|
Rőszel Boris
Gyűjtötte: Benedek Elek
Messze földön nem volt olyan gazdag ember, mint Rőszel Erázmus. Azt mondják, hogy ennek a bányászembernek több aranya volt, mint a királynak. Az igaz, hogy ennél több is lehetett, mert Rőszel Erázmus II. Ulászló király korában élt, márpedig II. Ulászló kincseskamarája többször volt üres, mint teli. De vagy volt aranya a királynak, vagy nem: Rőszel Erázmusnak csakugyan annyi volt, hogy hordóslag állott a pincében. Azt már a jó Isten tudja, hogy igaz úton jutott-e Rőszel Erázmus a tenger aranyhoz. A selmeciek azt suttogták, hogy ördöggel van cimboraságban, máskülönben ő is csak olyan szegény bányász maradott volna, mint a többi társa.
Hiszen ha nem igaz úton szerzette, nem is sokáig örvendett a tenger aranynak: mikor éppen azon járatta az eszét, hogy abbahagyja a bányászkodást, s él úri módra, számlálatlan költi az aranyat, Isten beleszólt a szándékba: Rőszel Erázmus meghalt hirtelen halállal. A felesége még előtte meghalt, de maradt két gyermek: egy fiú s egy leány. Hej, hányan irigyelték ezt a két gyermeket! Akár kezöket, lábokat összerakhatják, gond nélkül élhetik az életet, szórhatják az aranyat marékkal, sohasem fogy el az.
Hát még mikor meghalt a Rőszel fiú, s a leány, Rőszel Boris egyedül maradt. Ez már csakugyan két marékkal szórhatta az aranyat.
Szórta is.
A Rőszel-házban egymásnak adták az ajtó kilincsét a vendégek, kik messze földről jöttek Selmecre, különösképpen a házasuló legények. Éjjel-nappal folyt a dínomdánom, szólt a muzsika, s bizony megbotránkozának erősen a jobb lelkek az örökös tivornyán, de a szép Rőszel Borisnak nem volt sem apja, sem anyja, sem atyafia, aki istenes életre intse. Azt hitte, szép s fiatal marad egész életében, s az arany nem fogy el soha...
Így élte világát Rőszel Boris, s csak egy volt, ami bántotta erősen: az ablaka éppen az akasztófadombra nyílt. Akárhányszor, ha kinézett az ablakon, rémülten tántorodott vissza, mert holttestet látott az akasztófán. Sokat kilincselt emiatt a tanácsbéli uraknál, hogy tegyék egyebüvé az akasztófát, de a tanácsbéliek, kiket annyiszor megbotránkoztatott leányhoz nem illő életével, nem teljesítették a kívánságát. Azt mondták: jó helyen van az.
Egyszer aztán megtörtént, hogy három ifjút akasztottak fel, mind a három azok közül való, akik Rőszel Boris házában tivornyáztak, s egy éjjel, tivornyázás után, felgyújtották Istennek a házát. Mikor Rőszel Boris meglátta a három ifjú holttestét, amin, akasztófán lógott, lengett a szélben, félholtan esett össze, alig tudták életre téríteni. Ettől kezdve, ha csak az ablak felé tekintett, kirázta a hideg. Nem volt maradása a régi házban.
Gondolt egyet, s elment a tanácsbéli urakhoz. Azt mondotta nekik, vigyék el a dombról az akasztófát, s olyan palotát épít a régi ház helyett, amilyet még a világ nem látott, s ezt a palotát halála után a városra hagyja.
Erre már meggondolkoztak a tanácsbéliek is; el is vitették az akasztófát, s egy esztendő sem telt belé, Rőszel Boris olyan palotát építtetett a Garam partjára, hogy csudájára jártak.
Ám minekelőtte még a palota felépült, egy szerzetes, aki Borisnak távoli atyafia volt, hallván hírét az ő istentelen életének, levelét írt neki. Éppen asztalnál ültek a vendégek, zengett a muzsika, folyt a bor, kihallatszott az utcára a részeg emberek kurjantása, midőn a levelet átadták Borisnak. Az volt ebben a levélben:
"Hallottam a hírét hitvány életednek. Térj Istenhez, te boldogtalan leány. A kincs elfogy, a szépség elmúlik, csak a jóság maradandó."
Nagyot kacagott Rőszel Boris.
- Halljátok, mit ír az a bolond szerzetes? Azt írja, hogy az én pénzem elfogy, s szépségem elmúlik. No, azt ugyan meg nem éri, ha ezer esztendőt él is az én csuhás bátyám!
- Nem bizony! - kiáltottak a vendégek, s összecsendültek a serlegek.
