|
Pávatoll
Székely népmese
Gyűjtötte: Kriza János
Élt egyszer egy ország fõvárosában egy igen-igen gazdag király, Sándor volt a neve. Ennek a királynak nagy kedve tellett a vadászatban. Egyszer, mikor jönne haza vadásztársaival a havasból; látja, hogy egy kopasz lófej meghengeredik elõtte az úton. Megparancsolja társainak, hogy törjék ízzé-porrá. Megszólal a lófej:
- Hallod-e, te király, hat királynak a fejét veszem, s a tied lesz a hetedik!
- Rajta, fogjátok meg? - parancsolta a király a társainak, s azok felvették a lófejet, bevitték a városba, s a király parancsolatára a palota ablaka alá hét singnyire beásták a földbe, hogy ne árthasson.
A legközelebbi éjen egy olyan terepély borostyánfa nõtt ki a lófõbõl, hogy az ágai benõttek a palota ablakán, s belülrõl mind a négy falát befolyták, szépen kivirágozva. Felkel hajnalban a király öreg anyja, s csak elcsodálkozott azon, amit látott a palotában. Odamegy a fia ágyához s felkelti:
- Kelj fel, fiam - így költögeti -, nézd csak, be szép, gyönyörû borostyánfa növekedett az éjjel az ablakunk alatt, s még a házunkat is betöltötte a virágaival.
- Ó, kegyes anyám - azt mondja sóhajtva a király -, ez nekem nem öröm, hanem inkább szomorúság.
Felkel a király az ágyából, s kiadja a parancsot, hogy haladék nélkül vágják ki a csoda-borostyánfát. Elõszólítja a legszebb szobaleányt, s azt mondja neki:
- Eredj sietve, hívj tizenkét fejszés legényt a városból.
Mikor a leány az ablak elõtt elmegy, ki a kapu felé, megszólal a borostyánfa:
- Hallod-e, te leány, a fejszés legények, tudom én, hagy eljönnek, s azt is tudom, hogy kivágnak. Mikor a legelsõ belém vágja a fejszéjét, egy darab forgács kiszökik a törzsökömbõl, te azt vedd fel úgy, hogy észre ne vegye senki, s tedd a kebeledbe.
A leány eszerint cselekedett, kebelében hordozta a forgácsot, s olyan csoda történt, hogy annak a csodaerejétõl szült egy gyönyörû szép fiút. Mivelhogy ritka szép volt, megkeresztelték Pávatollnak.
Mikor aztán ez a fiú nagyobbra növekedett, szépségéért, ügyességéért nagy kedvébe esett a királynak. Vadászni is gyakran elvitte magával. Történt egyszer, hogy így szólott hozzá a vadászaton:
- Te, látom, ügyes egy legény vagy, hozd el nekem Kócibár király leányát feleségül.
Pávatoll másnap jó reggel el is indult a nagy útra. Mikor egy nagy folyóvíz mellett mendegélt, meglátott egy roppant nagy halat a part felé úszkálni. Odafordította a puskáját, hogy meglõje, de a hal megszólalt:
- Megállj Pávatoll, ne lõj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol, ott nagy bajod lesz neked. Csak jöjj ide, szólíts engem, s én segítek rajtad.
Pávatoll visszaakasztotta a puskáját a nyakába, s továbbment. Egyszer megpillantott egy nagy saskeselyût a feje fölött lebegni. Célba veszi azt is, hogy lelõje, de a sas is megszólal:
- Megállj, Pávatoll, ne lõj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol, ott énnélkülem nem boldogulsz, csak gyere ide, szólíts engem, s én segítek rajtad.
Pávatoll nem lõtte meg a sast sem, hanem tovább folytatta az útját. Mikor egy cserjésbe érkezett, meglátott egy rókát egerészni. Arra is felhúzta a puskáját. Megszólal a róka:
- Le ne lõj engem, Pávatoll, mert tudd meg, hogy mikor legnagyobb bajod lesz, éppen én foglak téged kisegíteni a bajból - s így a rókának is megmaradt az élete.
Pávatoll mindaddig ment hegyeken-völgyeken keresztül, míg nagy sokára be nem érkezett Kócibár király fõvárosába. Bement a királyhoz, ura nevében köszöntötte, s elmondotta, hogy õ mi járásbeli volna.
- Haj, idegen ország fia - azt mondja a király -, olyan leányt, mint az enyém, nem olyan könnyû elnyerni. Én meg nem tagadom a királyodtól, de neked elõbb nagy próbákat kell kiállanod, s ha azt ki nem állod, ne bízz benne, hogy elnyered a leányomat.
- S mi leszen az a próba? - kérdezte Pávatoll.
- Csak az - feleli a király -, hogy neked úgy el kell bújni, akárhova is, hogy a leányom téged meg ne kapjon.
