|
Kermomiéti
Gyűjtötte: Benedek Elek
Volt egyszer egy öregasszony, s annak egy kisleány unokája. Ez az öregasszony minden istenadta reggel elküldte a leánykát fáért. Télben-nyárban, vízben-sárban, mindig kellett mennie a szegény leánykának, mert ha fát nem hozott az erdőből, nem adott enni az öregasszony.
Egyszer a leányka, mikor az erdőben volt, leült egy fa tövében, s ott sírdogált keservesen.
Odamegy egy öregember, s kérdi:
- Miért sírsz, édes leányom?
- Hogyne sírnék, lelkem, öregapám, fázom is, éhes is vagyok, s az öreganyám nem ád addig enni, míg fát nem viszek.
- Na, ne búsulj - mondotta az öregember -, gyere velem, majd adok én enned!
A leányka bizony kétszer sem kérette magát, ment az öregemberrel, s addig mentek, mendegéltek, míg egy városnak a végére nem értek. Ott a város végén volt egy patak, abban az öregember megfürdette a leánykát, s mikor kijött, hétszerte szebb lett, mint volt annak előtte, pedig - úgy láttam, mint ma - szép volt addig is.
Azután bementek a városba, ottan betértek egy vendégfogadóba. Az öregember parancsolt ételt-italt, mindent, s jóltartotta a leánykát.
Amint ott esznek-isznak kettecskén, hallják, hogy a király udvarában éppen most gyűltek össze a legszebb leányok, s hogy a királyfi, amelyik leginkább megtetszik neki, azt feleségül veszi.
Hiszen az öregembernek sem kellett egyéb, kézen fogta a leánykát, s vitte az udvarba. De mielőtt az udvarba bementek volna, azt mondta az öregember a leánykának:
- No, te leányka, tudd meg, hogy az én nevem Kermomiéti. Te most tizenhat esztendős vagy, tizennyolc esztendős korodban idejövök, mert tudom, hogy a király téged választ feleségnek, s ha akkor nem tudod a nevemet megmondani, elviszlek innét, de úgy elviszlek, hogy soha meg nem látod az uradat.
Jól van, bemennek az udvarba. Ott csak úgy nyüzsögtek a szép leányok, járt-kelt a királyfi közöttük, nézte, szemlélte őket. Ez is tetszett egy kicsit, az is, de egy sem úgy, hogy feleségnek választotta volna.
Hát egyszer csak megakad a szeme a leánykán, megfogja a kezét, s mondja neki:
- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Mindjárt nagy lakodalmat csapnak, s élnek a fiatalok nagy boldogságban. De még egy esztendő sem telt el a lakodalom után, a királyné úgy elszomorodott, hogy senki lélek nem tudta felvidítani. Mindent megpróbált a király, hozatott az udvarba mindenféle bolondos embereket, mondtak, csináltak mindenféle bolondságokat, de a királynét nem tudták megkacagtatni. Eleget faggatta a király:
- Mi bajod, lelkem, feleségem?
A királyné nem mondta meg, pedig azért volt olyan szomorú, mert elfelejtette az öregember nevét. Egyszer aztán a király kihirdette az egész országban, hogy hat szekér aranyat ad annak, aki a feleségét megnevetteti. Volt az országban egy ember, Bolond Miska volt a neve. Ez is szerencsét próbált, bement a királynéhoz, bolondozott, de hiába, a királyné nem nevette el magát.
- Ne kínlódj, Miska - mondta a királyné -, nesze, adok egy aranyat, vidd a kocsmába, idd meg, s többet a szemem elé ne kerülj!
Elmegy Miska a korcsmába, ott nagyot iszik, aztán részeg fejjel kimegy az erdőbe, s ott egy fa alatt lefekszik. Amint ott fekszik, látja, hogy a tűz körül szaladgál egy ősz öregember, s mind azt mondogatja magában:
- Jaj de jó, hogy a királyné nem tudja, hogy Kermomiéti a nevem!
Hiszen Miskának sem kellett egyéb. Volt a zsebében papiros, plajbász,* s mindjárt fölírta a nevet.
Hazamegy Bolond Miska, s jelenti a királynak:
- No, felséges királyom, ha most meg nem nevettetem a királynét, húzassa karóba a fejemet.
- Biz' én karóba is húzatom, ha meg nem nevetteted, de ha megnevetteted, tizenkét szekér aranyat adok.
Bemegy Miska a királynéhoz, de a királyné még azt sem akarta megengedni, hogy megálljon.
- Nesze, nesze, egy arany, vidd a korcsmába, idd meg, s többet a szemem elé ne kerülj!
Hanem Miska elővette a papirost, s mondta a királynénak:
- Pillantson csak ide, felséges asszonyom!
Odanéz a királyné, olvassa az öregember nevét, s abban a pillanatban akkorát kacag, hogy megcsendült belé az egész palota. Szaladott a király nagy örömmel. Csakhogy már kacag a felesége. Mindjárt kimérette Miskának a tizenkét szekér aranyat.
Eközben elkövetkezik a tizennyolcadik esztendő, s hát úgy éjféltájban jön az öregember, kocogtat a királyné ablakán, s kérdi:
- Mi a nevem, királyné?
A királyné először nem szólt semmit. Kérdi másodszor is:
- Mi a nevem, királyné?
- Ördög! - kiáltott ki a királyné.
Harmadszor is kérdette:
- Mi a nevem, királyné?
Kikiáltott a királyné háromszor egymás után:
- Kermomiéti, Kermomiéti, Kermomiéti!
De erre az ördög - mert igazán az volt - akkora szelet csinált haragjában, hogy még a palota fedelét is elvitte. Hanem aztán úgy el is ment, hogy többet vissza nem jött a királynéhoz.
Bezzeg többet nem volt szomorú a királyné, nem kellett bolondokat tartani, kacagott anélkül is eleget.
Így volt, vége volt, mese volt.
|