- Látjátok ezt a gyűrűt? - folytatta Rőszel Boris, lehúzott az ujjáról egy aranygyűrűt. - Ezt én most a Garam vizébe dobom. Amilyen igaz, hogy ezt a gyűrűt többé nem látom, olyan igaz, hogy örökké tart az én gazdagságom s szépségem!
Azzal az ablakhoz szaladt, s a ház alatt folyó Garam vizébe dobta a gyűrűt.
Hanem mikor az új palota felépült, s száz meg száz vendéget hívott a fölszentelésére, mi történt?
Amint éppen asztalhoz akartak ülni, szaladott be egy inas nagy ijedten:
- Kisasszony! Íme, a gyűrű! Egy halnak a gyomrában találtam!
Rőszel Boris elsápadott, hideg verejték gyöngyözött ki arcán, de a vendégek közrefogták, s úgy vigasztalták, ne búsuljon, ne féljen, hisz ez is az ő szerencséjét jelenti. Bezzeg, ha más dobta volna folyóba a gyűrűjét, többé nem látja!
Rőszel Boris egy kicsit felvidult, de a régi, virágos jó kedvének mégiscsak vége volt. S aztán mi történt, mi nem, elég az, hogy e naptól kezdve oszlott-foszlott a rengeteg vagyon szemlátomást. Az aranyas hordók gyorsan ürültek ki, egymás után. A dínomdánomok tovább folytak, mert Boris nem tudta megszokni már a csöndes életet, de lelkében s szívében mégis megváltozott, mert addig, aki szegény hozzá jött segítségért, üres kézzel el nem bocsátotta, most azonban elzárta az ajtót előlük, a kéregető koldusokat durva szavakkal kergette ki.
Volt egy kis ölbeli kutyája: ezt szerette egyedül, s ez a kutyácska, mintha csak ördög lett volna kutya képében (mondják is, hogy az volt), ha szegény jött a házhoz, ráugrott, harapta, karmolta, s akit megmart, annak a testén undok sebek támadtak, melyek soha meg nem gyógyultak.
- A gonosz lélek ez kutya képében - mondották a népek.
Egy nap azonban a kutya megdöglött. Rőszel Boris majd meghalt bánatában. Sokáig el sem akarta temetni. Mint valami kedves halottat, a legszebb szobájában teríttette ki, s mikor aztán a temetésre szánta magát, gyászruhába öltözött, s gyászba vont dobok s tárogatók hangja mellett kísérte a temetőbe a kutyát. Este volt, mire a temetőből Rőszel Boris visszatért a gyászoló gyülekezettel, de akkor este Selmec városában senki sem feküdt le. Mert amint beesteledett, lett nagy égszakadás-földindulás, a palota fedelét kénkő lángja borította el, mindenféle rémítő alakok táncoltak a palota fedelén, kiabáltak, visongottak, sikoltoztak, kacagtak. Aztán egyszerre csak szörnyű dördülés rázta meg a levegőeget: a kutya sírjából kénköves láng csapott fel magasra, fel az égig, onnét meg ismét visszaesett rettentő csattanással, dördüléssel.
A rettentő dördülésre mélységes csönd következett. Hirtelen kitisztult a levegő, az égen felragyogtak a csillagok. Reggel többen kimentek a temetőbe, s ím, a kutya sírja tátongó üresség volt, a dögnek semmi nyoma. Rémület, iszonyat fogta el mindazokat, akik ezt látták, s többet nem is mentek vissza Rőszel Boris házába: Istenhez tértek.
De Rőszel Boris most sem tért Istenhez, ámbátor a pincében is már alig volt arany. Egy hét, kettő sem telt belé, szegényebb volt egy útszéli koldusnál. S ez még nem volt elég, hagymáz lepte meg, s ez úgy elcsúfította arcát, hogy irtózattal hagyták ott a házát mind: a vendégek is, a cselédek is. Az sem volt, aki ápolja. Hagymázos állapotában kitámolygott a kertbe, ott a kerítés alatt összerogyott, s másnap halva találták meg. Temetésekor szörnyű égiháború kerekedett, s mikor testét a földbe akarták ereszteni, egyszerre csak a földből mindenfelől kis kutyák ugrottak elé, s egy szempillantás alatt összeszaggatták a holttestet, s beledobálták a kutya sírjába. Azok, akik ott voltak a temetésen, mintha hallottak volna messziről valami gúnyos kacagást is. Talán a gonosz lélek kacagása volt. Azé a gonosz léleké, mely a Rőszel Boris kutyájában lakozott...
Mi volt igaz, mi nem ebből a szörnyű történetből, ki tudná. Selmec város krónikájában van ez megírva, s azt mondja a krónika, hogy az Üdvösség 1570-ik esztendejében történt, amit én most nektek itt elbeszéltem.
|
