|
Halfejű Istók (népmese)
Tihany aljában, a Balaton partján állt egy kis halászgunyhó. Abban a kis gunyhóban élt egy halász a feleségével. Szegények voltak nagyon, mert a halász Bálint hálójába nemigen akadtak a halak. Pedig Bálint igen szorgalmasan járta a vizet, akár szép idő volt, akár szeles vagy borús.
Egy szép napon bedobta a hálóját Bálint a vízbe.
,,No, máma szerencsém lesz!" - gondolta, és rágyújtott a pipájára, várt türelmesen. Már lehenyatlóban volt a nap, amikor húzni kezdte a hálóját.
- Ejnye, de nehéz! Hiszen ezt meg sem tudom mozdítani! Elszaladok a komámért, hadd segítsen, és ő is kap a jó falatokból - ujjongott Bálint.
Jött is a koma, de még ketten sem tudták kihúzni a hálót.
- Hallod-e, Bálint, elfutok a komámért, - mondta a koma, és azzal elsietett Jánosért.
Most már hárman húzták a hálót, de még így sem tudták megmozdítani. Tanakodott a három ember, hogy mitévő legyen. Leültek a part szélére, és tervezgettek, hogy mi mindenre futja a bőséges fogásból.
- Szép takaros házat építs! - mondta a koma.
- Új bárkát és új hálót vegyél! - tanácsolta a koma komája.
Bálint jószívű ember volt, hát mindkettőjüknek bőven ígért a zsákmányból. Bálint igen türelmetlen lett, és megint próbálkozott a háló kihúzásával. De most sem mentek semmire.
- Mit tegyünk hát? - vakargatta a feje búbját a halász.
Amint így tűnődik, hallja ám, hogy valahol zörögve jön egy kocsi. Fut Bálint, kifogja a két lovat, és viszi a partra. Majd megszakadt a két állat, amíg a hálót kivonszolták. De volt ám nagy meglepetés! Mert a háló teli, de teli volt kövekkel.
- Elmegyek világgá - mondta nekibúsultan Bálint. - Hogy tudok én az asszony szeme elé kerülni, ha még annyi halat sem fogtam, hogy vacsorát készítsen belőle?
A két koma vígasztalta, hogy majd jóra fordul minden, csak ne adja fel a reményt. Bálint kidobálta a köveket a hálóból, hát a háló alján egy kis süllő vergődött.
- No, te kis árva, hogy kerültél a kövek közé? Hát nem vagy éppen nagy falat, de Julinak elég leszel vacsorára.
Megfogta a kis halat, hogy beteszi a bárkába, hát látja ám, hogy a kis hal szeméből hullanak a könnyek. Igen megsajnálta Bálint a kis halat, és visszadobta a vízbe.
- Eredj az utadra! Majd máma is csak a bánat lesz vacsorára.
A parton már várta Juli az urát.
- Van-e jó fogás? - kérdezte tőle, de az nem szólt egyet sem, csak ment befelé a házba. Igen szomorúk voltak mindketten.
- Hallod-e, asszony! Én elmegyek világgá, mert látom, hogy itt üldöz a balszerencse.
- Jaj, ne menj el, édes uram, hát mi lesz velem itt egyedül? Még ha lenne egy kislányom, nem érezném úgy az árvaságom.
- Inkább fiunk lenne, az segítene a munkánál, mindjárt más lenne a sorsunk - mondta Bálint.
Juli kérlelte az urát, hogy próbálkozzon meg még egyszer a halfogással, és ha megint nem sikerül, hát akkor menjen szerencsét próbálni.
- Jól van - mondta Bálint -, holnap még megpróbálom, de ha nem sikerül, süss nekem hamuból pogácsát, és elmegyek a nagyvilágba.
Másnap igen szelesre fordult az idő, de Bálint csak kiment a vízre.
- Jaj, ne menj el édes ura, hiszen nézd, mennyire beborult az ég, és milyen rohanva jönnek a sűrű, fekete fellegek! - kiáltott az ura után Juli.
De a halász csak evezett, nem figyelt az asszony szavára.
A szél nagy erővel lódította ide-oda a bárkáját, és sűrű cseppekben eleredt az eső.
,,Na, ennek már a fele sem tréfa! " - gondolta Bálint, és próbált kifelé evezni a partra.
