|
Napleánya királykisasszony
Gyűjtötte: Benedek Elek
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király s egy királyné. Szörnyű gazdag volt ez a király, két országa volt: egy a tengeren innét s egy a tengeren túl, katonája annyi, mint fűszál a réten, csillag az égen; de lehetett két országa s tenger katonája, ha nem volt gyermeke, csak akkora sem, mint egy ütés tapló. Hej, sokat búsult emiatt a király, de még a királyné is. A királyné minden áldott reggel templomba ment, s imádkozott a jó Istenhez, hogy áldja meg gyermekkel, akár fiúval, akár leánnyal. Amellett a cselédek szekérszámra vitték utána a cipót meg a pénzt, azt a királyné mind kiosztotta a szegények közt, s kérte azokat is, imádkozzanak gyermekért.
Na, addig imádkozott a királyné, s addig a szegények, hogy Isten meghallgatta imádságukat, s a királynét megáldotta egy leánygyermekkel, de milyennel! Olyan szépet, gyönyörűt még a világ nem látott. A haja ragyogott, mint a fényes nap, a szeme, meg mint a gyémánt. El is nevezték a népek a Napleányának, mert olyan volt a feje, mint a ragyogó nap. Hiszen vigyáztak ám a királykisasszonyra a szülei, mint a szemük fényére, tejbe fürösztötték, vajjal kenegették gyenge testét, még a szellőtől is oltalmazták. Mikor aztán nagyra nevelkedett, a király kihirdette országgá-világgá, hogy csak jöjjenek a királyfik s hercegek, hadd válasszon közülök a Napleánya királykisasszony.
Bezzeg hamar összecsődültek a királyfik, hercegek, hogy csak úgy nyüzsögtek az udvaron, illegették-billegették magukat, mindenik szebbet s többet akart mutatni, hogy rajta akadjon meg a királykisasszony szeme.
- No, édes leányom - mondotta a király -, jere, nézd meg, itt vannak a királyfik s hercegek, válassz közülök hitestársat magadnak.
Mondta a királykisasszony:
- Én bizony meg sem nézem, lelkem, édesapám, hanem hirdesse ki, hogy azé leszek, aki köztük a legbátrabb.
- Jól van, leányom, én kihirdetem - mondotta a király -, azzal kiállott a palota tornácára, s mondta hangos szóval, hogy mi a királykisasszony kívánsága.
Hiszen még jóformán el sem mondta a kívánságot, megzördültek a kardok, ahányan voltak, mind bajvívásra kerekedtek, csak úgy rengett-zúgott a levegő a kardok csattogásától, rakásra dőltek a királyfik meg a hercegek, alig maradt tízig-húszig való a talpán.
A királykisasszony végigszemlélte a bajvívást, de mikor az apja kérdezte, hogy melyiken akadt meg a szeme, azt mondta:
- Bizony az én szemem egyen sem akadt meg, lelkem, édesapám, mert hiszen nem csuda, ha királyfik s hercegek tudnak viaskodni, de ebből én nem tudom, hogy melyik a bátrabb.
- Igazad van, leányom - mondotta a király. - No, majd azt is kipróbáljuk.
Volt a király erdejében egy rettentő nagy vaddisznó, ez már sok embert s állatot megcsúfolt, a király is sok mindent elpróbált, de hiába, hogy ezt a vaddisznót megölje. Gondolta magában, hogy ezen megmutathatják a bátorságukat. Egyszeriben kihirdette, hogy azé lesz a leánya s egyik országa, aki ezt a vaddisznót megöli.
Nosza, fölkerekedtek a király úrfik s hercegek, mentek az erdőbe. De ment ám a királykisasszony is férfiruhában, hogy senki ne tudja, ki s mi ő. Ahogy az erdőbe érnek, hozzájuk szegődik egy fekete ruhás dali legény, s kérdi a király fővadászától, hogy hol s merre szokott járni az a vaddisznó.
- Talán bizony te is szerencsét akarsz próbálni? - kérdezte a fővadász.
- Akarok biz én.
- Hát az apád s anyád eleresztett-e?
