|
MIT BESZÉLTEK A SZAMARAK?
Gyűjtötte: Benedek Elek
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, hol a kurta farkú malac túr, volt egy számadó juhász, s annak egy gyönyörűséges szép leánya, de olyan szép, hogy beillett volna grófi palotába is. Be bizony, ha mondom. Hanem a számadó leánya nem vágyakozott semmiféle palotába, s ámbátor legyeskedtek körülötte különbnél különb úrfiak, ő csak a szegény juhászbojtárt szerette, aki az ő apjauránál szolgált. Szerette ám a bojtár is a leányt, mondta is egyszer a számadónak:
- Gazduram, egyet mondok, kettő lesz belőle, adja nekem a leányát.
De a számadó azt mondta:
- Hallod-e, fiam, az én leányom mellett hiába ne tapodd a földet, mert nem hozzád való!
Hej, Istenem, nagy, nehéz búbánat ereszkedett a szegény juhászbojtár szívére, de búsult ám a leány is, keserves könnyeket hullatott, mikor csak a jó Isten látta. A szegény juhászbojtár az egyik eszivel azt gondolta, hogy elmegy világgá, de a másik eszével mást gondolt: megmaradt a gazdájánál, őrizte tovább is a nyájat, furulyázgatott nagy búsan utána.
Egyszer amint az erdőben sétálgat, furulyázgat a nyáj után, keserves sírást hall; néz erre, néz arra, valami nagy tüzet lát messze bent az erdőben: onnét jött a sírás. Oda billeg-ballag a juhászlegény, s hát, uramteremtőm egy kicsi aranyhasú kígyó vergelődik a lobogó lángban, az sír, jajgat olyan keservesen. Nosza, kap a juhászlegény egy hosszú ágat, a tűzbe nyújtja, az ágra hirtelen rátekeredik a kicsi aranyhasú kígyó, s annál fogva kirántotta a tűzből.
Akkor megszólalt az aranyhasú kicsi kígyó:
- Hallod-e, te szegény juhászlegény, én a kígyókirály fia vagyok, s bizony nem bánod meg, hogy velem e jót cselekedted. Vígy haza édesapámhoz, de előre mondom, hogy akármit kínál neked, el ne fogadd, csak arra tanítson meg, hogy az állatok beszédjét megértsed.
"Na - gondolta magában a bojtár -, ennek ugyan nem sok hasznát veszem, akár tudom, akár nem!" De azért csak bedugta az aranyhasú kicsi kígyót a kebelébe, s addig ment, mendegélt, amíg a kígyókirály kakassarkon forgó aranypalotájához nem ért.
Fölmegy a legény a palotába, köszönti a kígyókirályt, az fogadja illendőképpen, s kérdi, hogy mi járatban van.
Mondja a legény:
- Én bizony abban, kígyók királya, hogy hazahoztam a kicsi fiadat, akit tűznek lobogó lángjából rántottam ki.
Erre a szóra kibújt az aranyhasú kicsi kígyó a juhászlegény kebeléből, s mondta ő is: igazat beszél a legény, édesapám!
Örült a kígyókirály - hogyne örült volna! - egyszeriben aranylócára ültette a szegény juhászlegényt, s traktálta mindenféle jóval, étellel-itallal, amennyi csak belé fért, s mondta tetejébe, hogy kívánjon akármit, aranyat, ezüstöt, ád neki annyit, hogy csak elbírja.
- Nem kell nekem sem arany, sem ezüst - mondta a szegény juhászlegény -, csak taníts meg engem, kígyók királya, az állatok beszédjére!
Nagyot kacagott a kígyók királya:
- Hát annak ugyan mi hasznát vennéd, szegény juhászlegény? Legyen eszed, s kívánj egyebet! Kell-e egy szekér arany? Elég-e kettő? Mert ha nem elég, három szekérrel is adok.
Mondta a szegény juhászlegény:
- Kínálhatsz tizenkét szekér aranyat is, kígyók királya, el nem fogadom. Taníts meg az állatok beszédjére!
- Jól van, szegény juhászlegény, én megtanítlak, hanem azt megmondom, hogy az állatok beszédjét hallgathatod, meg is értheted, de azt senkinek a világon el nem mondhatod, még a feleségednek se, mert ha elmondod, abban a pillantásban szörnyethalsz.
- Ha úgy, hát legyen úgy - mondta a szegény juhászlegény -, én csak amellett maradok, amit mondtam.
- Bizony ha mellett maradsz, hát a te dolgod, bajod, szegény juhászlegény - s azzal csak ráfújt a legényre. - Most már mehetsz Isten hírével, megérted mindenféle állatnak a beszédjét.
Visszaballag a juhászlegény a nyájhoz, s még jóformán meg sem állapodik, egy vén kos nekidűl egy odvas fának, hozzá súrlódik, dörgölődzik, s mondja a többinek:
- Hej, ha tudná a szegény bojtár, hogy mi tenger arany s ezüst van ebb' a fában!
Hiszen a bojtárnak sem kellett több, kapja a baltáját, nekihuzakodik, vágja, döngeti a fát, földre döndíti, s hát, Szűz Mária, Szent József, arany, ezüst csakúgy omlik, dúvad ki a fa odvából: annyi volt a pénz, hogy a szeme káprázott belé. Csordultig töltötte a tarisznyáját, a szűre ujját, mind a kettőt, de még a kalapja fejét is.
