Holló Jankó
Palóc népmese
Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer a világon egy pár öregember, akinek se égen, se földön nem volt egyéb, mint egy fiacskája, hítták azt Holló Jankónak. Mikor a fiú megeszesedett, azt mondja egyszer az öregeknek:
— Halljátok-e édes szülém! Nem heverek én többet itthon, elmének szolgálatot keresni.
Hogy ím, az öregek nem ellenzettek, fogta hát Holló Jankó a kis ujjaslajbit, felöltötte, a rongyos tarisznyát a nyakába akasztotta, elment vándorlani.
Ahogy megy, mendegél, hát lelkem teremtette, mikor a határon kivel ér, látja, hogy egy nagy csapat hangya vonul keresztül az országúton egyik szántóföldről a másikra.
De csak olyan nagy csapat volt, hogy a szörnyeteg hangyák végi hosz-szát nem látta.
Gondolkozóba esett, menjen-e, ne menjen-e tovább? Egyet gondolt mégis, bevárta a végit, hogy a szegény kis jószágok közül agyon ne taposson egyet se. De biz ott a nap is áldozóra hajlott már, mire a sok hangya keresztülvonult.
Legutoljára egy kis sánta hangya ballagott. Szegény, mikor a szekér-úton keresztül akart menni, hányat esett a kerékvágásban, s ott küszködött, erőlködött egy jó ideig, de sehogyse tudott kikapakodni. Végre is Holló Jankó megsajnálta, kisegítette a kereknyomból.
— Köszönöm a jóakaratod. Jó tettért, jót várj. Nesze, fogd ezt a sípot! Ha bajod lesz, fújd meg, ott termek a segítségedre.
Avval elváltak egymástól. Jankó zsebre dugta a sípot, s tovább ballagott. Amint megy, mendegél, estére beér egy nagyerdőbe. Ott egy kis házban egy ősz öregember lakott.
Beköszön hát oda Jankó:
— Adjon Isten, öregapám!
— Adjon Isten, mi járatban vagy?
— Szolgálatot keresnék — mondja Holló Jankó —, meg éjszakára szállást.
Adott hát neki az öregember éjszakára szállást, reggel pedig azt tanácsolta neki:
— Eredj édes fiam, ezen az erdőn keresztül. Mikor ebből kiérsz, találsz egy nagy kaszáló rétet, azon túl a tenger mellett egy nagy hegyet, azon a nagy hegyen egy olyan várat, mely színaranyból van az aljától a tetejéig. Ott lakik a király, aki éppen cselédet keres, állíts be, szegődjél hozzá szolgálatba.
Megköszönte Jankó a jó tanácsot, meg az éjjeli szállást, s útnak vette magát. Mikor kiér az erdőből arra a nagy kaszáló rétre, egyszerre csak fölrepül előtte egy nagy csapat holló. Ahogy a helyükre ér, hát látja, hogy egy holló még mindig ott vergődik a fűben. Szegény sehogy se tudott elröpülni a többi után, mert a tolla a nagy reggeli harmatban csupa víz lett. Annyira megesett rajta a szíve Jankónak, hogy fogta a madarat, oszt addig simogatta, addig melengette az ujjas alatt, hogy a holló tisztára megszáradt, akkor meg odarepült a Jankó vállára, s így szólt hozzá:
— Hallod-e te Holló Jankó, jótét fejibe jót várj! Nesze, itt van egy síp, akármi bajod legyek, csak fújd meg, ott termek a segítségedre. — Avval aztán elrepült a többi után.