- Nem bizony, mert nekem sem apám, sem anyám. Hanem azt az egyet tudom, hogy megölöm a disznót.
Jól hallotta ezt a beszédet Napleánya királykisasszony, megtetszett neki a legény erősen, s titkon kívánta, hogy bárcsak ez a legény ölné meg a vaddisznót, mert ennek jó szívvel lenne a felesége, ha alacsony is a származása.
Aközben elszélednek az erdőben, ki erre, ki arra, csak a fekete ruhás legény nem ment tovább, meghúzódott egy fa mellé. De a királykisasszony sem ment tovább, ő is meghúzódott egy bokor tövében. Hát alig telik el egy perc s kettő, jönnek egyenként a királyfiak a fekete ruhás legényhez, s valamennyi egy-egy zsák aranyat ígér neki, ha nekiadja majd a vaddisznó fejét. De a legény mindenkinek azt felelte, hogy most semmit sem ígérhet, majd megalkuszik, ha megölte a disznót.
Mikor a királyfik mind eltávolodtak, előjött a bokor mellől a királykisasszony, s mondta a legénynek:
- Ó, te bolond, te, mért nem fogadod el azt a tenger aranyat, hiszen abból három királyságot is vehetnél!
Mondta a legény:
- Nem kell nekem a királyfik aranya, kell nekem a király leánya. Azt sem bánom, ha a király nem adja nekem fele királyságát, csak a leánya az enyém legyen.
Mit beszéltek, mit nem ezután, azt én nem tudom, ámbátor éppen olyan igazán ott voltam, mint ma, elég az, hogy nagy hirtelen vége szakadt a beszélgetésüknek, mert ím, jött a rettentő nagy disznó, nagyobb egy bölénybikánál, szörnyű röfögéssel, csattogtatta az agyarát, hogy szikrázott, nézett jobbra-balra, hogy nincs-e valahol ember vagy állat, akit miszlikbe szaggasson. De bezzeg a királykisasszony sem várta, hogy melléje jöjjön, hanem nagy hirtelen felszaladt egy kőszál tetejére, onnét nézte, hogy mi lesz hát. No de a legény sem várta a földön, hanem hirtelen felmászott a fára, s amint a disznó alája jött, megrázta a fát hatalmasan, s abban a pillanatban megtelt a fa alja makkal. Egyéb sem kellett a disznónak, nekiesett a makknak, s addig evett, hogy már csak alig szuszogott. Akkor aztán leheveredett a fa alá, ott elaludt. Olyan erősen hortyogott, hogy nagy szelet csapott a hortyogása, s a fa ágai csak úgy hajladoztak a széltől. Akkor aztán a legény szépen leereszkedett a fáról, lábujjhegyen a vaddisznó mellé orozkodott, a késével megvakargatta a hátát, hogy még erősebben elaludjék, azzal kirántotta a kardját, s egy csapásra levágta a disznó fejét, felszúrta a kardjára, s úgy ment a vadászházhoz, ahol a király várakozott az embereivel.
- Ihol, felséges királyom - mondotta a legény -, a vaddisznó feje!
- Hát te ki vagy? - kérdezte a király, mert azelőtt nem látta volt a legényt.
- Azt én most meg nem mondom, felséges királyom, majd megtudja máskor.
Aközben előkerültek a királyfiak is, s ahányan voltak, váltig mind azt erősítették, hogy nem az a fekete ruhás legény ölte meg a vaddisznót, hanem ők.
- Hát ki ölte meg? - kérdezte a király.
- Én! Én! - kiáltották egyszerre százan is.
De odajött a királykisasszony is, s mondta a királynak:
- Ne higgyen nekik, felséges királyapám, mert én a szememmel láttam, hogy ez a fekete ruhás legény ölte meg a disznót. Azt is jól hallottam, mikor a királyfik zsák aranyat ígértek neki a disznó fejéért.
- Bizony, ha úgy - mondotta a király -, ezé a fekete ruhás legényé lész, leányom.
- Leszek én jó szívvel - mondotta a királykisasszony.