Kimegy Pávatoll a király udvarából, s töri a fejét erõsen, hogy mitevõ legyen. Egyszer csak eszébe jut a hal. Elmegy, s éppen azon a helyen, ahol elõször találkozott vele, meg is találja.
- Tudom, mi bajod van - mondja neki a hal -, bújj csak be a torkomba, s én úgy elrejtelek, hogy senki meg nem talál téged.
Így is történt. A hal felnyitotta szörnyû nagy torkát, Pávatoll szépen besétált, s a nagy hal levitte õt a folyó fenekére.
Azt mondja a király a leányának:
- No, leányom, keresd meg Pávatollat.
A király. leányának egy olyan csodakönyve volt, amelybõl ha csak belenéztek is, akárkinek s akárminek a hollétét könnyen meg lehetett tudni.
A leány csak belepillantott s felkiáltott:
- No, atyám, megtaláltam, de jól elbújt, mert a folyó fenekén egy nagy halnak a gyomrában van.
Kiteszi a nagy hal Pávatollat a szárazra, s Pávatoll a víz partjáról egyenesen odasietett, ahol a nagy sast látta volt. Hát a sas ismét ott lebeg. Azt mondja neki Pávatoll:
- No, te sas, mármost segíts rajtam, ha módod van benne, és bújtass el engem valahova.
Alászáll a sas, hátára veszi Pávatollat, s elviszi õt a felhõk háta mögé.
- Vajon hova lett el Pávatoll a hal gyomrából? - kérdi a leányától a király.
A leány ismét elõvette a bûvös-bájos könyvet, s addig nézegette, amíg egyszer azt mondotta:
- Ismét megtaláltam, a hetedik felhõn felül egy sasnak a hátán üldögél.
A sas még egy darabig ott lebegett fenn, azután leszállott, s letette Pávatollat a földre. Azt gondolta Pávatoll, hogy akár nyer, akár veszít, de õ még egyszer próbát tesz a királynál. Be is ment a királyi udvarba, s ott azt mondta neki a király:
- Már kétszer megtaláltunk téged, de harmadszor úgy elbújj, hogy meg ne kapjunk, mert ha megtalálunk, nemcsak hogy a leányomat nem nyered el, hanem még a fejedet is elveszíted.
Pávatoll igen elbúsult ezen, kiment az udvarból, s megkereste a rókát a cserjésben. Elmondotta neki, hogy milyen nagy nehéz próbát kell kiállnia.
- Ne félj semmit - azt mondja a róka -, csak bukjál hamar keresztül a fejeden.
Pávatoll általbukott a fején, s egy szép kis fürge mókus válott belõle. A róka is általbukott a fején, s egy kereskedõvé változott. Azután meghengergõzött egy cserfa alatt, s amennyi falevél ott lehullva volt, az mind cifra keszkenõvé változott.
Fogta magát a kereskedõ, hátára pakolta a sok keszkenõt, a mókust a vállára ültette, s bement a városba. Megállott a Kócibár király kapuja elõtt, sátort vont, s árulni kezdette a keszkenõket. A mókus a kereskedõnek hol a fején, hol a vállán, hol a keszkenõin szökdösött nagy vígan. Hírét veszi a király leánya, hogy micsoda keszkenõket árul egy kereskedõ a királyi palota kapujában, s leküldi a szolgálóját, hogy válasszon ki egy szépet. A szolgáló kifut, meglátja a mókust, nyomban visszajön, s elmondja a király leányának, hogy be gyönyörû mókust látott játszadozni a keszkenõkön a sátorban. A király leánya elkéreti a mókust a kereskedõtõl, hogy amíg õ árulja a keszkenõket, addig hadd mulassa magát vele. Ahogy ott mulatoznék, azt mondja neki a király:
- Elég legyen a játékból, keressed Pávatollat.
Elõveszi erre a leány a könyvét, keres benne, de nem talál, s azt mondja a királynak:
- Én semmiképpen nem találom Pávatollat, az árnyékát jól látom, de õt magát nem tudom kivenni, hogy hol van.
A mókus akkor éppen a leány ölében volt lesimulva, s egyet sem mozdult a helyébõl.
Nemsokára beküld a kereskedõ, s kéreti a mókust, hogy neki tovább kell menni, mert itt nem kel a portékája. El is ment a mókusával együtt, vissza a cserjés mellé, s ott a mókust átbucskáztatta a fején, s lett belõle megint szép ifjú Pávatoll, aki azelõtt volt. Azt mondja neki a kereskedõ:
- Nézd, én adok neked egy iskátulyát, ebben egy légy van bezárva, ezt vedd magadhoz, s hasznát veszed. A király az éjjel felöltöztet tizenkét leányt, mind hasonlót a saját leányához, mind egyforma ruhába, s neked még azt a próbát parancsolja, hogy válaszd ki közülük az õ leányát. Te csak bocsásd ki az iskátulyából a legyet, az éppen a homlokára száll a király leányának, s mikor hozzákap a légyhez, akkor fogd meg a kezét, s vezesd el a többi leányok mellõl - ezzel eltûnt a kereskedõ, Pávatoll pedig bement a királyhoz.