Volt már Jankónak két sípja. Tovább ment, mendegélt aztán. Nagy sokára elért annak a hegynek az aljába, ahol a tenger kezdődött. Mikor odaér, látja, hogy a tenger vize szörnyen háborog, ki-kicsap a partra, meg visszahúzódik. Egyszer, ahogy így nézi a tenger játékát, a hullám egy kis halat kivet a partra. Szegény halacska ott fickándozik kínjában hol a földön, hol pedig a levegőben. Megsajnálja Jankó! Odamegy hozzá, besegíti a tenger vizébe. Akkor a kis hal magához tér, odaúszik a tenger szélibe, s azt mondja emberi hangon Jankónak:
— Jótét fejibe jót várj! Tudom, van már két sípod, de adok egyet én is. Ha bajod lesz, fújd meg, ott termek a segítségedre.
Avval a kis hal eltűnt a vízben.
Zsebre dugta hát Jankó a harmadik sípot is, s nekiindult a hegynek. Mire a tetejébe ért, úgy kimelegedett, hogy a verejték csak úgy ömlött a homlokáról.
Ahogy bemegy a királyi várba, szeme-szája nyitva maradt Jankónak: még az udvar is színarannyal volt kikövezve. Egyszer, ahogy úgy ámul-bámul a kastély udvarán, odamegy hozzá egy királyi szolga, s kérdi tőle:
— Hol jársz te itt, Istenadta embere, ahol a te országodból madár se jár?
— Hallom — így felel rá Holló Jankó —, hogy a király ő Felsége szolgát akar fogadni, eljöttem hát beszegődni.
No, jól van. Jelentik mindjárt a királynak, a király meg hívatja Jankót.
— No, te legény, mi kéne, ha vóna?
— Szolgálatot jöttem keresni, felséges király atyám.
— Jól van, édes szolgám, nálam három nap az esztendő, háromszáz forint a fizetés, ehetsz-ihatsz, amennyi kell, de ha meg nem teszed, amit parancsolok, halál fia vagy. Állod-e az alkut?
— Állom! — mondja Jankó, avval beszegődött a királyhoz mindenesnek.
Első nap, mikor a nap már leáldozott, hívatja a király Jankót:
— Hallod-e te, szolgám, Holló Jankó! — így mondja neki. — Eredj a szérűskertbe, van ott három kazal köles, szedd ki nekem abból reggelre a magot szemenként, de úgy, hogy a köles is kazalba legyek, a szalmája is kazalba maradjon, mert ha nem, halál fia vagy.
Bezzeg megijedt Jankó. Lement a szérűskertbe, ott járt-kelt fel, alá. Gondolkozott, mit csináljon, hogy csinálja, hogy a köles is kazalba legyek, a szalmája is kazalba maradjon!
Egyet gondolt, elővette a hangyák sípját, megfújta.
Hát, uramfia, a sípszóra érkezett annyi hangya, hogy nincs az a millió ember, aki azt megolvassa. Kérdik Jankótól:
— Mi bajod van, édes gazdánk?
— Hej! nagy az én bajom. — S elpanaszolja, hogy mit, mit nem parancsolt neki a király.
— Sohse búsulj! — vigasztalja a hangyák királya —, hisz ez csak játék. Majd nekieresztem én a népemet, mind kiszedik azok a kölest, meg kazalba is rakják. Úgy is volt. Reggel, mikor a nap felkelt, a köles is, meg a szalmája is kazalba volt rakva.
Jankó félrecsapta a kalapját, s ott fütyörészett a kazlak közt, mint akinek a legjobb dolga van a világon.
Odamegy hozzá a király, s azt mondja:
— No, szolgám, Holló Jankó, látom, megtetted, amit rád bíztam. Most már semmi dolgod, ehetsz-ihatsz egész nap, hanem este jöjj be megint hozzám.
Bemegy Jankó este a királyhoz, s azt mondja neki:
— Édes szolgám, Jankó, egyéb dolgod nem lesz, eredj le a kastély elé, ott sétálgat este mind a három lányom, vigyázz rájuk. De ha meg nem őrzöd őket, halál fia vagy.
Lement hát Jankó a kastély elé, leült ott a kapu aljába a földre, úgy vigyázott a három királykisasszonyra. Egyszer, ahogy ott ül, hogy-hogy nem, annyira elbágyadt, hogy ültőhelyibe elszunnyadt, a három lány meg elrepült holló képiben.
