|
Kerecsényi László
Gyűjtötte: Benedek Elek
Híres-neves vitéz volt Kerecsényi László, de vitézségénél nagyobb volt az ő kegyetlensége. Jaj, volt, ezerszer, jaj, annak a töröknek, aki az ő kezébe foglyul esett: ha pénzzel meg nem tudta váltani a szabadságát, kikötöztette a vár udvarán, s a szegény kikötözött emberen tanította Kristóf fiát a céllövésre. Hiszen ha egy-két lövéssel vége lett volna a szerencsétlen török rab szenvedéseinek! De Kerecsényi László, a gonosz lelkű Kerecsényi László, rendre vette a kikötözött fogolynak kezét, lábát, arcát, mellét.
- Célozd a lába szárát, fiam! - biztatta Kristófot.
S ha eltalálta:
- No, most a bal kezét!
Nagyot kacagott az istentelen, ha talált a fiú.
- Úgy, fia, úgy! Derék vitéz vagy!
Volt a foglyok közt egy Ali nevű fiatal török is, egy basának a fia. Ettől az egytől remélhetett pénzváltságot, ennek meg is kegyelmezett, ha tízezer aranyat küld az apja.
- Húszat is küld az én apám - mondotta Ali -, csak hagyd meg az életemet. Bocsásd szabadon hű szolgámat, Hasszánt, ő elhozza a pénzt.
Kerecsényi László útnak indította Hasszánt, de nap múlt nap után, múltak a hetek, hónapok: Hasszán nem tért vissza. Ez alatt az idő alatt megürült a vár börtöne is, ami török rab volt, azokat Kerecsényi Kristóf már mind lenyilazta.
- Uram - jelentették a szolgák -, nincs több török, csupán Ali. Kikötözzük-e célba lövésre?
- Kötözzétek ki! - ordított Kerecsényi László. - Megcsalt az a cudar Hasszán, hadd haljon meg hát a gazdája.
Egyszeriben fölvezették Alit, a szegény Alit, aki alig állott a lábán a sok éhezéstől, bútól, bánattól. Vitték egyenest a faoszlophoz, kezét, lábát, nyakát hozzá kötötték. Aztán kiállott az udvar közepére Kerecsényi Kristóf, mellette állott az apja, s igazgatta a célozásban.
- Kezdd a lábán!
- Kegyelem, Kerecsényi László! - könyörgött Ali. - Tekintsd szép ifjúságomat. Tekintsd apámat! Neked is van fiad...
- Ha szeretne apád, elküldötte volna a váltságpénzt, nincs kegyelem számodra.
Intett a fiának, hogy lőjön. Kristóf, akinek szíve éppen olyan kemény volt már, mint az apjáé, nem indult meg Ali könyörgésén, célba vette Alit, kiröppen a nyíl, s éppen térdét találta.
- A jobb kezét! - biztatta Kerecsényi László.
A nyílvessző a jobb kéznek éppen a közepén fúródott át.
- A mellét!
Kristóf célba vette Alit, de ebben a pillanatban esze nélkül szaladt be a vár kapuján Hasszán.
- Megállj!
Még egy pillanat, s térdre rogyott Kerecsényi László előtt.
- Kegyelmezz meg az én kedves gazdámnak. Elhoztam a pénzt, többet, mint amennyit kívántál, íme, itt van húszezer arany!
- Most már hozhatod! - ordított Kerecsényi László. - Lőj, fiam! Nem mondtam én, hogy élve adom vissza a te gazdádat!
Kristóf habozva tartotta a nyilat.
- Lőj! - rivallt rá az apja. - A mellét!
A nyílvessző végigsurrogott az udvaron, s éppen a szívét találta Alinak.
- Most már viheted! - kacagott Kerecsényi László.
A hű szolga keserves sírással, szörnyű átkozódással oldotta le gazdája holttestét az oszlopról, s vitte Belgrád várába. Annak a vezére volt Persa basa, Alinak az apja.
Telt-múlt az idő, jött az üzenet a királytól minden várba: beütött a török, aki magyar, talpra álljon, s védje a hazát haláláig.
Jött is a török, Kerecsényi László várát sem kerülte el: a gyulai várat. Talán egy várra sem jutott annyi török, mint erre.
- Nem baj - mondogatta Kerecsényi László -, legalább lesz, akin célba lőni tanuljon a fiam.
S csakugyan ki-kicsapott a várból, s nemegyszer százával hurcolta fel a rabul esett törököt a gyulai várba. De ez meg sem látszott a törökök táborán, annyi volt a turbán, mint égen a csillag. Mikor aztán már vagy hat hete vívták a várat, Kerecsényi László egyre szomorúbb lett. Elfogyott az eleség, el az ital. A várost felégették a törökök, a várban is mind szűkebb-szűkebb helyre szorultak a magyar vitézek.
- Meg kell halni! - mondotta bús mogorván Kerecsényi László.
De mást gondolt. Hátha feladja a várat, s a török vezér őt is, vitézeit is szabadon ereszti. Addig gondolkozott ezen, mígnem egy este, mikor senki sem látta, átlőtt a török táborba egy levelet. Az volt benne, hogy feladja a várat, ha sem neki, sem vitézeinek nem lesz bántódása.
Reggel már jött is két török követségbe. Hozták a török vezér üzenetét írásban: nem lesz semmi bántódásuk, csak jöjjenek ki a várból, bátorsággal mehetnek át a török táboron.
A sokat sanyargott, eléhezett vitézek jó szívvel hajlottak Kerecsényi László tanácsára, még aznap kivonultak a várból. De, hajh, vesztükre! Gyalázatos halált haltak mindannyian. A törökök egytől egyig lekaszabolták a fegyvertelen vitézeket, csupán egyet hagytak életben: a vezért. Őt karon ragadták s úgy vezették a török vezér sátorába.
- Kezem közé kerültél, Kerecsényi László! - kiáltott a török vezér. - Tudod-e, ki vagyok én? Persa basa, az Ali apja! Egy fiam volt, s azt is megöletted kegyetlenül! Holtig tartó gyászba borítottad a szívemet. De jaj, neked most, kőszívű Kerecsényi László!
Intett a katonáinak:
- Kötözzétek meg, s vigyétek Belgrád várába!
Nehéz láncot kötöttek kezére, lábára, úgy indították Belgrád felé Kerecsényi Lászlót.
Azzal lovára ült Persa basa, fölkerekedett a sereg is, indultak Belgrád várába. Ott, ahogy megérkeztek, Persa basa lement a sírboltba, ahol feküvék az ő kedves fia, Ali. Vitték utána Kerecsényi Lászlót is.
- Nézz ide, Kerecsényi László, ismered-e ezt a halottat? Megesküdtem - mondotta Persa basa -, hogy addig el nem temetem a fiamat, míg halálát meg nem bosszulom. Éjjel-nappal azért imádkoztam, hogy kezem közé kerülj: Allah meghallgatta imádságomat!
Csakugyan ott feküdt Ali a földön, eltemetetlen. Kezén, lábán, mellén nyílvessző...
- Megérdemlem a legszörnyebb halált! - mondotta Kerecsényi László megadással. - Nem kérek kegyelmet.
Szörnyű halál is várt reá. Szegekkel kivert hordóba fektették, s a hegy oldaláról úgy gurították a Dunába a kegyetlen Kerecsényi Lászlót!
|
