|
Orbán, az ostoba (népmese)
Hol volt, hol nem, élt egyszer egy szegény asszony. Ez a szegény asszony még azzal is szerencsétlenebb volt a többieknél, mert egyetlen fiánál mihasznább, lustább gyerek hét üres megyében sem akadt. Úgy is hívta mindenki, hogy Ostoba Orbán. De ha még csak ostoba lett volna.
Amíg szegény, öreg édesanyja majd belegörnyedt a sok dologba, ő egyebet sem tett, csak hevert a kemencepadkán, vagy ha jó idő volt, hasát süttette a nappal.
Hej, megszidta néha elkeseredésében a szegény anyja, de mit sem használt. Orbán evett és feküdt szakadatlan.
Egyszer aztán úgy tavasztájt igen elfogta a keserűség a szegény asszonyt.
- Hát ha nem dolgozol, ne is egyél. Nem főzök én neked többet egy cseppendő-csepp ételt sem. Feküdni üres hassal is lehet.
Orbán nem szólt egy szót sem, csak nagy morcosan átfordult a másik oldalára.
De aztán a jószívű édesanyja mégis megsajnálta az ostoba kölyköt. Csak az ő fia. Nem is állhatta meg, hogy kedvesebben hozzá ne tegye:
- Azért hagytam egy kis savanyú tejet a köcsögben. Edd meg, ha megalszik. Az asztalfiában van egy karaj kenyér is.
Várt egy kicsit, hátha a fia megengesztelődik, de bizony az azt se mondta: befellegzett.
Elindult hát szomorúan a mezőre.
Orbán aludt egy verset a meleg padkán, aztán kitámolygott bámészkodni az udvarra. Igaz, hogy a kíváncsiság is hajtotta, mert a szomszédék kisfia folyvást sírt, mint a lánc.
- Miért nem nyughat ez a gyerek? - kérdezte a már türelmét vesztett fiatalasszonyt.
- Nem látod, te világ lustája? Álmos, mint te, csak ez nem akar feküdni, most altatom.
Rázogatta ölében a bömbölő fiúcskát.
Orbánnak az altatásról mindjárt eszébe jutott az aludttej. Be is lődörgött a konyhába. De hiába ment. A tej még mindig nem aludt meg.
- Azért se fogsz ki rajtam! - fektette ölébe a köcsögöt, s kezdte babusgatni.
- Csi-csi-csi-ss-ss hej-hej... - Addig-addig ugrált, míg a tej az utolsó cseppig végig nem ömlött a ruháján.
- Mit csinálsz, te anyaszomorító? - lépett be a szegény asszony.
- A tejet altatom.
- Add ide - kapta el ijedten a köcsögöt -, még ezt is eltöröd. Volt ebéd, nincs ebéd. Most aztán fejheted a kerítést.
Szegény asszony kivette a karaj kenyeret a ládafiából, kettétörte, s megebédelt. Egy jó pohár vizet ivott rá, s már indult volna is vissza a krumpliföldre, mikor meglátta sáros, piszkos fiát az ól mellett kuporogni.
- Mit csinálsz már megint? - kérdezte elszörnyedve.
- A kerítés tőgyét keresem.
- Ó, te ostobák királya, szamarak császára! Hát sose nő be a fejed lágya? Megmosakodsz, aztán jössz velem krumplit ültetni.
- Nem megyek én! - duzzogott a fiú. - Inkább alszom egyet.
- De megvert veled az Isten! Akkor legalább, ha majd látsz egy szekeret, ezt a zsák krumplit küldd utánam.
- Jól van, csak menjen már.
A szegény asszony újra dolgára ment. A fiú meg visszafeküdt a padkára. Azt megfogadta, hogy többet nem szomorítja meg anyját. Fel is ébredt, mikor kocsi zörgött el a ház előtt.
- Hogy is mondta az anyám? ,,Ha szekeret látsz, küldd utánam ezt a zsák krumplit!"
Felkönyökölt gyorsan.
- Szerencsém van. Még fel se kell kelnem. Innen is jól látom. Menj, krumpli, menj, zsák krumpli, menj anyám után a mezőre! - kiabálta torkaszakadtából, aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszaheveredett.