De a szél csak befelé sodorta a bárkáját, és a hullámok keresztülcsaptak a feje felett. Szeme-szája tele lett vízzel, aztán felfordult a bárka.
- Jaj! Nem látlak többé, Juli... Nem látom a gyönyörűséges Balatont, nem halászok többé, itt pusztulok el, édes feleségem. Miért is nem hallgattam az okos szavadra?
- Nem pusztulsz el, mert segítek rajtad - szólt egy hang a vízből.
Bálint nem látott semmit, csak érezte, hogy valaki megfogja a karját, és emeli be a bárkába.
- Na, most kapd az evezőt, és evezz ki a partra! - szólt az előbbi hang.
A halász kinyitotta a szemét, és maga előtt látott egy fiúcskát. De milyen furcsa gyerek volt! A teste szép , arányos fiútest, de a feje süllőfej.
Bálint csak nem mozdult, meredt szemmel bámulta a gyermeket. A halfejű fiúcska felkapta az evezőket, és olyan sebesen siklottak a vízen, mintha röpültek volna. Egykettőre kint voltak a parton.
- Hová mégy? - kiáltott utána Bálint.
- Ahonnan jöttem - mutatott a víz felé a halfejű.
- Ne menj még! Ülj ide mellém, és mondd meg, hogy ki vagy! Még meg sem köszöntem, hogy megmentetted az életemet.
- Ne is köszönd, én nem kívánok semmiféle köszönetet és hálát. Te jó vagy, azt abból láttam, hogy visszadobtad a kis húgomat a vízbe, amikor köveket halásztál, és nem volt mit ennetek. Még csak annyit mondok, hogy ne menj világgá. Ne kívánd, hogy többet beszéljek.
- Ülj le már, no! Hadd simogatom meg a kezedet, ezért csak nem haragszol? Mi a neved?
- Halfejű Istók vagyok.
- Hát apád, anyád hol vannak?
- Ha ilyen sokat kérdezel, elmegyek. Mondtam, hogy nem beszélhetek. De máris mennem kell, mert nem érzem jól magam a szárazon.
Azzal elbúcsúzott a halásztól, és beugrott a vízbe.
Bánatosan ment hazafelé a halász. Juli megint kint várta a parton, és boldogan sietett Bálint elé.
- Fogtál-e halat, édes uram? Hadd főzöm meg vacsorára, mert igen éhes vagyok.
Bálintnak eszébe jutott Halfejű Istók, és még bánatosabb lett. Ha ilyen nagyocska fia lenne, de rendes emberi fejjel, milyen boldogok lennének. Itt ugrálna körülötte, segítene a hálóhúzásban, szedné ki a jó, gazdag zsákmányt, és eldicsekedhetne, hogy halászott a fiával. De így, egyedül mit is ér az életük?
Juli a bárkában kutatott, de nem talált semmit.
- Hát fogtál halat? Olyan soká voltál el, és még egy fia süllőt se fogtál?
- Fogtam... Vagy inkább az fogott engem.
- Beszélj okosan, vagy talán megbolondultál a viharban?
- Nem vagyok én bolond, igazat mondok. Te asszony! Már majdnem a halál küszöbén voltam, amikor megmentette az életemet egy halfejű fiú. Ott lakik a víz alatti palotában, lehet, hogy a Vízkirály fia.
- Mit beszélsz? Halfejű fiú?
- Az no, ha mondom. Szép, derék fiúcska, csak éppen a feje halfej.
- No, ha a Vízkirály fia volt, elmegyek és megkérem, hogy segítsen a szegénységünkön. Terítse meg a hálónkat mindennap jó sok hallal.
Másnap megint kiment a halász, de nem fogott semmit. Talákozott a komájával, aki éppen indult a komájához, hogy segítse kihúzni a hálóját, mert annyira tele van hallal, hogy maga nem bírja.
,,Hej, csak engem ver a sorsom!" - gondolta Bálint.
Ballagott búsan hazafelé, de látja ám, hogy igen bodor füstöt ereget a kéménye, és Juli vígan integet a parton.
- Kész van a jó vacsora, csak gyere gyorsan, édes párom - kiáltott felé Juli. - Hát a te hálód már megint üres? - kacagott az asszony.
Bálint igen elröstellte magát, és bekullogott a házba.
- Meg sem kérdezed, hogy honnan van ez a sok finom hal? Ez biz én halásztam, úgy tudd meg.
- Hát hol halásztad? Hadd menjek én is oda!
