó kuruzsos dajkája kígyóvá változtatta, s megesküdött, hogy addig kígyóbõrben marad, míg az óriásokon bosszút állhat. De most, hogy Rózsa olyan erõs, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak, róla is lerepedezett a kígyóbõr.
- Rajta hát Rózsa pusztítsd el az óriásokat, nem leszek én se háládatlan.
Rózsa azt felelte:
- Kedves szép leány, te nekem az életemet három ízben adtad vissza, én sem lehetek háládatlan tehozzád, az óriásokat elpusztítom, s aztán te az enyém, én a tied.
Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s igen jóízûen telt el a nap egészen estig.
Mikor este az óriások megérkeztek, Rózsa így szólott hozzájuk:
- Ugyebár, sok gazember, hogy háromszor öltetek meg? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiketek sem teszi be a lábát! Vívjunk meg!
Az óriások nagy méreggel reá mentek, de most nem úgy lett, mint azelõtt kétszer; rendre õket mind megölögette, s akkor a kulcsokat a zsebükbõl kezéhez vette, a kastélynak minden szegelikát felkutatta, s látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már egy lélek sincs a kastélyban.
Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa elnéz a havas tetõre a fehér kendõ felé, s hát látja, hogy az egészen véres. Megbúsul, s azt mondja a szép leánynak:
- El kell mennem, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul megy soruk. Várj vissza engem, mert ha õket feltaláltam, minden bizonnyal visszajövök.
Avval felkészült, kardot kötött, nyilat, forrasztó füvet, élõ-haló vizet vett magához, s éppen arra a helyre ment, ahol elváltak volt. Útjában lõtt egy nyulat. Mikor odaért a fához, elindult azon az úton, amerre a bátyjai mentek. Rátalált egy kicsi házikóra, s ott megállapodott. Látja, hogy a ház elõtt a fához a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve. Eloldja õket, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi. Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki dideregve azt kiáltozza:
- Jaj, de fázom!
Felszól a fára Rózsa királyfi:
- Ha fázol, gyere le s melegedjél!
Azt mondják rá fentrõl:
- Igen, de félek a kutyáktól!
- Ne félj, mert azok becsületes embert nem bántanak!
- Én hiszem - azt mondja az a valaki a fáról -, de mégis vesd közéjük ezt a hajszálat, hadd szagolják meg elõbb, arról engem is megismernek!
Veszi Rózsa a hajszálat, s a tûzbe veti. A fáról leszáll egy vén boszorkány, odaül a tûz mellé s fûtözik. Felhúz egy nyársra egy varasbékát, s sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának:
- Az az enyém, ez a tied - s hozzáüti a varasbékát a nyúlhoz; Rózsa megmérgelõdik, kirántja a kardot, s hozzákap a boszorkányhoz, s hát a kard egy hasábfává válott. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát, s azt mondja:
- No, most véged neked is, a testvéreidet is én öltem meg bosszúból, azért, hogy a hét óriás fiamat elpusztítottad!
Rózsa nekiúszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják innen s túl, hogy vért eresztenek belõle. A vér a kardból lett hasábfára cseppen, s abból megint kard lett. Kapja Rózsa a kardot, s odaáll a boszorkány eleibe. Megijed a boszorkány, s könyörögni kezd, hogy ne bántsa, megmutatja, hova temette a bátyjait. Csak ezt várta Rózsa, azon nyomban hozzásújtott, s avval a boszorkány Plutóhoz költözött. Rózsa kiásta a bátyjait, az összedarabolt testüket összerakta, forrasztófûvel összeforrasztotta, s élõ-haló vízzel feltámasztotta. Azok, mikor a szemüket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondották:
- Jaj, be sokat aludtam.
- Sokat bizony - azt mondta Rózsa -, de ha én ide nem jöttem volna, még most is aludnátok.
Elbeszélték Rózsának a bátyjai, hogy elválásuk után csakhamar meghallották, hogy az ellenség az országukból eltakarodott, s visszatértek a palotájukba. Úgy osztoztak, hogy az egyik, a nagyobbik, hazamenjen, s igazgassa az országot, másik pedig keresse fel Rózsát. Akkor fordultak be a kis házikóba, s akkor bánt el velük a vén boszorkány.
Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül, s azt mondotta:
- Te, nagyobbik bátyám, menj haza, ülj be apánk országába, te pedig, kisebbik bátyám, gyere velem, és igazgassuk ketten azt a nagy országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak.
Ebben megegyeztek, mindegyik elment a maga országába. Rózsa is felkereste a szép leányt, aki már magát úgy elbúsulta volt utána, hogy szinte elepedt, de hogy Rózsa megérkezett, egészen felvidult. Egybekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a menyasszonyt jól megtáncoltatták, azután az óriásoktól megmentett nagy országot kezükre vették, ma is ott uralkodnak, ha meg nem haltak. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kigyelmetek vendégei.
|
