|
Isten áldása
Gyűjtötte: Benedek Elek
Hol volt, hol nem volt, magam sem tudom merre volt, volt egy falu, s abban lakott két uraság. Az egyik nagyon gazdag volt, a másik meg szegény. Hanem azért szerették egymást, jó barátságban voltak, sokszor összejöttek, s eldiskuráltak erről-arról, mindenről. Azt mondja egyszer a gazdag uraság:
- Mégis jó, ha az embernek sok pénze van, az az igazi boldogság.
Mondja a szegény uraság:
- Nem hinném azt, barátom. Ha Isten áldása nincs az emberen, semmit sem ér a pénz. Látod, én az apámtól kaptam birtokot eleget, kaptam a feleségem után is, iparkodtam, hogy gyarapodjék, szaporodjék a birtokom, de úgy látszik, nem volt rajta Isten áldása, nemhogy szaporodott volna, mindig fogyott a birtokom.
- De így, de úgy - mondotta a gazdag uraság -, nem azért van az, hogy nincsen rajta Isten áldása, valami más baj van itt.
Szóból szó kerekedett, indulatba kezdettek jönni, már szinte össze is vesztek. Azt mondja a gazdag uraság:
- Hagyjuk félbe ezt a beszédet, barátom, majd én bebizonyítom, hogy nekem van igazam. Gyere, menjünk be a városba, ott valamelyik szegény embernek adok kétszáz aranyat, majd meglátod, gazdag ember lesz abból.
Bemennek a városba, ottan betérnek egy szegény kötélverőhöz,* akinek nagy telke volt, de a házának a födele félre volt csapva, mint a részeg ember kalapja. Vakolat is alig volt rajta. A falak jobbra-balra düledeztek. Kérdi a gazdag uraság a kötélverőt:
- Hát ezt a házat miért nem építteti újra kigyelmed?
- Hiszen újraépíttetném, uram - mondja a kötélverő -, de nincs pénzem. Szegény ember vagyok, hat gyermekem van, nem telik a házépítésre, jó, ha élünk egyik napról a másikra.
- No, ha nincs pénze, adok én. Itt van kétszáz arany. Ebből építtesse újra a házát, s ami marad, azzal segítsen magán. Majd eljövök aztán, s meglátom, mi hasznát vette a kétszáz aranynak.
Elveszi a pénzt a kötélverő nagy hálálkodással, az urak meg szépen hazamennek. Hej, uramistenem, örült a kötélverő, be sem ment a házba, hogy szóljon a feleségének, szaladott a piacra. Ott vett egy csomó kendert, aztán a mészárszékben két font* húst, szalonnát. Hamarosan elköltött tíz aranyat. Maradt százkilencven, azt betette a sapkája bélésibe. Azzal a sapkát a fejébe nyomta, s ment haza nagy vígan. Amint megy hazafelé, hirtelen lecsap a levegőégből egy nagy sasmadár, s kikapja kezéből a húst. A kötélverő utánakap, de abban a pillanatban lefordul a fejéről a sapka, a sas megpillantja a fényes aranyakat, hopp, fölkapja a sapkát, s elrepül vele.
Hazamegy a kötélverő nagy búsan, a feleségének nem szólt semmit, de a nagy bánatnak olyan betege lett, hogy szinte belehalt. Telt-múlt az idő, fél esztendő múlva eljő a gazdag uraság, s hát látja, hogy a ház fedele még most is félre van csapva, mint a részeg ember kalapja. Megy be a kötélverőhöz, s kérdi nagy haraggal:
- Hát ez mi dolog, atyafi, mit csináltál a kétszáz arannyal?!
A kötélverő elkesergi nagy búsan, mi történt vele, hogy s mint járt a kétszáz arannyal. Az uraság hitte is, nem is, de mit gondolt, mit nem, megint adott neki kétszáz aranyat. A kötélverő most sem szólt a feleségének, a kétszáz aranyból tízet elköltött, vett rajta egyet s mást, amire szükség volt a háznál, a százkilencven aranyat pedig bedugta a korpás fazékba, nehogy valaki rátaláljon.
Telik-múlik az idő, egyszer a kötélverőné megsózná a levest, s nincs só, venne sót, s nincs pénz. Jaj, istenem, mivel vegyen sót. Eszibe jut, hogy van még egy fazék korpa a kamarában. Fogja a fazekat, viszi a boltba, s ott sót adnak érte. Másnap a kötélverő benéz a kamarába, hogy ott-e a korpás fazék, s hát híre-pora sincsen. Szalad be az asszonyhoz.