Bezzeg hogy mikor a számadónak megmutatta a temérdek aranyat s ezüstöt, egy szóval sem mondta ez többet, hogy a leány nem hozzávaló: egyszeriben jegyet váltottak, s egy hét, kettő alig telt el, megtartották a lakodalmat is.
Telt-múlt az idő, jó sora volt a bojtárnak, úgy élt, mint a hal a vízben, sóra, fára nem volt gondja, mert volt pénz annyi, amennyi csak kellett, még annál is több. Hanem egyszer mi történt? No, nem történt egyéb egy nagy semminél, csak az, hogy felül a bojtár az egyik szamarára, a felesége is a másikra, s úgy indulnak a vásárra. Amint mennek, mendegélnek, a juhász egyszerre csak mit gondolt, mit nem, kampósbotjával jól ódáiba kenegeti a szamarát, s az, ámbátor a szamár a bogáncskórót is jobban szereti a futásnál, megfutamodik, utána a másik, de a bojtár szamara egy jó hajítással előbbre járt, mint az asszonyé. Visszanéz a bojtár, megállítja a szamarát, bevárja a feleségét, a két szamár összedugja a fejét, aztán elkezdenek szörnyen ordítozni. Egyszer az egyik ordított, s amint abbahagyta, a másik ordított, mintha beszélgettek volna egymással. Hiszen beszéltek is azok. Mit beszéltek, mit nem, én nem tudom, elég az, hogy a bojtár elkezdett kacagni, de olyan lelkéből, hogy majd lefordult a szamaráról.
- Mit kacag kend? - kérdezte az asszony.
- Jaj, lelkem, azt én meg nem mondhatom.
- De bizony megmondja kend azt nekem!
- Nem mondom biz én!
Szóból szó kerekedett, összevesztek, az asszony az egész úton duzzogott, hiába kérlelte a bojtár, meg nem engesztelődött, s hogy hazakerültek a vásárról, még az asztalhoz sem ült az urával. Hiszen majd megbékül, gondolta a bojtár, de bizony nem békült az. Másnap, harmadnap s azután is félrefordította a fejét, egy szó nem sok, annyit sem szólt az urához.
- Hallod-e - mondta a bojtár -, elég volt már a haragból! Hát most hallgass ide! Mikor én az aranyhasú kicsi kígyót hazavittem, az apja ezért megtanított engem az állatok beszédjére. Megértettem a szamarak beszédjét is, s azon nevettem. Csakhogy nem mondhatom meg, hogy mit beszéltek, mert amint megmondom, szörnyű halált halok.
- Azt hiszi kend - pattogott az asszony -, hogy bolond vagyok?! Attól még senki sem halt meg, hogy a más beszédjét tovább mondta. Mit beszéltek a szamarak?! - toppantott az asszony a lábával nagy mérgesen.
- Mondom, hogy szörnyethalok egyszeriben, ne firtasd hiába!
De beszélhetett, esküdözhetett a bojtár, nem hitte a felesége, s reggeltől estig folyt a patália,* nem volt nyugodalma a szegény bojtárnak.
Mit gondolt, mit nem, elment nagy bújában az asztaloshoz, koporsót csináltatott magának, hazavitte, s mondta a feleségének:
- Látod-e ezt a koporsót, feleség? Ezt én magamnak csináltattam. Most, ha kívánod, elmondom, mit beszéltek a szamarak, de elébb a koporsómba fekszem, mert tudom szentül, hogy mindjárt meghalok.
- Hal az isten nyilát! Csak jár a kend szája!
- No, mindjárt meglátod.
Belefeküdt a koporsóba, szépen elnyújtózott, s várta, hogy mit szól a felesége.
- Beszéljek-e, feleség?
- Beszéljen, beszéljen!
Éppen beszédbe akar fogni a bojtár, de abban a pillanatban bejő a kutyája, s búsan, szűkölve leheveredik a koporsó mellé.
- Édös kutyám, éhös vagy, ugye? Te asszony! Vess a Bodrinak egy darab kenyeret.
Az asszony nagy dizzegve-duzzogva vetett egy falás kenyeret a Bodrinak, de az rá sem nézett, csak szűkölt keservesen. Abban a szempillantásban beállít a kakas nagy gangosan, látja a földön a kenyeret, nagyot kukorékol, összecsődíti a tyúkokat, s biztatja, hogy egyenek. Rámordult a kutya a kakasra:
- Ó, te hitvány, nem szégyelled magad?! Hogy tudsz enni, mikor a gazdánk koporsóban?
- Hadd feküdjék! - mondta a kakas. - Lásd, nekem hány feleségem van, s mindeniknek tudok parancsolni, hát ő miért nem parancsol annak az egynek?! Hej, hiszen majd megtanítanám én!
De bezzeg felszökött a bojtár a koporsóból, ki a pitvarba, elé a kampósbotját, megfogta a feleségét, s nagyot rikkantott:
- Elmondjam-e, amit a szamarak beszéltek?! Elmondjam-e?!
- Jaj, ne mondja, lelkem, uram, édes uram! - könyörgött az asszony.
Többet sohasem kérdezte az urától, hogy mit beszéltek a szamarak, pedig majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság.
Így volt, vége volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána.
|
