|
REPCEVÁR
Kis Panka lányommal még a télen megegyeztünk, hogy nagy hasznát vesszük az idén a két lépés széles, négy lépés hosszú kertünknek. Repcét vetünk bele végtelen-végig. Amit terem, azt aranyon adjuk el, az aranyon kakaslábon forgó várat veszünk. Repcevárnak nevezzük, abba megyünk lakni. El is szórtuk a repcemagot első tavasznevetésen. Esőcskét is, napocskát is adott rá a jó Isten, ki is kelt, meg is növekedett, valóságos erdő lett belőle.
- Nem ér ez semmit, csak nem lesz ebből arany - sóhajtotta Panka.
- Várj, várj, lelkecském - mosolyogtam én -, lassan terem ám az arany, ha sebesen elfogy is.
Egyszer aztán beköszöntött a nyár. Harmat addig öntözte, nap addig csókolgatta a repcetáblát, hogy csakugyan virágba borult. Szem annál szebbet nem láthatott, mint mikor a repce hányja a virágját. Mikor a szél ringatja, mintha arany tenger hullámzana. Mikor a nap süt, úgy ragyog, hogy belekáprázik az ember szeme.
- No, apum - tapsikolt Panka -, annyi itt az arany, hogy azon két várat is vehetünk. Egy ünneplőt meg egy hétköznapit.
- Nem biz ezen egyet se - mondtam neki. De siettem is megvigasztalni, úgy elszomorodott. - Hanem majd ami magot terem ez a sok szép virág, azért ad nekünk várra való aranyat a boltos bácsi.
Attól fogva aztán őrizgette is Panka a repcéjét, még tán éjszaka is leste a szegfűs kis ablakából. Pille ha arra csapongott, méhike ha odaröppent, mind elkergette őket babos kötőjével.
- Hess, hess, pillike, hess, hess, méhike, meg ne egyétek az aranytermő repcémet!
- Ne bántsd őket, lelkem, nem tesznek azok semmi kárt. Nekik csak a méz kell, az aranyat ott hagyják.
De mindegy volt ez Pankának, még a cirmosnak is utánahajított egy káposztatorzsát, mikor elsuhant a repcetábla mellett.
Hanem egyszer aztán olyan vendéget talált Panka az aranyvetésen, hogy még olyat sose látott.
- Gyere csak ide, apu, gyere csak! Itt van a gyémántbogár.
No, mondom, erre már magam is kíváncsi vagyok. Odamegyek, hát látom, hogy valami parányi kis bogár legelészget a repcevirágon. Kicsi zöld bogár, maga se igen nagyobb a repcemagnál, de csillog-villog a napfényben, akár a szivárvány. Gombostűnyi csepp fejét forgatta előre-hátra, mintha azt akarta volna mondani:
- Megérkeztem, mit szólsz hozzám?
- Azt mondom én neked, lelkem - mondom Pankának -, hogy ezt a hitvány kis férget elkergesd, de mindjárt, mert ez még a kakaslábas várat is megeszi.
- Ugyan, apus, hogy foghatsz ennyi rosszat erre a gyönyörű kis teremtésre - tartotta a tenyérkéjét Panka a gyémántbogár fölé. - Hiszen szája sincs szegénykének.
- Nekem mindegy - vontam vállat -, majd meglátjuk.
Egy-két nap múlva aztán elszórta a repce a virágját, s hosszú kis tokocskák nőttek a helyén.
- Csupa kis zöld babok - dicsekedett velük Panka.
- Azokban terem a repcemag, most kell ám vigyázni, hogy baj ne érje a vetést.
- Betakarom a szél elől is - fogadkozott Panka.
A szél elől takarta is, de nem a gyémántbogarak elől. Volt már belőlük akkora nyáj, hogy báránynak is sok lett volna. Több volt már a bogár, mint a repce.
- De nézd, apukám, nem tesznek ezek semmi kárt. Meg nem rágják még a levelet se.
Nem ám! Egész más mulatságot eszeltek ki a gonoszok.
- Apukám - szalad hozzám egyszer Panka -, láttál te már furulyás bogarat?
- Nem én, te bogarak pásztora. Soha hírét se hallottam a furulyás bogárnak.
- Gyere hát, nézzed!
S igaz is volt az csakugyan, hogy a bogarak csupa furulyákat csináltak a repcetokocskákból. Szép kerek lyukacskákat fúrtak rajtuk, ötöt-hatot mindegyiken. Némelyiket éppen munkában értük, hol az egyik, hol a másik lyukon ütötte ki fényes fejét, mintha csak csúfolódnék velünk.
- Ej, de szeretném hallani, hogyan szól a furulyájuk - kíváncsiskodott Panka.
- No csak lessed őket, lelkecském, hátha még téged is megtanítanak furulyázni - hagytam ott Pankát.
Ebben meg már énnekem volt igazam. Mert ahogy a héten learatták a repcét, egy repcemag nem sok, annyit se találtunk a tokocskákban. Mind kirágta őket a furulyás bogár az utolsó szemig. S Panka erre vitt véghez olyan keserves furulyázást, hogy olyant nem tud a világ minden furulyás bogara se.
Így aztán nem lett semmi a Repcevárból. Az idén még a kakaslábatlan kis házunkban telelünk
|
