|
Maros és Olt
Gyűjtötte: Benedek Elek
Rengeteg nagy sziklahegy emelkedik Balánbánya fölött: Tarkő a neve. Arról a szépséges szép tündérasszonyról nevezik Tarkőnek, aki ennek előtte több ezer esztendővel itt lakott aranypalotában. Volt mindene, amit szeme-szája kívánt; volt két nevendék leánya: Maros és Olt, mind a kettő szép, mint a ragyogó nap, s Tarkő tündér mégis szomorú volt mindég. Naphosszat elüldögélt a palota ablakában, mely keletre nézett, szeméből folyt a könny, s a szívéből sűrű sóhajtás szállott a magas egekbe.
Sok nagy szomorúságot okozott anyai szívének a két leányzó, akik folyton perlekedtek, vetélkedtek. Maros, az idősebb, csendesebb természetű volt, de bántotta erősen, hogy a könnyen lobbanó, tüzes Olt mindenben első akart lenni. De volt ennél nagyobb szomorúsága is az ő szívének. Még gügyögő gyermekek voltak a leányai, mikor a tündérek királya számkivetette az ő férje urát, aki hatalmas nagy úr volt a tündérek közt, s egyszer feltámadott a király ellen is.
- Az legyen a büntetésed - mondotta a tündérek királya -, hogy soha többet ne lásd a feleségedet. A tenger legyen a te birodalmad, feleségedé maradjon a szárazföld. Eredj, s vissza ne kerülj ide többet!
A számkivetett tündér, Tarkő ura, a Fekete-tenger mellett húzódott meg, onnét sóhajtozott vissza szép felesége s gyermekei után. Hiába kért, hiába várt kegyelmet, nem kapott soha.
- Anyám, édesanyám - kérdezte egyszer Maros -, mért vagy mindég olyan szomorú?
Melléje sompolygott Olt is, kérdezte ő is:
- Beszélj, édesanyám, hátha meg tudnánk vigasztalni?
Mondotta Tarkő:
- Két nagy bánat nehezedik az én szívemre. Az egyiket ti okozzátok, mert mindég vetélkedtek. A másik nagy bánatot a mi királyunk okozza, aki számkivetette a ti édesapátokat. Ezért vagyok talpig gyászban, viselem is a gyászt halálom napjáig.
- Hol van az édesapánk? - kérdezték a leányok.
- Amarra, messze-messze, keleten, ahol a nap kél, a Fekete-tenger az ő birodalma. Soha, de sohasem jöhet vissza onnét, s nekem sem szabad odamennem!
- Hát minekünk?
- Hiszen ha egyetértenétek, eljuthatnátok hozzá. Folyóvízzé változtatnálak, s összetett erővel áttörhetnétek sziklákon-hegyeken, vad rengetegeken. Szavamat, ha meghallgatnátok, mehetnétek szép lankás tartományokon is, itt-ott ha állana utatokat egy-egy szikla, erdő, de azokon ti könnyűszerrel törhetnétek át. Akarjátok, hogy folyóvízzé változtassalak?
- Akarjuk, akarjuk! - mondták lelkes szóval a leányok.
- Hát várjatok egy keveset, hadd vegyem elé aranyvesszőmet.
De míg Tarkő a vesszőért a másik szobába ment, Oltnak hirtelen eszébe jutott valami.
- Igaz, kinek a nevével utazunk?
- Kiével? Hát az enyémmel! Én vagyok az idősebb - mondotta Maros.
- Az igaz, de serényebb én vagyok. Mindenütt elöljárnék, utat törnék, te meg nagy kényelmesen utánam folydogálnál. Nem utazom a te neveddel!
- Én sem a tiéddel!
- A rövid útnak vágok neki. Nem bánom, ha ezer szikla állja is utamat, egy szempillantásra áttörök rajtuk, s hamarább ölelem édesapámat, mint te.
- Csak eredj, én meg kerülő utakon járok, ahogy édesanyám tanácsolta.
Az utolsó szóra lépett be Tarkő, nem hallotta a perlekedést, s megölelvén, megcsókolván a leányokat, mindkettőt meglegyintette aranyvesszejével. Abban a pillanatban csörgedező patakká váltak, s elindultak ketten kétfelé.
- Ó, jaj, nekem, hát nem együtt mentek?! - jajgatott Tarkő. - Jertek vissza, jertek!
De már nem hallották jajszavát. Olt tüzesen tört előre, Maros is szaladott, valamivel csöndesebben, de más irányba. S amint tovább-továbbhaladtak, nőttek, növekedtek. Olt szilajul vágott a hegyeknek, sodorta a fákat, köveket, sziklákon tört keresztül. Ám alig ért a verestoronyi szorosig, kimerült, alig-alig folydogált, meg-megállapodott, s nagy nehezen lépett egyet-egyet elébb. Búsan sóhajtozott magában: "Ó, mért nem hallgattam édesanyám szavára! Itt kell elpusztulnom egyedül, elhagyottan, senki sem könyörül rajtam."
Ám egyszerre zúgást, morajlást hall, s ím, látja, hogy hömpölyög felé lassan, méltóságosan egy rengeteg nagy folyó. És hallja Maros hangját:
- Jere, jere! Tarts velünk! Engem magába fogadott a Duna, ő elvisz édesapámhoz, elvisz téged is.
- Ó, vígy el engem is - esdekelt Olt -, hadd látom meg édesapámat!
Abban a pillanatban a vén Duna hátára kapta Oltot, ki bezzeg most szeretettel ölelte, csókolta testvérét, Marost. Így látták meg édesapjokat, ki ott állott a Fekete-tenger partján, azon a helyen, ahol a Duna beléje szakad.
- Apám! Apám! Tekints reánk, itt vagyunk! - zokogott Maros és Olt. Többet nem szólhattak, belemerültek a Fekete-tengerbe...
|
