|
CSIKALÓ
Csikaló Thököly Imrének, a dicsőséges kuruc királynak volt az udvari muzsikása. Az írás csak annyit jegyzett fel róla, hogy együtt ette a fejedelemmel a bujdosók kenyerét, s el nem maradt tőle a haláláig.
Szegedi öreg mesemondók azonban többet is tudnak a Thököly prímásáról, akinek híre-neve máig fönnmaradt a szegedi cigánysoron.
Mert szegedi cigány volt Csikaló, azt beszéli róla az aranyszájú monda, és szép békességben éldegélt kidőlt-bedőlt viskójában, a Lajtorján utca végén. Igen jámbor ember volt, világéletében nem hadakozott mással, csak a szúnyogokkal. Azokkal is csak akkor, mikor esténként nagy rajokban fölgomolyogtak a tiszai nádasokból. Azokkal is csak úgy, hogy mikor elunta a zenebonájukat, akkor elővette a hegedűjét.
- Nö, nézzsük, melyikünké a sebb muzsika - húzta végig a lószőrt a juhbélen.
Mire harmadszorra húzta végig, akkorra már hetedhét ház ellen zümmögtek a szúnyogok. Arra aztán Csikaló sietett letenni a hegedűt.
- Tudtam, hogy ettül kihull a fogatok - vigyorgott utánuk a szúnyog-muzsikásoknak, s visszahemperedett a szép, bodor levelű papsajtok közé.
Tudta a jámbor maga is, hogy nem hegedűre termett, azért nem is sokat nyeggette a száraz fát. Egész nap ott sütkérezett a fűben; ha megéhezett, leszaladt a Tiszára cigányhalért, annyi volt még akkor a hal, hogy kalappal lehetett fogni.
- Jobb állni, mint járni, jobb ülni, mint állni, jobb feküdni, mint ülni - ez volt a mentsége, ha szomszédai szemére hányták a tutyimutyiságát. - Ne félcsetek engem, lesek én még olyan nagy úr, hogy a fót is bársonyból les a nadrágomon.
Ezért aztán annyit incselkedtek vele az atyafiai, hogy egyszer kapta magát Csikaló, hóna alá szorította a hegedűjét, és úgy hátat fordított a Lajtorján utcának, hogy még csak a kapufélfától se búcsúzott el.
Hetekig, havakig bolyongott a világban, míg egyszer valahol a Tiszaháton portyázó kurucokkal akadt össze. Nagyon megtetszettek neki a zöld atillás, sárga csizmás nyalka leventék, azok is kedvüket találták Csikalóban, vitték is mindjárt a táborba a fejedelem elé.
Csikalónak egyszerre tüzelni kezdte a félsz a bokáját, ahogy a hatalmas kuruc királyt meglátta. Az pedig nevetve ütött a vállára a reszkető cigánynak.
- Hol termettél, te rezgő nyárfa?
- Salajdváron sülettem, naccságos fejedelem - pislogott sebesen Csikaló.
- Hát aztán mi szándékban jársz itt? - kacagott Thököly.
- Be akarok állni kurucsnak - kezdett bátorkodni Csikaló. - Úgy érzsem, engem azs isten is katonának teremtett.
- No, majd megválik, fiam - mondta barátságosan a fejedelem, s kiadta a parancsot, hogy ültessék lóra a cigányt.
- Jaj, én csak gyalog kurucs seretnék lenni - jajveszékelt Csikaló. - Nem barátkozsok olyan állattal, amelyik elül harap, hátul rúg.
A fejedelem egyre jobban megkedvelte a cigányt. Azt mondta neki, muzsikáljon egyet.
"Jaj, akkor inkább lóra ilek!" - gondolta Csikaló, de azért engedelmesen előkapta a hegedűt, és elkezdte ríkatni. De alig fogott bele, a fejedelem megint elnevette magát, de most már bosszúsan.
- Hát akkor inkább csak gyalog kuruc légy, Csikaló. Hanem ha még egyszer ijesztgetni próbálsz a hegedűddel, akkor lehúzatom rólad a zöld atillát.
Csikaló állt, mint a cövek, de a szívébe hirtelen beleütött a fájás. És mikor egy óra múlva deli kuruc leventének öltözve a ládája fenekére rejtette a hegedűjét, úgy kopogott rajta a könnye, mint a záporeső.
- Hej, hegedű, hegedű, akit eddig meg nem becsültelek, vagy veslek én téged többet a két kezsembe, vagy se!
Bizony többet vette pedig, mint azelőtt. Derék vitéz lett belőle, a lóval is megbarátkozott, a kardot is tudta forgatni, de mentül jobban beletanult a katonaéletbe, annál jobban fájt a szíve a hegedűjéért. De azért beletelt vagy fél esztendő, míg elő merte venni.
Szép holdas éjszaka volt, valahol a Vág mentén táboroztak, tücsökszót hozott a szél a rónák felől, a fülemülék csattogtak a cserjék bogán, mikor a cigány legelőször megszegte a fejedelem parancsát. Halkan előszedte a hegedűt, a sötétben lecsókolta róla a port, aztán a szívére szorítva, keresztüllopódzott vele az alvó őrszemeken.