A szegény asszonyt majd felvetette a méreg, mikor este hazament.
- Hát már semmit se lehet rád bízni, te istenátka? Nem megmondtam, hogy küldd utánam a zsák krumplit?
Orbán csak eltátotta a száját.
- Hát nem ment el? Ne tudjak innen felkelni, ha nem küldtem háromszor is.
Szegény anyja csak sírt mérgében. Egy kis krumplit sütött vacsorára, aztán lefeküdt. Reggel, mielőtt napszámba indult, újra megbízta Orbánt.
- Édes fiam, elkészítettem a fészket a kamrába. A kotlós elült az ól alá. Fogd meg és rakd a tojásokra.
- Meglesz, édesanyám, meglesz - ígérte.
Ki is ment a kotlósért, amint rászedte magát, hogy felkeljen.
- Pi-pi, gyere, kotlós, a fészekre - csalogatta, hanem annak ugyan beszélhetett. - Ejnye, de értetlen vagy! Ha nem használ a szép szó, majd lesz goromba. Be is hasalt az ól alá, hogy előhúzza, de a kotlós alaposan a kezére vágott.
- No, megállj csak, goromba vagy, én is tudok az lenni.
Felkapta az ásólapátot, s odasózott neki alaposan.
A tyúk egyet vertyant, s azzal el is búcsúzott az árnyékvilágtól. Most aztán megijedt Orbán.
- Nahát, de buta vagy! Igazán csak tréfáltam. Ilyen csekélység miatt megdögleni! Most hogy ültetlek meg?
De aztán gondolt egyet.
- Tyúk, tyúk, mindegy, fogok másikat.
Nosza, lett riadalom az udvaron. Menekültek a csirkék, amerre láttak. Ki a szederfára, ki a hidas tetejére, ki a harmadik szomszédba. De bizony egyet se tudott fogni. Mit volt mit tenni, felölelte a döglött kotlóst, és finoman a tojásokra rakta. Még le is borította, nehogy elmenjen.
Fáradtan jött haza este a szegény asszony.
- No fiam, megültetted a tyúkot?
- Meg ám.
- Nem állt fel a tojásokról?
- Nem az, egy cseppet sem.
- Meg is etetted?
- Azt mondta, hogy nem kell neki.
- Ejnye, akkor megnézem. Hátha beteg!
Hanem a legény nem várta meg a sodrófát. Amikor az anyja kiment, elindult világgá.
Ment, mendegélt. Már éjfél lehetett, mikor egy faluba érkezett.
- No, itt megalszom valahol.
De bizony már minden ház sötét volt. Csak a kutyák ugatták meg mérgesen. Hiába könyörgött:
- Engedjetek be, kutyuskák. Fáradt vándor vagyok.
- Nem..nem...nem... - kiáltották vissza.
- Hát akkor most mit tegyek?
- Menj...menj...menj... - ugatták.
Mit tehetett Orbán, továbbállt. Végre a falu végén világot látott. Szerencséjére a kovácsnak sok munkája volt, és későig dolgozott. Odaóvakodott hát a műhelyajtóba, és leült az egyik bakra. A mester hamarosan észrevette.
- Hát te ki fia-bornya vagy?
- Szegény vándorlegény - hazudta a szegény asszony fia.
- Aztán mi járatban vagy?
- Szolgálatot keresek.
- Csak nem kovács a mesterséged?
Orbán egy darabig gondolkodott. Hátha itt alhat. Talán még vacsorát is ad a mesterné. Meg aztán nem is lehet az a kovácsság olyan borzasztó!
- Éppen hogy az vagyok, mester uram - felelte félénken.
- No, akkor téged az Isten küldött. Mindjárt nálam maradhatsz. Éppen tegnap ment el a legényem. Nem bánod meg, ha hozzám szegődsz.
Orbán örömében majd leesett az ülőkéről.
- Gyere csak. Éppen végeztem. Biztosan nem is ettél. Reggel majd meglátjuk, mit tudsz.
Másnap még alig hajnalodott, mikor a kovács felverte.