- Hé, asszony, hol a korpa?
- Eladtam a boltosnak, sót vettem rajta.
Hej, istenem, istenem, mit csináljanak! Elmondja a kötélverő a feleségének, hogy mi volt a korpásfazékban. Az asszony tépi a haját, de még a kötélverő is. Akarnak menni a boltoshoz, hogy visszakérjék a fazekat, de nem mernek odamenni, hátha megsejt valamit, belenéz a fazékba, s nem adja vissza. Megegyeznek, hogy nem mennek a boltoshoz, s várnak, hátha valami csudálatos módon visszakerül a fazék. Egy félesztendő múlva megint jött a gazdag uraság, jött vele a szegény is. De a gazdag uraság majd elájult haragjában, mikor látta, hogy a ház úgy van, mint ahogy volt, nem javítottak azon semmit.
- Hé, atyafi, mi dolog ez - kérdi az uraság -, hová tetted a pénzt?!
Mondja a kötélverő, hogy hová: a korpás fazékba. Azt is elmondja, hogy a korpás fazék hová került.
- No, semmiházi rongy embere - kiabált a gazdag uraság -, egy poltúrát* sem adok neked többet!
- Látod, látod - mondotta a szegény uraság -, semmit sem ér a pénz, ha Isten áldása nincs az emberen.
Elmegy a két uraság, de amint mennek kifelé az udvaron, a szegény uraság egy darabocska ónat* pillantott meg a földön. Lehajol, fölveszi, nézi, aztán visszafordul, mondja a kötélverőnek:
- Fogja, atyafi, magának adom, hátha valami hasznát veszi.
A kötélverő elfogadta, megköszönte, aztán bement a házba, földobta az ónat az almárium tetejére. Többet nem is gondolt rá. Már egy kerek esztendő is eltelhetett, egyszer szalad be a kötélverőhöz a szomszéd halász felesége, s mondja:
- Lelkem, szomszéd uram, adjon egy darabocska ónat, ha van kigyelmednek. Az uramnak elromlott a hálója, szüksége volna rá. Azt üzeni, hogy az első halat, melyet a hálóval fog, kigyelmednek adja.
Mondja a kötélverő a feleségének:
- Nézd meg csak, feleség, úgy emlékszem, hogy az almáriumra feldobtam egy darab ónat. Ha megtalálod, add oda a szomszédasszonynak.
Hát csakugyan ott is volt az ón. A halászné elviszi, az ura szépen megköti a hálóját, aztán elmegy halászni, s első emelintésre fogott egy nagy csukát. Azt mindjárt félredobta, s mondta:
- Ez a szomszéd uramé, az ónért.
Aztán fogott még sokat, nagyot, kicsit: alig bírta hazacipelni. Ahogy hazaért a halász a temérdek sok hallal, mindjárt átküldötte a csukát a kötélverőnek.
Előveszi a kötélverő a réznyelű bicskáját, hasítja a csuka hasát, de egyszerre csak megakad a kés, nagyot csendül.
"Hát ez ugyan mi lehet?" - gondolja magában a kötélverő. Továbbhasítja a csuka hasát, hát csak kiperdül belőle egy ragyogó fényes kő, akkora mint egy dió. Egyszeriben megvilágosodott az egész ház, odaszaladtak a gyerekek, ugráltak, sikoltottak, kérték mind a hatan:
- Nekem, nekem, édesapám!
Olyan nagy lármát, sivalkodást csaptak a gyerekek, hogy a szomszédban azt hitték, valami nagy szerencsétlenség történt. Beszalad a szomszéd felesége, kérdi a kötélverőt:
- Mi baj, szomszéd uram?
- Nincs itt semmi baj, hál' istennek, szomszédasszony, csak a csuka hasában egy fényes követ találtam, ezért sivalkodnak a gyermekek.
- Jaj de szép kő - mondja a boltosné -, adja nekem, szomszéd uram, fizetek érette tíz aranyat.
- Nem adom, húsz arany ennek az ára.
Ígért a boltosné százat is, ígért kétszázat is, mert látta, hogy gyémánt az a fényes kő. De a kötélverő nem adta, mert észrevette ő is, hogy valami drágakő lehet ez. Híre ment a kötélverő gyémántjának az egész országban, jöttek gazdag emberek mindenfelől, verték föl az árát, s addig verték, hogy a kötélverő éppen kétszázezer aranyat kapott a gyémántért.