- Drága, gyenyerím! - gügyögött neki, mint a gyerekeknek, s messze ellopódzott a tábortól, valahol bent az erdő mélyén sírva-nevetve elkezdett muzsikálni. A tücskök is elhallgattak, a fülemülék is elhallgattak már, s ő még mindig cincogott, s a fülemülék újra megszólaltak, mikor a cigány hajnal szőkülésén visszalopódzott a táborba.
S attól fogva akármerre jártak az országban, valahányszor szerit ejthette Csikaló, mindig kiszökött a pajtásai közül, s nádasok közt, erdők mélyén, sziklák közé bújva, mohos váromladékokon ki-kimulatta magát a hegedűjével. De olyan ügyesen csinálta, hogy sose gyanakodott rá senki. A kurucok el is felejtették már, hogy került közéjük a cigány, csak azt tudták róla, hogy a legjobb pajtás és a legjobb katona. A fejedelem azonban, mikor egyszer véletlenül a szeme elé került, rákiáltott:
- Hé, Csikaló, megvan-e még a hegedűd?
- Régen salonnát pirítottam már én annál - felelte egy kicsit szomorúan és egy kicsit ijedten a cigány.
- No, azt okosan tetted - ment tovább a fejedelem.
Akkoriban valahol a Mátra körül jártak, ott is érte őket az éjszaka. Nemsokára kigyulladtak az őrtüzek, ki is aludtak nemsokára. Híre se volt azon a tájon a labancnak, nem volt mitől tartani, nyugodtan adhatta magát mély álomnak a fáradt hadinép. A fejedelem sátorában égett legtovább a mécses, mikor aztán az is kialudt, Csikaló fogta a hegedűjét, lábujjhegyen végigosont az alvó katonák közt, és lehajtott fővel ballagott az erdők felé.
Ezen az éjszakán különös gyöngédséggel szorította magához a hegedűt.
- Eltagadtalak, eltagadtalak - simogatta bocsánatkérően a kincsét, s már előhúzta a vonót is, mikor hirtelen elsötétedett a feje felett a holdvilág.
Meglepetve tekintett föl a tiszta, csillagos égre. Sűrű fekete felhő úszott a feje fölött, de furcsa felhő volt az nagyon, mert a suhogását is hallotta. Aztán második, harmadik felhő is jött az erdő felől, s az utolsó már meg is szólalt. Azt mondta:
- Kár, kár, kár!
- Nini, hisen ezek varjak! - mormogta bosszúsan a cigány. De aztán hirtelen észbe kapott, s elkezdett ész nélkül nyargalni vissza a tábor felé. Hiszen a varjúk nem szoktak éjszaka röpködni! Különösen seregestül. Ezeket valahol az erdők mélyén álmukból verték föl!
- Talpra, kurucsok, hátunkon a labancsok! - kiáltott torkaszakadtából, ahogy a bajtársai közé ért.
De hiszen azok aludtak mind a két fülökre. Olyan biztosan érezték magukat, mint az édesanyjuk ölében. Még a fejedelem sátra előtt is aludtak a strázsák. Nem vették észre, mikor Csikaló fölemelte a sátorponyvát, és elfojtott hangon bekiáltott:
- Naccságos fejedelem, jönnek a labancsok!
Tudta, mi az illendőség, s nem is akarta megijeszteni az első álomba merült fejedelmet, aki meg se moccant. Itt-ott mozgolódás hallatszott a táborban, egy-két vitéz a másik oldalára fordult, sokan horkoltak, sokan lassú lélegzéssel pihegtek.
- No, dádé, soruls most, mint ürge a lukba! - kapott a fejéhez mindkét kezével a cigány, s kiejtette a hóna alól a hegedűt. De föl is kapta mindjárt, s a másik pillanatban már zokogott, jajgatott, harsogott az éjszakában a bujdosó kurucok éneke.
Édes hazám, Magyarország,
de szomorú a te orcád,
könnyel sózod a kenyered,
nehéz átok lakik veled,
lakik veled...
A cigánynak égett a szeme, reszkettek az ujjai, s a húrok csodálatos zengése egyszerre talpra riasztotta az egész tábort. Félóra múlva Rabutin labancai előbukkantak az erdőből, s egy óra múlva véres fejjel menekültek vissza. Már aki menekülhetett. Nagyobb részük foglyul esett, a vezérükkel együtt.
Éppen jó reggelt integetett a hajnal szép piros kendőjével az ég ablakán, mikor a kuruc király az egész tábor szeme láttára megölelte Csikalót, aki egyik kezében a kardot fogta, a másikban a hegedűt.
- Derék hegedűsöm - mondta neki -, el nem hagylak halálos holtomig.
Nem is hagyta el. Az írás följegyezte, hogy halálig együtt ették a bujdosók kenyerét.
|