Akkor a legény lehúzott egy vasgyűrűt az ujjáról, s mondta a leánynak:
- Nesze ez a gyűrű, királykisasszony, húzd az ujjadra. Én most visszamegyek a hazámba, de utánad jövök nemsokára, csak jól vigyázz a gyűrűre, hogy azt nekem előmutathasd.
A királykisasszony is lehúzott az ujjáról egy aranygyűrűt, s mondta a legénynek:
- Te is húzd az ujjadra az én gyűrűmet, s mutasd meg, ha visszajössz: erről tudom, hogy te voltál a vaddisznó megölője.
Azzal a legény elbúcsúzott a mátkájától, el a királytól, s elindult, de azt mondta a király:
- No, már azt meg nem engedem, hogy az én vejemmé lévendő gyalog menjen a hazájába. Vezessétek elé legjobb paripámat.
Ahogy ezt hallották a szégyenben maradt királyfik, egyszeriben összesúgtak, s a lovak mesterének tenger aranyat ígértek, csak a leggonoszabb paripát adja a legény alá. A lovak mesterén fogott az ígéret, s elé is vezette a leggonoszabb paripát, amely sárkánytejet ivott csikókorában, s még nem akadt legény, aki rá merjen ülni. Szörnyű haragra gerjedt a király, amikor ezt látta, de a legény csillapította szelíd szóval:
- Ne féljen, felséges királyom, ha sárkánytejet szopott, úgyis megülöm én!
- Már bizony ez nem is szopott egyebet - mondotta a király.
De mire ezt kimondta, a legény már felpattant a paripára, a két combjával magyarosan oldalba szorította, a kardjával háromszor a füle közé vágott, aztán háromszor megkerülte az erdőt, hogy csak úgy szakadt le a hab a paripáról, s úgy vágtatott el a királyfik nagy bosszúságára.
- Hm, mégsem lehet, valami tedd, el s elé se vedd parasztgyerek ez a legény! - mondotta a király. - Úgy megüli a lovat, mintha ló hátán nőtt volna fel.
Telt s múlt az idő, egyszer csak staféta jő a fekete királytól, s üzeni a Napleánya királykisasszony apjának, hogy adja neki azt a világszép leányát, mert különben jő rettentő nagy sereggel, de akkorával, amekkorát még a világ nem látott, s kő kövön nem marad a két királyságában.
Hej, megijedt az öreg király, futott a leányához, mondja az üzenetet, s kérdi:
- No, leányom, mit üzenjünk vissza?
- Azt üzenjük - mondotta a királykisasszony - hogy én e földi életben másé nem leszek, csak azé a fekete ruhás legényé, inkább szörnyű halálnak halálával haljak meg.
Még jóformán meg sem mondhatták a stafétának az üzenetet, ott is volt a király városában a fekete király rettentő nagy seregével, egyszerre csak megtelt az udvar is idegen katonákkal. Eztán a fővezér fölment a palotába, s mondta ez is a királynak, hogy miért jöttek.
A király megint szaladott a leányához:
- Gondold meg jól, édes leányom, mert nagy serege van a fekete királynak.
- Nem bánom én, ha a világ katonája mind az övé, akkor sem leszek a felesége!
Viszik az üzenetet a fekete királynak, aki a város határán várakozott, s erre a fekete király is bejött a városba, fel a palotába, de olyan ragyogó gúnyában, hogy egyszeriben megvilágosodott a palota. Ment egyenest a királykisasszonyhoz, s mondta ő is:
- Lész-e az én feleségem, Napleánya királykisasszony?
- Nem leszek biz én! - mondotta ez.
Akkor a fekete király lerántotta magáról a felső köpenyegét, s hát, uramteremtőm, fekete ruha volt rajta.
- Hát most lész-e az én feleségem?
- Leszek biz én, mert te ölted meg a vaddisznót. Látom a gyűrűt is az ujjadon.
Hej, lett öröm, vigasság erre! Egyszeriben papot hívattak, a fiatalokat megeskették, hét álló hétig állott a lakodalom, folyt a bor s a mindenféle jó lé, még a sánták is táncra kerekedtek. Én is ott voltam, egyet-jót táncoltam, aztán hazaszaladtam, nektek ezt a mesét hoztam.
Itt a vége, fuss el véle!
|