- No, fiam, megkezdjük.
A legény kelletlenül feltápászkodott, s húzódva a mester után ment.
- Hát sínt húzni tudsz-e jól?
Most mi lesz? - esett kétségbe a legény. Azt se tudta, mi fán terem. De hát már mindegy volt.
- Tudok.
- Hidegen is?
- Úgy is.
- Mert ha akarod, megtüzesítheted, úgy tartósabb.
Orbánban fejtetőre állt a gondolat.
- Nem fontos - felelte.
- No, akkor ott a sín. A sarokban. A kerék meg az udvaron.
Most mi lesz, Orbán? - kérdezgette magát, míg a keréksínt kivitte, de nem lett okosabb. Egyszer csak talált egy kötelet. Rákötötte egyik végét a sínre, másikat a kerékre, közepét nyakára akasztotta, s húzgálni kezdte maga után körbe az udvaron.
Szántotta a földet a vas, akadozott a kerék, majd megszakadt Orbán.
- Mégiscsak nehéz ez a kovácsmesterség - törölgette izzadt homlokát.
Megsokallta a mester, hogy a legénye nem jön, kinézett hát utána. No, uramfia, majdhogy földbe gyökerezett a lába attól, amit látott. De aztán összeteremtette Orbánt, és felkapta a nagykalapácsot. Hanem az újdonsült kovácslegény nem várta meg, míg laposvasat csinálnak belőle. Egy ugrással megmérte a kertet, aztán illa berek, nádak, erek, futott, amíg a lába vitte.
Estére egy városba ért. Fáradt is volt, éhes is volt. Egyszer csak frissen sült kenyér illata csapta meg az orrát.
,,Hátha kapok egy karajt" - gondolta s elindult.
A pékműhelyben négy legény szedte ki a frissen sült kenyeret. Orbán megállt az ajtóban. Nekidőlt a félfának, s nyelte a nyálát. Hamarosan meglátta az egyik péklegény.
- Mi újság, földi?
A szegény asszony fia nem szólt, csak nézte esengve a ropogós kenyereket.
- Mi járatban vagy? - kérdezte a másik.
- Szolgálatot keresek.
- Aztán mi a mesterséged?
- Pékinas voltam, míg meg nem halt a gazdám - füllentette.
- Hát akkor kerülj beljebb. Akad itt neked is munka.
Kelletlenül ódalgott be az ostoba legény. Tudta, hogy itt sem eszi meg a holnapi ebédet.
- Ott a kötény. Csak azt figyeld, hogy kelnek-e a kenyerek. Ha meg éhes vagy, csak egyél.
- Legalább addig alhatunk egyet.
Ezzel már horkoltak is a péklegények. Orbán meg letelepedett a műhelyben, és evett, míg csak egy falat beléfért. Egyszer csak kiabál ám az egyik segéd:
- Te, nem kelnek még a kenyerek?
- Nem.
- Rajtuk legyen a szemed. Mert ha elfutnak, helybenhagyunk.
- Elfutnak? - esett kétségbe a legény. - Akkor jó lesz becsukni az ajtót.
Meleg volt a műhely, mint a pokol. Izzadt a szegény asszony fia, de egy vak lóért sem nyitott volna ajtót. Közben a másik legény ébredt fel.
- Te, nem kel még a kenyér,
- Nem - kiáltott vissza az ostoba.
Ez is meghagyta, hogy el ne fussanak. Izzadt Orbán, mint a tücsök a lyukban. Várta, hogy mikor kel fel egyik vagy másik szakajtó, hogy elfusson, de bizony azok nem mozdultak. Csak a tészta folydogált az oldalukon.
Megsokallták a pékek, hogy még mindig nem kelt meg a kenyér, hát kinéztek. No hiszen, lett vargavillámlás.
- Mit csináltál, te szerencsétlen? Mind elfutott a tészta. - Osztogatták az ütleget. Alig tudott elszelelni a kezük közül. De mert az ajtó zárva volt, egy óvatlan pillanatban beugrott a lisztesládába. Ott várta, hogy újra elaludjanak, s szerencsésen kereket oldjon.