Most már volt pénz elég.
A kötélverő megvette a szomszéd telket, az alsót s a felsőt. Épített egy nagy kontignációs házat, egészen újat. Volt abban mindenféle bolt, még patika is. A fiait pedig elküldötte a kollégiumba, hogy nagy úr legyen belőlük.
Ezalatt eltelt egy esztendő, ha jól gondolom, kettő is, a gazdag s a szegény uraság elmegy a kötélverőhöz, hadd lássák, hogy mit csinált. Nézik, nézik a kötélverő telkét, hát a régi háznak híre-pora sincsen. Megkérdeznek egy embert:
- Kié ez a szép ház?
- Ez bizony a kötélverőé.
Bemennek a házba, a kötélverő fogadja nagy szívességgel, leülteti őket, traktálja, s ebéd közben elmondja az ő történetét. Hogy mi lett abból a darabka ónból! Lám, van szép háza, pénze annyi, hogy nem bír vele. Három fia a kollégiumba jár, három leánya pedig kisasszony, azok a nevelőben vannak.
- Látod, látod - mondja a szegény uraság a gazdagnak -, nekem van igazam, semmit sem ér a pénz, ha Isten áldása nincs az emberen.
Hanem a gazdag uraság még mindig nem akarta elhinni, hogy az a pénz, amit a kötélverőnek adott, úgy tűnt el, ahogy neki a kötélverő elmesélte. Kérdi:
- Hát azt a pénzt nem találta meg, amit én adtam volt magának?
- Bizony nem találtam meg - mondja a kötélverő -, pedig Isten engem úgy segéljen, úgy tűnt el, mint akkor mondottam.
Abban a szempillantásban kinyílik az ajtó, s belép a kötélverő három diák fia. Éppen akkor jöttek haza a kollégiumból. Hoztak egy nagy madárfészket. Benne volt három nagy sasfióka.
- Hát ezt ti honnét hoztátok? - kérdi az apjok.
Mondja a nagyobb fiú, hogy ő eleget kérte az öccsét, de az mégis felmászott egy fára, amint az erdőn keresztül jöttek, s levette onnét a fészket.
- Nini - mondja a kötélverő -, mi van a fészekben! Az én sapkám! - Nézi a bélését, hát ott ragyog a százkilencven arany.
Még jól ki sem csodálkozhatták magukat, jön be a kocsis, s jelenti, hogy nincs zab, venni kell.
- Eridj a boltba, s végy!
Megy a legény a boltba, de ott nincs zab. Adnak hát neki egy fazék korpát. Azt mondják, csináljon abból moslékot, jó lesz az a lovaknak. Visszamegy a kocsis, mondja a kötélverőnek, hogy mit kapott zab helyett, s mutatja a fazekat.
- Nini - kiáltott fel a kötélverő -, hisz ez a mi fazekunk!
Kiürítik belőle a korpát, s a korpával együtt kihull belőle a százkilencven arany. Amint a pénzt számlálgatják, egyszerre csak nagy zúgás-búgás, éljenzés hallatszik be az utcáról. Vajon mi történhetett? Befut egy gyerek, s mondja: itt a király!
- No, ha itt - mondják az uraságok -, gyerünk s nézzük meg, vajon megvénült-e?
Hát csakugyan jön a király, s amint a kötélverő háza elé ért, megállítja a hintaját, kérdi a népektől:
- Kié ez a szép ház?
Eléáll a kötélverő, s mondja:
- Az enyém ez, felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom.
Az udvarmester a király füléhez hajlik, s súgja neki:
- Ez az a híres kötélverő, felséges királyom!
- Hát miből építtette maga ezt a szép házat?
- Én bizony, felséges királyom, akkora gyémántból, mint egy dió.
- Igaza van - mondotta a király -, mert az a nagy gyémánt nálam van, én vettem meg, s ezt tudja meg mindenki, mert hallottam, azt hírelik, hogy pénzt csinál ez a becsületes ember, abból olyan gazdag.
A király továbbment, a kötélverő pedig visszament a házba vendégeivel. Mikor ismét leültek az asztalhoz, s ott ettek-ittak, vigadoztak, azt mondotta a gazdag uraság a szegény uraságnak:
- Mégiscsak neked van igazad, barátom, semmit sem ér a pénz, ha Isten áldása nincsen az emberen.
|