- Úgy volt, hogy kimentem a nádasba, és bekajabáltam a vízbe, hogy jól hallhassa a Vízkirály: ,,Hallod-e, Vízkirály, igen-igen éhesek vagyunk, a párom meg én. Adjál egypár jó halacskát!" Még jóformán ki sem mondtam az utolsó szót, már ott ficánkoltak a lábam előtt ezek a gyönyörű halak.
- No, ez már igen. Holnap én is így teszek - mondta Bálint.
Esteledett már, amikor Bálint elment a nádas felé. Lekuporodott a földre, és úgy kiáltott a vízbe:
- kedves jó Vízkirály! Szépen kérlek, add nekem a halfejű fiúcskát. Ígérem, hogy úgy fogom szeretni, mintha az én saját fiam lenne. Látod, én nagyon szegény ember vagyok, de nagyon gazdagnak érezném magam, ha enyém lehetne Istók.
Ott állt soká Bálint, és várt. Várt, várt, egyszerre csak előtte volt Halfejű Istók.
- Igazán úgy tudnál szeretni, mintha emberfejű volnék?
- Igen. Éppen úgy vagy még jobban.
- Na, akkor veled megyek, édesapám. Meglátod, nem lesz okod megbánni, hogy fiaddá fogadtál.
Azzal megfogta Bálint kezét, és mentek szépen, boldogan.
Juli sírt-rítt, amikor megtudta, hogy Bálint fiává fogadta Halfejű Istókot.
- Minek tettél csúffá ezzel a csudabogárral?! - rivallt Bálintra. - Engem csúfol ki az egész világ, hát nem jobb nélküle élni?
Istók ott lapult a sarokban, és tátogatta a száját. Nagyon szenvedett a szárazon, és az asszony szavai is úgy érték, mint a korbácsütés.
- Inkább elmegyek, de ezzel a csúfsággal nem leszek egy födél alatt - siránkozott Juli.
- Hát csak eredj! Ha nem fogadod Istókot jó szívvel, akkor jobb is, ha világgá mész.
Másnap Juli összekötötte a kis batyuját, és elment. Bálint és a halfejű ott álltak a kiskapuban, és búsan néztek az asszony után.
- Hát, édes fiam, Istók, magunkra maradtunk. De ha Juli meg tudta tenni, hogy itt hagyott bennünket, akkor jó is, hogy elment.
Bálint és a halfejű mindennap kimentek a vízre, és annyi halat fogtak, hogy tele volt a bárka. Istók lebukott a víz alá, és úgy terelte be a halakat a hálóba, mint a juhász a birkákat a karámba. Volt is pénze Bálintnak bőven. Szép, takaros házat épített, új hálót és új bárkát vett, éppen olyat, amilyet tervezgetett akkor, amikor a köveket halászta.
Minden nagyon jó lett volna, csak Juli hiányzott nagyon. Lassan múlt az idő, eljött az ősz. Kövér kocák híztak az ólban, tarka foltos tehénke kérődzött az istállóban, de mit ért mindez, ha Juli nem jött meg. A halász egyre sóhajtozott, egyre sápadtabb lett. Jól látta ezt Istók.
Vastag hólepel borította be az egész falut. A Balatont tükörsima jég lepte el. Bent a jó meleg szobában vígan pattogott a tűz a kályhában. A ablakon keresztül nézett ki Bálint a fehér világba. Valaki megzörgette a kaput.
- Eredj ki, Istók, nézd meg, ki van odakint!
Nyitja Istók a kaput, hát egy igen-igen öreg, hosszú szakállú ember áll a kapu előtt.
- Engedj be, gyermekem, mert megvesz az isten hidege.
Istók hamar levette a ködmönét meg a báránybőr süvegét, és odaadta az öregembernek, azátn behívta a szobába.
- No, öregapám, mi járatban van? - kérdezte Bálint.
- Én a bánat kergetője vagyok, fiam. Járom a nagyvilágot, és ott, ahol szomorúság vagy bánat van, elhessegetem. Igen sok dolgom van, mindenütt akad valami hessegetnivaló.
- Itt is volna éppenséggel -mondta Bálint.
- Aztán mi lenne az? Mi okból ered a bánat?
- Hát a feleségem, Juli világgá ment, azt sem tudom, él-e, hal-e.
- Tán elverted, azért ment el?
- Nem bántottam egy ujjal sem.
