|
Melyik ér többet?
Magyar népmese
Arra, arra, lefelé, egy kicsit felfelé, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta farkú tarka malac túr, volt egyszer egy király s annak három fia. Mikor mind a három fiú annyira felcseperedett, hogy serkedezett a bajuszuk, azt mondta nekik a király:
- No, édes fiaim, most már menjetek, lássatok országot, világot.
Elindult a három királyfi három szép paripán, s mentek hegyeken, völgyeken, erdõkön, mezõkön keresztül, hol lefelé, hol felfelé, de mindegyre csak elfelé.
Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer csak egy rengeteg nagy városba értek. Kérdik a város végén egy fiútól:
- Hé, fiú, miféle város ez a falu?
Feleli a fiú:
- Ez a fehér király városa.
Megörültek a királyfiak, hogy a király városába értek, mentek egyenest a királyi palotába, ott is a király elé, s elmondták, hogy kik s mik õk.
Örvendett a fehér király a fiúknak, mert erõs barátságban volt az apjukkal. De hát még a királyfik örültek csak igazán, amikor meglátták a fehér király leányát. Sok szép leányt láttak a hazájukban, de ilyen szépet nem. Bezzeg közrefogták mind a hárman, kellették magukat, s ahogy a vacsorának vége volt, mind a hárman bementek a király szobájába, s megkérték a leányát mind a hárman.
- Hát én most melyiknek adjam? - tépelõdött a király. - Hej, hej! csak volna még két leányom!
Mit csináljon? Egyiket sem akarta magára haragítani, hát azt mondta:
- Halljátok, fiúk, én most egyiknek sem adom a leányomat, hanem menjetek tovább, s amelyik mához esztendõre a leghasznosabb dologgal tér vissza, azé lesz a leányom. Itt a kezem, nem disznóláb.
A fiúk kezet csaptak, s még hajnalban útra kerekedtek. Együtt mentek, amíg egy nagy rengetegbe nem értek, itt az út háromfelé ágazott, megegyeztek hát, hogy hárman háromfelé mennek, s majd egy esztendõ múlva találkoznak ezen a helyen.
Elváltak békességgel, s ment ki-ki az útjára. Sok országot bejárt mind a három fiú, mindent jól megnéztek, vizsgáltak, egy s más dolgot megvettek, aztán ismét eldobták, mert még többet érõre akadtak. Hanem telt-múlt az idõ, vissza is kellett már fordulni, egy-egy dologban mégiscsak megállapodtak mind a hárman, s mire az esztendõ letelt, visszakerültek abba a rengeteg erdõbe, ahol egymástól elszakadtak.
Bezzeg, hogy mindjárt azt nézték, melyik mit hozott. A legidõsebb azt mondta:
- Nézzétek, én egy olyan messzelátó üveget vettem, hogy a világ végére lehet vele látni.
A középsõ azt mondta:
- Én egy olyan köpenyeget vettem, hogy csak belé kell bújni, s odarepít egy szempillantásra, ahová parancsolod.
A harmadik azt mondta:
- Én meg egy olyan narancsot vettem, hogy a halottnak, ha még nem telt el huszonnégy óra a halála után, csak az orra alá kell tartani, s egyszerre fölébred.
Ahogy ezt mondják egymásnak, a legidõsebb belenéz a messzelátóba, s hát csak kiejti a kezébõl ijedtében.
- Talán bizony valami rosszat láttál? - kérdezték a testvérei.
- Jaj, ne is kérdjétek, halva fekszik a királykisasszony!
Belenéz a másik kettõ is a messzelátóba, s hát csakugyan igaz: halva feküdt a szép királykisasszony.
- Hamar, hamar - kiáltott a középsõ királyfiú -, bújjatok a köpönyegembe, egyszeribe ott leszünk, s hátha még fel lehet támasztani.
Belebújtak a köpönyegbe, s hopp! már ott is voltak a király palotájában.
A legkisebb királyfi elõveszi a narancsot, a királykisasszony orra alá tartja, s lám, egyszeribe felpattan a szeme, mosolyog a szája!
Na, volt nagy öröm. Volt ám, de nem sokáig. Mert a királyfiak összevesztek a leányon. A legidõsebb azt mondta:
- Engem illet, mert én láttam meg, hogy meg van halva.
A középsõ azt mondta:
- Azt bizony megláthattad volna, mert ha nincs az én köpönyegem, még most is az erdõben volnánk. Engem illet a leány.
- Úgy? - mondta a legkisebb. - Hát aztán mit értünk volna azzal, hogy az egyik meglátta, a másik ideröpített, ha nincs az én narancsom?
Nem tudott igazságot tenni a király köztük, össze kellett hogy hívassa az ország bölcs embereit, hadd tegyenek azok igazságot. Ezek aztán összeültek, hét nap, hét éjjel tanakodtak, az egyik erre beszélt, a másik arra, míg a hetedik éjjel mégis megegyeztek, hogy a legkisebb királyfit illeti meg a királykisasszony.
Ebben megnyugodtak az idõsebb fiúk is, s úgy járták a kállai kettõst az öccsük lakodalmán, hogy döngött belé a palota földje. Egyszerre csak, a nagy vigasság közben, elõveszi a legidõsebb fiú a messzelátóját, s beléje kukkint.
- Gyere csak, gyere - mondja a köpönyeges öccsének -, nézz bele, s mit látsz?
- Látok - mondja az - két szép leányt, olyan szépek, mint két ragyogó csillag.
- No, ha látsz, bújjunk a köpönyegbe, s nézzük meg õket közelebbrõl.
Még meg sem gondolták jól, már ott is voltak. Az ám, a szomszéd király leánya volt az a két leány. Megkérték a kezüket: adták, vitték a köpönyegben. Meg sem álltak hazáig. Hazaért akkorra az öccsük is a feleségével.
Még csak most volt víg lakodalom. A sánták is rúgták a port, ahogy tudták. Tál, tányér elég volt, étel, ital kevés volt, mégis minden jól volt.
|
