Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl: volt egyszer egy özvegyember, s annak egy szépséges szép leánya. Az özvegyember szomszédjában lakott egy özvegyasszony, annak meg két leánya volt, de egyik csúnyább a másnál.
Egyszer az özvegyasszony általüzent az özvegyembernek: vegye feleségül őt, majd meglátja, milyen jó dolga lesz neki is, a leányának is. Gondolta az özvegyember: "Biz az jó lesz! Ha ketten leszünk, megoszlik a teher."
Nem sokáig gondolkozott, feleségül vette az özvegyasszonyt. Hanem egy hét, kettő alig múlt el, keservesen megbánta a házasságát, mert az új asszony csak a maga leányaival gondolt, azokat szép ruhában járatta; az özvegyember leányának pedig jó volt a rongy is. El is nevezték a szegény leányt Hamupipőkének.
Telik-múlik az idő, egyszer az ember bemegy a városba, s kérdi a leányokat:
- No, leányok, mit hozzak nektek a városból?
Mindjárt előállott a két csúnya leány, s alig győzték elé sorolni, hogy mi mindent hozzon nekik. Drága selyem köntösöket, aranygyűrűt, fülbevalót, karperecet s a jó isten tudja, még mit.
- Hát neked, Hamupipőke, semmit se hozzak? - kérdezte az apja.
- Ne hozzon nekem semmit, édesapám - mondotta Hamupipőke -, jó nekem így rongyosan is.
- De már ha a másik kettőnek hozok, rólad sem feledkezem meg - mondotta az ember.
- Jól van, édesapám, ha mindenképpen akar hozni valamit, hozzon nekem három diót, én azzal is beérem.
- No, az nem sok - mondotta az ember, s azzal elment, be a városba.
Ottan vett a mostohaleányainak mindent, mit kívántak, s az édesleányának csakugyan nem hozott egyebet három diónál.
Másnap éppen vasárnap volt, s a csúnya leányok felöltözködtek nagy cifrán, úgy indultak a templomba.
Hamupipőke is szeretett volna elmenni, de őt otthon hagyták, s hogy ne üljön dolog nélkül, kiöntöttek az udvarra egy véka konkolyos búzát, s megparancsolták, hogy mire a templomból visszajönnek, mind egy szemig tisztítsa meg a konkolytól, különben jaj neki.
Haj, Istenem, sírt szegény Hamupipőke, hullott a könnye, mint a záporeső.
- Istenem, Istenem - sóhajtozott magában -, hogy tudjam én ezt a búzát megtisztítani?
Hát abban a pillanatban leszáll egy sereg fehér galamb az udvarra, nekiesnek a búzának, s egy szempillantás alatt kiszemelték a konkolyt a búzából. Ugrált, táncolt örömében Hamupipőke, nem tudta, mit csináljon.
Gondolja magában, hadd legyen neki is egy jó vasárnapja, feltör egyet a három dióból. Csakugyan fel is tör egy diót, s ím, halljatok csudát: egy ragyogó szép rézköntös esett ki a dió hajából. Ámult-bámult Hamupipőke, nézte, forgatta mindenfelől a rézköntöst, s aztán mit gondolt, mit nem, hirtelen magára vette, s elment ő is a templomba.
Történetesen a királyfi is éppen ott volt a templomban, s mikor Hamupipőke belépett, a királyfi reá vetette szemét, s többet le sem vette róla. Nézték, csudálták a népek is. Azt hitték, hogy valami királykisasszony, senki sem ismerte meg Hamupipőkét. Az apja sem, az anyja sem, a nénjei sem.
Hanem Hamupipőke nem várta meg, míg a pap áment mond, hirtelen kifordult a templomból, hogy mire a többiek hazajönnek, otthon lehessen az ő rongyos ruhájában.
Azám, de a királyfinak sem volt maradása a templomban. Egyszeriben kijött az inasával, s szalasztotta Hamupipőke után, hadd nézze meg: hová tér be.
De Hamupipőke az ő kicsi rézpapucsában olyan sebesen ment, mint a szél. Egy pillantás alatt eltűnt az inas szeme elől, s hiába nézett be minden udvarra, minden házba, Hamupipőkét sehol sem találta meg.