Hajnal felé, mikor minden elcsendesedett, elérkezettnek látta az időt. Sötét volt a műhely, csak a holdsugár világította meg. Felült a ládában. Olyan fehér volt a liszttől, mintha hóember volna. Már éppen ki akart lépni, amikor eltüsszentette magát. Az álmukból ébredt péklegények ijedtükben majd kiestek az ágyukból. Azt hitték, valami szellem sétál a műhelyben.
Nosza, ugráltak ki az ablakon, s talán még ma is futnak, ha meg nem álltak.
Orbán meg teletömte a zsebeit kiflivel, és továbbment.
Még alig hajnalodott, mikor egy tanyára ért. A gazda éppen az udvaron mérgelődött. Meglátta a fütyörésző legényt, s utánakiáltott:
- Hová mész, te legény?
- Szolgálni - rikkantott Orbán.
- Nem állnál be hozzám kanásznak?
- Mit fizet?
- Egy hétre hat napot, a hetedik ráadás.
- Az bizony jó bér, beállok én!
- Hát akkor már kezdheted is a munkát. Már visítanak a süldők, azokat kell kihajtani.
- Aztán hová?
- A macskásszegbe.
- Hát az merre van?
- Arra - kanyarított kezével egyet a gazda.
- Na látja, ha megmutatja, tudom.
- Csak hogy megértette. Hát akkor dologra.
De bizony Orbán elébb letelepedett a szederfa alá, s falni kezdte a kiflit. Még akkor is evett, mikor egy óra múlva kijött a gazda.
- Hogy az a tüzes ménkű... - támadt az új kondásra. - Hát még mindig itt vagy? Mire egyet fordulok, kint legyenek a malacok!
,,Ennek már fele se tréfa!" - gondolta az ostoba. Ki is nyitotta az ólajtókat. Kitárta a kaput, felkapott egy dorongot, s zavarta kifelé a visító malacokat.
Menekültek azok, amerre láttak, nehogy elhányja a hátuk a bőrt.
A gazdának tetszett az igyekezet, még biztatta is a legényt:
- Gyorsan csak, fiam, ez derék dolog!
Mikor aztán egy süldő sem volt az udvaron, Orbán visszafeküdt a szederfa alá, hogy a nagy munkát kipihenje. Csak dél felé talált rá a gazda.
- Hát te itt lopod a napot? - kiabált.
- Miért ordít? Hiszen kihajtottam.
- Hát a malacokra ki vigyáz?
- Ki vigyázna? A nagyúristen! Nekem azt nem mondta.
Nosza, több se kellett a gazdának. Ha el nem ugrik a legény, megismerkedik az ostornyéllel. De hát elugrott, és meg sem állt, míg a mezőre nem ért. Akkor aztán legényesre fogta a lépést.
Amint így ballagdált nagy peckesen, látott ám egy leányt az útszéli kő mellett feküdni.
De a lány is megnézte őt. Nem állhatta, hogy meg nem szólítsa:
- Hová mész, te legény?
- Csak az orrom után. Nem látod?
- Milyen uras a járásod!
- Ugye? - húzta ki magát Orbán.
- Aztán hogy csinálod?
- Csak úgy, hogy egyik lábamat mindig a másik elé rakom.
- Hát az igazán nagyszerű! Nem is hittem volna. Te nagyon okos lehetsz - mondta a lány.
- Meghiszem azt! Hát te mit keresel itt?
- Ezt a kilométerkövet őrzöm.
- Igazán? Aztán mióta őrzöd?
- Hét éve.
- Nagyszerű! - lelkendezett a legény. - Aztán azóta nem veszett el?
- Nem bizony! - dicsekedett a lány.
- Igazán nagyon ügyes vagy. Ha nincs ellenedre, elvennélek feleségül.
- Az bizony jó lesz. Éppen egymáshoz illünk. A te okosságoddal meg az én ügyességemmel még sokra vihetjük.
Úgy is tettek.
Megtartották a lakodalmat. Azután boldogan heverésztek még sok-sok évig.
Itt a vége, fuss el véle! |