- Isten hozott - azt mondja a király -, hová tudtál úgy elbújni, eleget kerestünk, de nem találtunk?
- Nem voltam igen messze - azt mondja Pávatoll -, mókus képében a leányod ölében heverésztem. Most már a próbát kiállottam, már csak az van hátra, hogy vigyem a leányodat.
- Ne siess - azt mondja a király -, holnap még egy próbát ki kell állanod, akkor ha lesz valami a dologból.
A király másnap reggel sorba állíttatott az udvar közepén tizenkét egyforma arcú és egyforma ruhájú leányt. Azok között volt az õ leánya is.
- No, válaszd ki az én leányomat a tizenkettõ közül - azt mondja Pávatollnak.
Pávatoll nézegetni kezdi a leányokat, s közben titokban kinyitotta az iskátulyát, a légy kirepült belõle, s a király leányának a homlokára szállott. A királyleány hozzákapott a jobb kezével, ekkor hozzájárult Pávatoll, megfogta a kezét, elvezette a többi mellõl, s azt mondta:
- Gyere, mert te vagy az, akiért én olyan sokat fáradtam, csak készülj, s indulj velem.
Egész nap a készülettel telt el. Másnap elindultak cifra szekéren, nagy pompával, s mikor egy sík mezõn mennének keresztül, látják, hogy egy kútra seregesen özönlik a nép. Megállnak mellette, s megkérdi az új menyasszony egy vízvivõtõl, hogy miféle víz van abban a kútban, hogy azt olyan sokan ostromolják.
- Ennek élõ-haló víz a neve - felelik neki -, s ennek olyan ritka nagy ereje van, hogy aki véletlenül hal meg, ha igen öreg nem volt, ebbõl csak megfecskendezik, s mindjárt feltámad.
A menyasszony merített egy korsóval a vízbõl, feltétette a szekérbe, s folytatták útjukat.
Mikor hazaérkeztek, meglátja Sándor király, hogy Pávatoll az új menyasszony mellett ül a szekérben. Szörnyû haragra lobbant, s meg akarta ölni, de megtürtõztette a haragját ezúttal.
Egy óra múlva gazdag rakott asztal mellé ültek, hat idegen király volt jelen, akiket Sándor király meghívatott vendégségbe. Mikor felkeltek jóllakva az asztal mellöl, azt mondja Sándor király Pávatollnak:
- Készülj a halálra, mert meg kell halnod!
Szegény Pávatoll azt sem tudta, hogy mit tegyen ijedtében. Mentegetni kezdte magát, hogy õ csak azért ült a menyasszony mellé, mivel nem volt máshol hely a szekérben, s különben is õ volt a kikérõ násznagy. A jelenvoltak közül senki sem sietett mentségére az új királynén kívül, de az is mindhiába, mert Sándor király kirántotta a kardját, lecsapta Pávatoll fejét.
A nagy vigasság nagy szomorúságra változott, s elindult a vendégsereg, hogy kivigyék Pávatollat a temetõbe. Mikor oda kiérkeztek, azt mondja az új királyné, hogy tegyék le a koporsót, nyissák fel, hadd lássa meg még egyszer azt, aki olyan sokat fáradozott érette.
Minthogy kedves volt a királyné, engedtek a szavának, letették a koporsót, s fel is nyitották. A királynénak kezében volt egy butélia megtöltve élõ-haló vízzel, azzal megöntözte a halottat, s csak elbámult mindenki, mikor látták, hogy Pávatoll egyszer csak talpra állott.
Pávatoll, hogy felkelt a koporsóból, felkapta a kardját, mert az is melléje volt téve, s azt mondta Sándor királynak:
- No, háládatlan, tudd meg, hogy mikor jöttél a vadászatból a havasról, én mondottam neked a kopasz lófõbõl ezeket a szókat: "Hat királynak a fejét veszem, tied lesz a hetedik." Te az énbelõlem kinõtt borostyánfát kivágattad, s minden ágával együtt tûzre rakattad, s engemet, aki, hogy jó feleséget hozhassak neked, kockára tettem az életemet, s ezer veszély közt forogtam, elveszejtettél minden ok nélkül. Most már itt az idõ, hogy meglakolj mindezekért, amit énellenem cselekedtél.
Ahogy ezeket elmondta, csak hirtelen elvágta a hat királynak a fejét, s utánuk a Sándorét, s behányta õket a kiásott sírba, azután megfogta a királyné jobb kezét, s azt mondotta:
- Gyere, menjünk haza, én a tied s te az enyém vagy. Tudom, jól tudod, mennyit szenvedtem, s mennyit fáradtam éretted.
Ezzel hazamentek, beszállottak a királyi udvarba, s ott nagy bõségben s békességben éltek együtt holtuk napjáig.
|