- Kért valamit, s nem adtad meg?
- Nem kért, mert tudta, hogy nincsen semmim.
- Nincsen semmid? - csodálkozott az öreg. - Hiszen olyan szép nagy házad, disznód, tehened meg jószágaid vannak, hát hogy mondhatod azt, hogy nincsen semmid?
- Mert akkor nem volt.
Bálint elmondta, hogy milyen szegények voltak, és mióta a halfejűt gyermekéül fogadta, lett ilyen jó sora. De azt nem mondta, hogy Istók miatt ment el az asszony.
Az öreg megrázta ősz fejét.
- Nem tudok segíteni rajtad, mert valamit elhallgattál. Csak akkor hessegethetem el a bánatot, ha mindent őszintén elmondasz.
De Bálint csak hallgatott.
- Öregapám! Miattam ment el az asszony a háztól - szólalt meg Istók. - Szégyellte, hogy ilyen halfejű fiút hozott a férje a házba.
- Igaz ez, te halász?
- Igaz - felelte Bálint.
- Nohát így most már értem.
Igen későre járt az idő, nyugovóra tértek.
Mikor már Bálint és a halfejű is mélyen aludtak, az öreg odament Istók ágyához, és egy piros kendőt borított a fejére. Aztán ő is lefeküdt. Reggelre egy gyönyörű szép, göndör hajú fiúcska kelt fel az ágyból, de az öregember nem volt sehol.
Megint kopogtattak a kapun. Szaladt Bálint, hát ott áll a kapuban egy igen-igen öreg asszony.
- Engedj be, édes fiam, mert idekint megvesz az isten hidege.
Bálint levette a ködmönét és a báránybőr süvegét, s vénasszonynak adta, aztán bevezette a szobába.
- Mit keres erre, öreganyám? - kérdezte a halász.
- Én, fiam, a megbékélést hozom az otthonokba. Igen sok a dolgom, mert a legtöbb ember szíve örökké háborog.
- Az enyém sem nyugodt - vallotta be Bálint.
- Aztán miért nem? Úgy látom, megvan mindened, mit szemed, szád kíván. Van szép házad, hízóid, tehened és tetejébe ez a gyönyörűséges göndör hajú fiacskád, hát miért háborog még a szíved?
- Ez mind igaz.
Bálint elmondta az öregasszonynak, hogy milyen szegénységben éltek addig, ameddig magához nem vette a halfejű fiút. De most már van mindene, még emberi formája is lett Istóknak, mert a bánathessegető öregember emberfejet varázsolt neki.
- De mégis bús az életem, mert nincs itt Juli.
- No - mondta az öregasszony -, nézz csak ebbe a színes üvegbe holnap déli tizenkét órakor. Most pedig térjünk nyugovóra!
Bálint szemére soká nem jött álom. Igen gyötörte a kíváncsiság, hogy vajon mit is fog látni az üvegben. Amikor derengeni kezdett, már talpon volt. Nézi az öregasszony ágyát, hát az bizony üres. Mikor delet ütött az óra, belenézett az üvegbe. Hát uramfia! Látja ám Julit, amint az erdőből jön kifelé egy akkora batyu rőzsével, hogy nem is látszott ki alóla.. Kapja magát Bálint, és rohan Juli elé.
- Édes egy feleségem, csakhogy rád találtam! Gyere haza, mert igen fáj utánad a szívem.
- Otthon van-e a halfejű? - kérdezte az asszony. - Mert akkor bizony én nem megyek. Inkább elviselem a szegénységet, csak azt ne lássam.
Amikor a házhoz értek, Juli dörzsölgette a szemét, mert azt hitte, nem jól lát.
- Kié ez a ház, édes egy uram?
- A miénk, Juli.
Mentek befelé az udvarra, látta a hízókat és a teheneket.
- Kié ez a sok jószág?
- A miénk, Juli.
De futott ám elébük Istók.
- Ki ez a gyönyörűséges gyerek?
- A miénk, Juli.
No, volt is aztán öröm. Olyan nagy vacsorát készítettek, amilyet még a Balaton vidéke nem látott. Meghívták a komát, a koma komáját, az összes halászt, azoknak a fiait, lányait. Ott ült az asztal főhelyén a bánathessegető öregember és a megbékélést hozó öregasszony. Nem is volt többé szomorúság, sem civódás. A két jó öreg elhessegette örökre.
|
