|
Furfangos Támadi
Furfangos Támadi a legkedvesebb hadnagya volt Rákóczi fejedelemnek. Tűz az esze, villám a kardja. Nekiszilajodott oroszlán a csatában, pajkos tréfák kieszelője békességes napokban. Szerette is mindenki a fejedelemtől kezdve az utolsó kurucig. (Ámbár hiszen kurucnak mind első volt a Rákóczi népe.)
De nemcsak a kurucok szerették Furfangos Támadit, hanem a labancok is. Az újvári csatában ejtették foglyul, s úgy megörültek neki, hogy tán akkor sem örültek volna jobban, ha nagy Bercsényi Miklóst juttatja nekik a hadiszerencse.
- Hát kelmed a híres tréfacsináló? - vette szemügyre Heister generális, a labanc hadak fővezére. - No, majd meglátjuk, hány zsákkal telik.
Doria generális is megveregette a vállát, aki szinte nevezetes labanc vezér volt abban az időben.
- Mi is szeretjük ám a tréfát - mondta mosolyogva. - Itt pedig lesz ideje hozzá kegyelmednek, mert innen ugyan szárny nélkül meg nem szabadul.
- Bánom is én - vont vállat a kuruc hadnagy. – Legalább kipihenhetem magam egy kicsit.
Úgy látszott, csakugyan nem is sokat búsul a társai után. Jól érezte magát Újvárban, egész nap aludt a medvebőrös kanapén, este együtt poharazgatott a labanc tisztekkel, és úgy elmulattatta őket bohókás ötletekkel, hogy belefájdult az oldaluk a nevetésbe.
- Sohase eresztjük többet vissza kegyelmedet - ölelgették a generálisok.
- De el sem megyek ingyen - nevetett Rákóczi hadnagya. – Jobb itt, mint a kuruc táborban. Ott, ha éhes az ember, azt mondják neki: eredj, fogj magadnak labancot. De itt, úgy nézem, nem élnek kurucpecsenyén.
Pár hét múlva követ érkezett Rákóczi táborából, s pecsétes levelet mutatott Heister a hadnagynak.
- Haza kívánja kegyelmedet a fejedelem. Harminc labanc foglyot ajánl föl érette. Mit üzenjek neki?
Támadi Gábor a szemébe húzta a kucsmáját, hogy könnybe borulását meg ne lássa a német. Mégis meglátta. Azt gondolta magában:
- Fáj neki itt hagyni a jó helyet, a vidám cimborákat.
A hadnagy pedig ennyit mondott:
- Megmondtam már, hogy ingyen nem megyek. Ezt üzenje meg generális uram a fejedelem őnagyságának is.
Ettől fogva nem is igen vigyáztak a labancok Támadira. Maguk közé valónak számították. Jöhetett-mehetett a várban szabadon. Ha a várkapu előtt gyakorlatoztak a katonák a szabad mezőben, azok közé is kimehetett. Még örültek is neki, mert mindig tudott okos tanáccsal szolgálni.
Egy szép őszi délben is ott beszélgetett Heister generálissal, mikor nyargal be a kapun valami labanc vitéz, a kötőféken vezetve egy gyönyörű pej lovat.
- Kié ez a fejedelmi állat? - állította meg a generális.
- Doria uram őkegyelméé - tisztelgett a labanc. - Az imént vette száz aranyon a priboji lócsiszártól.
- Szavamra mondom, százegy aranyat adok érte! - mondja Heister nekilelkesedve, s el nem eresztette addig a labancot, míg le nem olvasott neki százegy aranyat.
- Add oda Doria uramnak köszöntésemmel együtt! A lovat pedig kössétek az istállómba.
A lovat még el sem vezették, mikor már jött Doria generális, csörgetve az aranyakat az erszényben.
- Szavamra mondom, nem adom neked a lovat! – kiabálta haragosan.
- Én meg szavamra mondom, hogy enyim lesz a ló! - ütötte össze Heister a sarkantyúját.
Többről többre mentek, annyira, hogy már maguk is megbánták, mert máskülönben igen jó pajtások voltak.
- A macska bánná a lovat - legyintett Heister -, csak szavamra ne fogadtam volna, hogy az enyém lesz.
- Én se bánnám, ha a tied lenne is, csak szavamra ne fogadtam volna, hogy nem adom neked - nevette el magát bosszúsan Doria.
Ahogy ott néznek egymásra tanácstalanul, megszólal a kurucból lett labanc hadnagy:
- Mondanék én egyet, kettő lesz belőle!
- Halljuk, halljuk a furfangos Támadit! - kapott a szón a két vezér.
- Kegyelmed azt mondta, ugye, hogy Heister őkegyelmének nem adja a lovat? - fordult Doriához a hadnagy.
- Azt mondtam.
- De azt nem mondta, hogy nekem nem adja – hunyorított furfangosan. - Kegyelmed nekem adja a lovat, Heister őkegyelme nekem adja a százegy aranyat...
- Értjük, értjük, furfangos kópé! - nevettek a generálisok.
- Annál jobb, ha értik kegyelmetek - mosolygott a bajusza alatt a hadnagy. - Hát enyim a ló, generális uram?
- Igen, igen, kegyelmednek adom - erősítette Doria, aki örült, hogy se a jó barátját nem kell megbántani, se a szavát megszegni.
- Hát én akkor erre fölülhetek, mert az enyém – pattant nyeregbe a kuruc. - Hát kegyelmed ád-e nekem százegy aranyat?
- Adok, fiam, hogyne adnék - nyújtotta oda Heister az erszényt.
- Te pedig nekem adod a lovat, amit most kaptál ajándékba.
- De már olyan bolondot nem teszek - akasztotta a kuruc a nyeregkapára az erszényt, azzal sarkantyúba kapta a lovat, s úgy elporzott vele, hogy meg se állt Kassáig. A két generális szájtátva nézett utána. Aztán keserves mosollyal nevettek össze:
- Megmondta a kópé, hogy ingyen el nem mén innen!
|
