|
MUJKÓ
Valamikor nagy divat volt Magyarországon, hogy minden nagyúr tartott az udvarában valami jó eszű embert, akinek az volt a kötelessége, hogy szép tréfaszóban az olyan igazságot is szemébe mondja a gazdájának, amit más nem mert volna kimondani.
Akinek ez a mesterség volt a kenyere, azt úgy hívták, hogy udvari bolond. Furcsa hivatal volt az övé, az bizonyos. Ételben, italban dúslakodhatott, szép talitarka ruhában járhatott, a fején még éjszaka is hordhatta a csörgősapkát - az szent igaz. Hanem az is igaz, hogy ha zokon esett a gazdájának az igazmondás, nem ért a bolondnak az élete egy fületlen gombot. Elvették tőle a csörgősapkát, de olyankor, mikor a feje is benne volt.
János király udvarában Mujkónak hívták ennek a fura méltóságnak a viselőjét. Furfangos volt, mint a róka, de hűséges, mint az eb, az esze villám, a nyelve borotva.
Egyszer, ahogy a sebesi vár kertjében ijesztgeti a fülemüléket a csörgősapkájával, látja, hogy János király kinéz az ablakon, de szomorú a képe, mint a jégverte búza.
- Gyere le, komám - rikkantott oda neki Mujkó -, látom, nagyon szorít odafönt a bakancs!
- Szorít ám, bolond - integetett a király -, sok a gondom, kevés a gondolatom.
- Majd fölmegyek én, viszek egy tarisznyával.
- Sose koptasd a lábad, Mujkó - legyintett kezével a király -, nincs idebent semmi helye a bolondnak.
- Ej, ej, komám - nevetett Mujkó -, hát akkor te mit keresel odabent?
Azzal se szó, se beszéd tovább, becigánykerekezett a királyhoz, s csak akkor esett le az álla, mikor meglátta, micsoda társaságba cseppent bele.
Mind ott voltak az ország nagyurai, egyik fényesebb, mint a másik s egyik jobban csikorgatta a fogát, mint a másik.
- Hát ezeket mi leli? - súgta Mujkó a királynak, ahogy letelepedett a lábánál a bársonyvánkosra.
- Nem a te eszedhez való ez, Mujkó - mondta szomorúan a király. - Tavaly a török császár megsegített a német ellen, most aztán követeli érte a bérét. Ide küldte Muhar basát, hogy adjam át neki az országot.
Mujkó akkorát csóvált a fején, hogy minden gombja csörgött a sapkáján.
- Hja, komám, akkor is mondtam, hogy ne cseresznyézz te egy tálból a török császárral, mert meglövöldöz a magjával.
- Hé, bolond, ne avatkozzál te az ország dolgába! - förmedt rá a kővári kapitány, ahogy meghallotta a suttogást.
- Dehogy, komám, dehogy - vigyorgott Mujkó -, vagytok ti ahhoz elegen énnálam nélkül is.
Aztán behúzódott az ablakfülkébe, a nagy rojtos kárpitok mögé, onnan hallgatta az okos szót, ha hallott volna olyant. De bizony egyebet se tudtak az urak, csak szitkozódni, asztalt öklözni, kardot csörgetni, s amikor elmentek, úgy csapni be maguk után az ajtót, hogy hullott bele az aranyos vakolat.
Szegény János király meg annyira búnak adta magát, hogy észre se vette, mikor egyedül maradt. A tenyerébe hajtotta a fejét, úgy kérdezte az országtanácsot:
- Mondjátok hát, bölcs híveim, mi tanácsot adtok? Fejet hajtsunk-e a pogánynak, vagy összemérjük vele a kardunkat?
Csak akkor vette észre a király, hogy bizony egyedül hagyták bölcs hívei. Fölkelt, nagyot sóhajtott, letette koronáját, királyi palástját, s elballagott az ágyasházába aludni. Hiába, csak nincs szebb ország annál az álomországnál, ott nem bántják az embert török császárok, Muhar basák.
Mujkó meg, ahogy a király elment, mindjárt kimászott a kárpitok mögül, s bizony az volt neki az első dolga, hogy a fejébe nyomja a koronát, a vállára kerekítse a palástot, s úgy illegjen-billegjen a tükör előtt.
- Csak takaros legény ez a Mujkó - forgott előre-hátra -, ha bolond nem volna, királynak is megjárná. Ejnye, Mujkó, elbírna-e téged az a trónus?
Belevetette magát a nyikorgó bársonyszékbe, de kiugrani már nem bírt belőle. Nyílt az ajtó, begurult rajta egy nagy hordó, s meg se állt a királyi trónusig. Hanem ott még meg is szólalt, mégpedig olyan repedtfazékformán:
- Én vagyok a Muhar basa.