Jankó mikor felérez álmából, látja, hogy a három királykisasszonynak hűlt helyi. Nagy búsulásnak adja magát, s ott toprong a kastély előtt, mit csináljon.
Egyszer csak eszébe jut valami. Előveszi a hollók sípját, megfújja. Hát, uramfia, egybe olyan zúgás esik a levegőben, mint mikor az őszi szél végigzúg az erdőn. Odanéz, hát látja, hogy egy nagy csapat holló közeledik.
— Mi bajod van, édes gazdánk? — kérdik a hollók.
— Hej! nagy az én bajom — feleli Jankó —, a király rám bízta mind a három lányát, hogy ügyeljek rájuk. De hogy ím, a kapu aljában egy kicsit elszunnyadtam, mind a három eltűnt.
— Sohse búsulj te ezért, — így vigasztalják Jankót —, az elébb láttunk három hollót erről a tájról fölrepülni, s egenyest a holdvilág felé vették útjukat, majd előkeressük őket.
Akkor megszólal az a holló, akitől Jankó a sípot kapta:
— Mondtam Jankó, jótét fejibe jót várj! Ülj fel a hátamra, aztán menünk. Itt van három kötőfék, jól fogd a kezedbe.
Felült hát Jankó a holló hátára, s mentek messze, messze, fel egész a holdvilágig. Azt megkerülték, hát ott ült mind a három a holdvilág hátánál. Arra a hollócsapat közrefogta a holló képibe bújt három királykisasszonyt. Jankó egy-egy kötőféket a fejükbe vágott, s úgy szálltak le a kastély udvarára, mint a pacsirta madár. Ott a három holló egyből lánnyá változott.
Harmadik nap este megint hívatja a király Jankót:
— Hallod-e szolgám, kerítsd te elő nekem azt az aranygyűrűt, aki ma az ujjamról leperdült, s a tengerbe esett, mert ha nem, a halál fia vagy.
Itten Jankó látta, hogy ez már több kettőnél, leballagott hát a tenger partjára. De mitévő legyen, hogy kerítse ő elé az aranygyűrűt.
Egyet gondolt. Elővette a halacska sípját, belefújt. Arra a sok hal csak úgy ömlött a tenger szélibe. Kérdik oszt Jankótól:
— Mi bajod van, édes gazdánk?
Holló Jankó elpanaszolja, hogy ez s ez a baja, leperdült a király ujjáról az aranygyűrű, a tengerbe esett, s azt most neki elő kell keresni.
— Sohse búsulj, édes gazdám, — mondja a halak királya —, ha csak ez a baj, egybe kidoboltatom a népemnek. Majd előkeresik azok a gyűrűt. Leült hát Jankó a tenger partjára, míg a gyűrű megkerül.
A halak királya pedig kiadta a parancsot. Arra a halak szanaszét mentek, ki jobbra, ki balra. Keresték a gyűrűt, de reggelig alig lelték. Utoljára is egy nagy halnak a gyomrában találták meg, s odaadták Holló Jankónak.
Itten Jankó majd kiugrott a bőriből örömiben, hogy előkerült a gyűrű. Nagy dalolással, fütyörészve ment hazafelé. Átadta a gyűrűt a királynak.
— No, édes szolgám, Jankó — így mondja neki a király —, becsülettel kitöltötted a három esztendőt, most már neked adom az egyik lányomat, meg a fele királyságomat. Ráadásul még három szekérderék aranyat is kapsz.
De Jankónak nem kellett sem a királykisasszony, sem a fele királyság. No jó, a királya kimérette hát neki a három szekérderék aranyat. Avval Jankó hazament az édes szülőihez. Aztán éltek ők gond nélkül túrós lepényen, zsíros lángoson addig, amíg meg nem haltak.
|