Aközben hazaértek a leányok, s mondották nagy dicsekedéssel:
- Hej, mit láttunk mi, Hamupipőke! Ha te azt láttad volna!
- Ugyan mit láttatok? - kérdezte Hamupipőke.
- Ott volt a királyfi a templomban, aztán ott volt valami királykisasszony, de olyan szép, mint égen a ragyogó csillag.
- Ó, én azt jól láttam - mondotta Hamupipőke.
- Ugyan honnét láttad volna?
- Honnét?! Felmentem a lajtorján a kémény mellé, s onnét néztem, míg az utcán szépen végigsétált.
- Úgy! Hát te a kéményen mászkálsz, ahelyett hogy a búzát tisztítanád?
Mondotta Hamupipőke szép csendesen:
- Ó, ne féljetek, megtisztítottam én a búzát is.
A leányok majd megpukkadtak mérgükben, mikor látták, hogy egy szem konkoly sincs a búzában - de olyan tiszta, mint az arany. Nagy mérgükben diribdarabba vagdalták a lajtorját, hogy többet a kéményhez föl ne mászhasson, s délután, mikor vecsernyére mentek, két véka konkolyos búzát öntöttek ki az udvarra, hadd tisztítsa meg Hamupipőke. Azzal elmentek a templomba, leültek az első székbe nagy cifrán, kényesen, mint két páva, s illegették-billegették magukat, hátha valahogy rájok tekintene a királyfi. Mert a királyfi délután is elment a templomba, hadd lássa, ott lesz-e ismét Hamupipőke.
De Hamupipőke akkor még ott ült az udvaron, sírdogált, kesergett magában, hogy mindenki mehet templomba, csak ő nem. Egyszer segítettek rajta a galambok, de vajon másodszor eljönnek-e?
No, nem kellett sokáig keseregnie, kétannyi fehér galamb szállott le, mint amennyi délelőtt. A csőrüket beleütögették a búzába, s egy szempillantás múlva egy szem konkoly nem sok, annyi sem volt benne. Azzal, huss! Elrepültek.
Hamupipőke pedig elővette a második diót, hátha abban is talál valamit.
Hiszen talált is abban olyan szép ezüstköntöst, hogy királykisasszonynak sem lehetett annál különb. Mindjárt fölvette magára, s ment a templomba. Haj, uramistenem, mikor belépett a templomba, minden szem őreá esett, még a pap is megakadott az imádságában, s a két csúnya leány illegethette magát, mert a királyfi csak Hamupipőkére nézett, le sem vette róla a szemét. De Hamupipőke másodszor sem várta meg a prédikáció végét, hirtelen fölkelt a helyéről, s kiillant a templomból, mint a tünemény.
Utána a királyfi az inasával, végig a falun, de hiába szaladtak. Hamupipőke másodszor is eltűnt a szemük elől.
Jönnek haza a leányok, mondják nagy dicsekedéssel:
- No, Hamupipőke, sajnálhatod, hogy nem lehettél a templomban! Megint ott volt a királyfi s egy még szebb királykisasszony, mint amilyen délelőtt volt.
- Ó, én jól láttam azt a királykisasszonyt - mondotta Hamupipőke.
- Ugyan honnét láttad volna?
- Fölállottam a kerítés tetejére, s onnét jól láttam, amint végigsétált az utcán, színezüst ruhában, színezüst köntösben.
- Úgy! Hát a búzát megtisztítottad-e?
- Ott van, nézzétek, azt is megtisztítottam.
Majd megette a méreg s a bosszúság a leányokat. Befedték tövissel a kerítést, hogy többet ne állhasson reá Hamupipőke, s következő vasárnap négy véka konkolyos búzát öntöttek az udvarra, hadd legyen, amivel bajlódjék, kínlódjék.
No, elmennek a leányok a templomba, Hamupipőke otthon maradt, s szemelgetni kezdi a búzát, de még jóformán belé sem kezdett, jöttek a fehér galambok nagy szárnycsattogtatással, annyian voltak, hogy alig fértek az udvaron, s egy percet, kettőt alig voltak ott - tisztára vált a búza, mint a színarany, s azzal továbbrepültek.
Azzal mindjárt feltörte a harmadik diót is, hadd lássa, mi lehet abban.
