|
Gácsera
Gyűjtötte: Benedek Elek
Mikor volt, mikor nem, elég az, hogy régen volt, volt nekem egy tyúkom. De akár hiszitek, akár nem, akkora volt ez a tyúk, mint egy sas. No, hiszen, nem sok hasznom volt a nagyságában, mert hiába lestem, vártam, esztendő múlt esztendő után, s az én tyúkom, egy tojás nem sok, annyi tojást sem tojt. Gondoltam magamban, én bizony nem tartom tovább, elviszem a vásárra, s eladom. El is vittem, s ahogy letettem a piacra, körülfogták a népek, s úgy bámulták, mint a borjú az új kaput. S hát egyszerre - mit gondoltok, mi történt? - az én tyúkom a sok ember szeme láttára akkora tojást tojt, mint egy sütőtök. Bezzeg most mindenki megvette volna. Ígértek érte egy véka aranyat is, de én nem adtam el, hanem fogtam az én kedves tyúkomat, hazavittem. Gondoltam, tojik az majd otthon többet is, s kapok én majd érte akár száz véka aranyat is.
No, hazavittem, s csak vártam, vártam, hogy mikor tojik megint az én tyúkom. De hiába vártam, teltek-múltak a napok, s az én tyúkom egy tojást sem tojt többet. "Hát, ha nem - gondoltam magamban -, megültetem, hadd költse ki a csirkét, abból talán majd jobb tojós tyúk lesz." Megültettem a tyúkomat, ott ült a tojáson éjjel-nappal, s csak kotolt, kotolt, de a tojás nem akart kikelni. Ha feléje mentem, hogy megnézzem a tojást, mérgesen a szemem közé vágott a szárnyával. Meg kellett várnom, amíg leszáll a tojásról, elmegy a szemétdombra, s úgy nézem meg, kikélt-e már a csirke, vagy nem? Úgy tettem, ahogy gondoltam. Mikor az én tyúkom leszállt a tojásról, odaszaladtam, fölkapom a tojást, s hát az olyan hideg, mint a jég. Tartom a nap felé, hogy vajon világos-e. Gondoltam, ha tiszta, feltöröm, s legalább egy jó rántottát csinálok belőle. De biz' az olyan sötét volt, mint a vakablak. Ugyan bizony, mi az isten csudája lehet benne? Feltöröm, s hát egy árkus papiros van benne, szépen összehajtogatva, s a papiros tele volt írva szép kerek betűkkel. Erre a papirosra volt írva a mese, amelyet most elmondok nektek.
Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is egy bolhaugrással s egy veréblépéssel túl, még azon is túl, hol a göndör szőrű, kopasz fülű mangalica túr, volt egy szegény ember, s annak egy nagy kamasz fia. Abban az országban, ahol ez a szegény ember lakott, olyan rekkenő nagy melegség volt, hogy ott minden ember, még a király is a föld alatt lakott. Szegény volt ott minden ember, s az már báró vagy gróf volt, akinek vagy négy kas méhe vagy tíz-tizenkét diófája volt. Mert ebben az országban minden ember dióval s mézzel élt. Annak a szegény embernek, akiről én mesélek, csak egy méhe s egy diófabokrocskája volt. Ez az egy méh látta el mézzel. De bezzeg nagy becsben is tartották, vigyáztak rá, mint a szemük fényére. Még neve is volt ennek a méhnek, úgy hívták, hogy Gácsera.
Hanem egyszer, mit gondolt, mit nem Gácsera, kirepült a föld alól, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Búsult a szegény ember, de még a fia is. Keresték mindenfelé, föld alatt, föld felett.
Megkérdeztek mindenkit, nem látták-e valahol Gácserát? De bizony nem látta senki.
Napok múltak, hetek múltak, de Gácsera csak nem került elé. Mondja a szegény ember a fiának:
- Eredj, fiam, világgá, s keresd föl Gácserát, mert különben éhen halunk mind a ketten! Mondd meg neki, ha megtalálod, jöjjön vissza, tyúkkal, kaláccsal tartjuk, tejben-vajban fürösztgetjük, s hasábfával kenegetjük.
Elindult a fiú, s ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Hét nap s hét éjjel meg sem állott, ment erdőkön-mezőkön, folyóvizeken keresztül, nézett erre, nézett arra, megkérdezett minden élő lelket:
- Ugyan bizony nem látták-e Gácserát?
- Hát az ki s mi - kérdezték az emberek -, ember-e vagy állat?
- Állat biz' a - mondá a legény -, de több embernél, mert az tartott el eddig minket, engem s az apámat.
- Hát miféle állat az a Gácsera?
- Az méh - mondá a legény. Bezzeg hogy kinevették mindenfelé a szegény legényt.
- Ó, te boldogtalan, te, hát mit gondolsz, hogy egy méhet meg lehessen találni!
Jól van, továbbment a legény, s hát amint megy egy réten át, egyszerre csak mit látnak szemei! Látja, hogy Gácsera egy eke elé van fogva, egy nagy, hosszú szarvú ökör mellé. Utána egy szántó-vető ember rittyegteti az ostorát, s biztatja a szegény Gácserát is:
- Hí, elébb, hí!