- Látlak, Muhar basa. Nagyon szép ember vagy.
Muhar basa kimeresztette a kávésfindzsával vetekedő szemeit: ejnye, de goromba ember ez a János király! Mujkó pedig még jobban a fejébe nyomta a koronát, s szép szelíden kérdezte a törököt:
- Hát eljöttél az országért, fiam, basa? Jól tetted, gyönyörű ábrázatú basa. Nem látott ilyen földet álmában se a te gazdád. Gyere, fiam, basa, gyönyörködjél benne egy kicsinység.
Odaálltak az ablakhoz, s körülnéztek a tájon. A lebukó nap tüzet rakott a felhőkben, hegyen-völgyön eláradt az alkonyat pirossága. A szúnyogos tó olyan volt, mint a vér, ahogy a bíbicek nagy sivalkodással röpködtek fölötte.
- Ugyan miféle madarak ezek a jajgató jószágok? - kérdezte a török.
- Ezek, fiam, basa, szarkák - felelte Mujkó király.
- Hát amazok a hosszú farkúak, amik a nyárfákon olyan éktelen zsivajjal vannak? - mutatott rá Muhar basa egy sereg szarkára.
- Azok meg bíbicek, kellemes orcájú basa. De mit törődöl te a szarkákkal és bíbicekkel? Tudom én, mit tartogatsz a begyedben: azt szeretnéd tudni, ugye, mikor adom neked az országot?
A töröknek nevetett a szeme, de arra meg már éppen a füléig szaladt a szája, mikor Mujkó király azt mondta neki:
- Holnap nektek adom az országot. Én még az éjszaka kihurcolkodom belőle, legkésőbb hajnalra. Csak addig tűrj meg benne, amíg a szarka a vízre repül.
- Legyen a te akaratod szerint - hajtogatta a török a kis hordót a nagy hordón.
- De nem addig van az, fiam, basa, tegyük írásba az egyezséget, hogy meg ne csalj.
- Nem bánom - mondta a török -, de az is benne legyen, hogy mire a bíbic a fára száll, akkorra enyém az ország.
- Írd alá, fiam, basa - kínálta Mujkó az egyezséglevelet a basának.
Hanem ez nemigen értett ehhez a mesterséghez, de azért tudott segíteni magán: belemártotta a három ujját a tintatartóba, s rányomta a papírosra.
- Ne félj, király, amire Muhar basa ráüti a pecsétjét, azt megtartja, ha a nyaka beleszakad is.
Erre aztán elvált egymástól a két jó barát. Mujkó szaladt János királyhoz az írással, Muhar basa pedig sietett a szobájába, onnan leste éjszaka, hurcolkodik-e már a magyar király. De hogy hiába leste, korán reggel már gurult a trónterembe, ahol János király egész udvarostul elhelyezkedett már.
- János királyt keresem - tekintgetett a török.
- Én volnék, fiam, basa - felelte János király -, tán kidörgölnéd az álmot a szemedből, ha nem akarsz rám ösmerni.
- Megváltoztál egy kicsit este óta. Mindegy, no; ha te vagy a király, mért nem hurcolkodtál már odébb?
János király előhúzta az írást a köntöse alól.
- Ohó, atyámfia, nem repült ám még a szarka a vízre, se a bíbic a fára!
Muhar basa odalépett az ablakhoz, kinézett rajta, s csak annyit mondott nagy diadalmasan:
- No! Ott vannak a bíbicek, ott vannak a szarkák! - Azzal fölmutatott a fákra, s lemutatott a vízre.
- Meg vagy te boszorkányozva, Muhar basa - nevetett János király -, ezek a bíbicek, amazok a szarkák. Bíbic sose száll a fára, a szarka sose száll a vízre.
- Úgy igaz az - bizonygatta az egész udvar, Muhar basa pedig kékült-zöldült dühében, ahogy a király ott lobogtatta az orra előtt a pecsétes levelet. Mit volt mit tenni neki, hazadöcögtette a kis hordót a nagy hordón, s nem tette be többé a lábát abba az országba, ahol estétől reggelig nemcsak a király változik meg, hanem a madarak is.
János király pedig maga elé hívatta Mujkót, s megszorította a kezét.
- Mától fogva nem udvari bolond vagy, hanem udvari tanácsadó.
Mujkó azonban akkora cigánykereket vetett hátrafelé, hogy majd kiütötte a szemét a kővári kapitánynak:
- Uram király, ki menti meg máskor az országot, ha már én is beállok okos embernek?
|