Volt, ami volt az első s a második dióban, de a harmadikból olyan aranyköntös kerekedett ki, hogy ragyogott, mint a nap; suhogott, mint a selyem, s mikor Hamupipőke magára vette, s a kicsi tükör elé állott, magamagát sem ismerte meg.
Bemegy a templomba, s hát amint belép, felállanak a népek, földig hajolnak előtte, még a nénjei is, pedig azokat ugyancsak ölte a bosszúság, mert vagy nézett reájuk a királyfi, vagy nem addig, mostantól kezdve csak Hamupipőkét nézte.
Hamupipőke most sem várta be a prédikáció végét, hirtelen kifordult a templomból, szaladott hazafelé, de mégsem olyan gyorsan, mint azelőtt, s a királyfi inasa látta messziről, hogy melyik kapun fordult be. Odaszaladott, s a kapufélfa hasadékába beleszúrt egy aranyrózsát, hogy arról megmutathassa a gazdájának, hol lakik az a szépséges szép leány.
Visszamegy az inas, jelenti a királyfinak, hogy mit látott, mit csinált.
- Jól van - mondja a királyfi -, gyerünk haza, hadd fogatok be hatlovas hintóba, s úgy megyünk annak a leánynak látogatására.
Aközben a leányok is hazamentek a templomból, s már a kapuból kiabálták Hamupipőkének:
- Hej, Hamupipőke, búsulhatsz, hogy nem voltál a templomban! Ott volt megint az a szép királykisasszony, mégpedig színarany köntösben.
- Ó, én jól láttam - mondotta Hamupipőke.
- Ugyan honnét láttad?
- Honnét? Felmásztam az eperfára, s jól láttam onnét.
- Úgy... te az eperfára mászkálsz? Bizonyosan meg sem tisztítottad a búzát.
- Dehogynem, dehogynem, nézzétek csak, egy szem konkoly sincs benne.
Mérgelődtek, bosszankodtak a leányok, s mérgükben kivágatták az eperfát, hogy többet ne mászhasson reá Hamupipőke.
De már ezt megsokallotta Hamupipőke édesapja is, mondotta a leányoknak:
- Látom, hogy nem élhettek egymással békességben, elválasztlak egymástól.
Azzal vitte Hamupipőkét a falu végére, s ott egy öregasszonynak a gondjára bízta. Alig ment el Hamupipőke hazulról, jött a királyfi hatlovas hintón. Be egyenesen a kapun, amelyiknek a félfájába az inas beszúrta volt az aranyrózsát.
Bemennek a házba, de Hamupipőkét nem látják sehol.
Kérdi a királyfi az asszonyt:
- Hol a leányod, jó asszony?
- Ó, felséges királyfi! Van nekem kettő is, mindjárt beszólítom.
Beszólítja a leányait, de a királyfi elszomorodott, s mondta:
- Egyik sem az, akit én keresek. Hát nincs még egy lányod? - kérdezte a királyfi.
- Nincs nekem, felséges királyfi, nem is volt soha.
Kimegy nagy búsan a királyfi, végigmennek a falun; benéznek minden udvarra, beszólnak minden házba, sehol sem találják a szép Hamupipőkét. A falu végén, abba a kicsi házba, ahol Hamupipőke lakott, be sem akartak nézni; mégis meggondolkoznak, bemennek, s kérdik az öregasszonyt:
- Van-e magának leánya, néne?
- Nincs nekem, lelkem, nem is volt soha.
- Hát valaki másnak a leánya nincsen-e a háznál?
- Van, felséges királyfi, itt lakik nálam egy szegény leány, de bizony az nem is érdemes a megtekintésre.
Mondotta a királyfi:
- Már érdemes, nem érdemes, én megtekintem.
Abban a pillanatban kilép az ajtón Hamupipőke színarany köntösében. Hej, ámult-bámult az öregasszony, meg sem ismerte Hamupipőkét ebben a köntösben.
Odament a királyfi, megfogta a kezét, s mondá lelkes szóval:
- Te vagy az! Te vagy az, akit én keresek! Ülj fel a hintómba, viszlek a palotámba. Légy a feleségem!
Mindjárt felültek a hintóba, meg sem is állottak a király váráig. Egyszeriben papot hívtak, nagy lakodalmat laktak, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.