Szegény Gácserának a nyakát feltörte a járom, s a szegény legény sírva fakadt, mikor látta, hogy az ő kedves méhük ilyen szerencsétlen sorsra jutott.
Odamegy a legény a szántó-vető emberhez. Köszönti illendőképpen, s kérdi:
- Ugyan bizony, bátyámuram, melyik vásáron vette az egyik ökrét?
- Melyiket, öcsém?
- Azt, amelyiknek szarva nincs, de szárnya van.
- Nem vettem én - mondá a szegény ember - semmiféle vásáron, hanem idejött a minapában, s kért szép szóval, hogy fogadjam föl, majd jó hasznát veszem.
- Ó, lelkem, bátyámuram - mondá a szegény legény -, a miénk volt ez a méh, s ha vissza nem adja kigyelmed, éhen veszünk apámmal együtt.
A szántó-vető embernek jó szíve volt, s azt mondta:
- Hát bizony, ha így van, akkor én visszaadom neked, vidd isten hírével!
Azzal kifogta Gácserát a járomból, s a legény indult vele hazafelé. De a szegény Gácsera mindig panaszkodott az úton, hogy fáj a nyaka, fáj a lába, fáj mindene. Tűnődött, gondolkozott, hogy mit tudjon vele csinálni, mivel tudja Gácserát meggyógyítani.
Amíg így tűnődnék, búcsálódnék, egy eperfa alá érnek. A legény leszakaszt egy marék eperfalevelet, s azzal megdörzsöli a Gácsera nyakát. Hát, uramteremtőm, mi történt? Ahogy megdörzsölte a Gácsera nyakát eperfalevéllel, abban a szempillantásban egy eperfa nőtt ki a Gácsera nyakából, s az eperfa csak nőtt, nőtt mind feljebb-feljebb, olyan magasra, hogy felső ága az eget verte, s olyan szélesre elterpeszkedtek az ágai, mint - ide s tova.
Örült a legény, de még hogy örült, hogy milyen jó dolguk lesz ezután! Lesz most már nemcsak mézük, hanem eprük is annyi, amennyi beléjük fér.
Megy haza nagy örvendezéssel, s bekiált a lyukon:
- Jöjjön ki, édesapám, hazahoztam Gácserát, s nézze meg, hogy mit hoztam még vele!
De a szegény ember nem tudott kijönni, mert amíg a fia odavolt, a sok bánattól s a sok éhségtől úgy meghízott, hogy nem fért ki a lyukon. Csak éppen a fejét dughatta ki, s úgy nézte meg, hogy mit hozott a fia. Az ám, ahelyett hogy örült volna, még jól megszidta a fiát, s ha kifér a lyukon, még el is döngeti, hogy minek hozta ezt a nagy eperfát, mikor úgysem fér be a lyukon.
Hát jól van, a szegény ember maradt a föld alatt, a fia a föld felett Gácserával meg az égig érő eperfával. De aztán csak láttátok volna, mi tenger eper termett ezen a fán. Messze földről, messze vidékről jöttek mindenféle népek, egy-egy ágára fölültek ezren is, úgy ették az epret. Hanem a felső ágra senki sem tudott felmászni, pedig szerették volna ám onnét is leszedni az epret, mert akármilyen sok volt alul, mégiscsak elfogyott. Az ám, elfogyott. Több volt a szegény ember, mint az eper. Hanem hogy szedjék le a felső ágról? Fölmászni nem tudtak rá, fogták hát magukat, összehordották ami hajítófa van az országban, s fölhajigálták a fa tetejére. Hiszen hajigálhatták, a hajítófák fennakadtak, fennmaradtak, de eper egy szem sem esett. Mikor a fából is kifogytak, jó kemény göröngyöket is kezdettek feldobálni. Fennakadtak azok is.
Hát egyszer csak mi történt? Az történt, hogy elkezdett esni az eső. A kemény göröngyök megpuhultak a fa tetején, s kerekedett rá egy szép virágos rét, s ezen a réten termett olyan kövér fű, amilyet még emberi szem nem látott.
Búsult a szegény legény, mikor ezt látta, mert szerette volna lekaszálni ezt a jó füvet. De hogy kaszálja le, mikor még akkor a kaszának híre sem volt? Hopp! egyet gondol, s elmegy az erdőbe. Gondolja, hogy majd felfogad kétszáz nyulat, azok jól tudnak kaszálni a farkukkal, lekaszáltatja velük. Ment egyenesen a nyulak királyához, megalkudott vele jó pénzen, s a nyulak királya mindjárt elérendelt kétszáz nyulat. Menjenek el a szegény emberrel, kaszálják le a rétjét.
Mentek a nyulak, fölszaladtak a fa tetejébe, de mire fölértek, olyan vastag volt a legvékonyabb fűszál is, mint a karom. Na, meg is kínlódtak a szegény nyulak. A vastag fűbe mindeniknek belészakadt a farka. Azóta nőnek a nyulak olyan kicsikére, s azóta oly kurta a farkincájuk.
Ha a nyulak farka el nem szakad, az én mesém is tovább tartott volna.
|
