|
Erős Pali
Gyűjtötte: Benedek Elek
Volt egyszer egy szegény asszony, s annak három szép leánya. De hiába voltak szépek is, jók is, még táncba sem vitték a falubeli legények. Hanem egyszer, mit gondolt, mit nem három szegény legény, beállítottak a szegény asszony házához, köszöntek illendőséggel, s kérték, hogy engedje el a három leányát egypár táncnak az eljárására, aztán hiba nélkül hazahozzák őket.
Azt mondta a szegény asszony:
- Én jó szívvel elereszteném, hadd táncoljanak egyszer ők is, de ti is szegények vagytok, s ha el találnának veszni, nem tudnátok megfizetni az én nagy káromat.
A szegény legényeknek ez a beszéd éppen elég volt, úgy elmentek, hogy többet a ház felé sem néztek. Hanem jött utánuk három gazdag legény, s ezekkel már elengedte a leányait a szegény asszony.
Egy nagy csűrben táncolt a falu fiatalsága, szólt a muzsika, hogy zengett belé a helyiség, a legények is szót adtak a táncnak, de egyszerre csak mintha kettényisszentették volna a húrokat is, a legények torkát is, hirtelen nagy csöndesség lett. Rettentő nagy fergeteg kerekedett, hullott a záporeső, mintha dézsával öntötték volna, csapott le az istennyila mindenfelé, s legények s leányok mind hazaszaladtak. Csak a három szegény leány maradt a csűrben, nem volt, aki hazakísérje őket. Mikor a fergetegnek vége szakadt, a legények s a leányok visszamentek a csűrbe, de már a három szegény leány nem volt ott. Nem voltak azok otthon sem, de a faluban sem. Tűvé tettek falut, mezőt, erdőt: sehol nem találták.
Bezzeg hogy nem találták, mert a szörnyű nagy fergetegben felkapta a lidérc, s elvitte őket hetedhét országon is túl.
Hiszen a három gazdag legény fizetett a szegény asszonynak háromszáz pengő forintot, de azzal az ő megkeseredett anyai szívét meg nem vigasztalták: sírás volt éjjele-nappala a szegény asszonynak, s lefektében-felkeltében azon imádkozott, bárcsak a jó Isten a három leány helyett egy fiút adna neki.
Hát addig imádkozott a szegény asszony, míg a jó Isten csakugyan meghallgatta.
Egyszer, éppen Péter-Pál napján, amint jött hazafelé a templomból, az út közepén egy kéthetesforma szép, erős fiúcskát talált. Fölvette a fiúcskát a porból, hazavitte, aztán kérdezősködött mindenfelé, hogy vajon kié lehet az elveszett gyermek, de nem akadt sem apja, sem anyja. Hej, hogy örült ennek a szegény asszony! Hiszen ezért imádkozott ő annyit a jó Istenhez. Mert hogy Péter-Pál napján találta a fiút, megkereszteltette Pálnak, s olyan erős szeretettel dajkálta, mintha szívéről szakadt édes gyermeke lett volna.
Na, telt-múlt az idő, Pali nőtt szépen, s olyan erős legényecske cseperedett belőle, hogy a falubeli gyermekeket csak úgy fél kézzel verte földhöz. Már a gyermekek nem is mertek vele birkózni, de még a nagy legények sem, s Pali, hogy nem akadt más, akin az erejét megpróbálja, nekiment az állatoknak is, a nagy ökröket csak fölkapta a földről, s dobta jobbra-balra.
Egyszer éppen egy szegény asszonynak a tehenét kapta föl s lódította félrébb, s ez a szegény asszony azt mondta neki:
- Te is jobban tennéd, ha míg az állatokat kínozod, a leánytestvéreid után mennél, s hazakerítenéd!
Hazamegy Pali tüstént, ahogy ezt hallja, s kérdi az anyjától:
- Édesanyám, mondja csak, voltak-e nekem testvéreim?
- Dehogy volt, fiam, dehogy volt! - mondá az anyja.
Nem merte megmondani az igazat, mert attól félt, hogy Pali utánuk megy, s belőle is kifogy.
Hát ez annyiban maradt, de most már egyre utána kiabáltak Palinak, hogy: jobb volna, ha a leánytestvérei után menne! Addig faggatta az anyját, hogy mégiscsak megmondá az igazat.
- Úgy biz' a, édes fiam, volt három leánytestvéred, de azokra hiába ne is gondolj, mert bizonyosan lidércek vitték el, mikor az a nagy fergeteg volt.
Beszélhetett a szegény asszony Palinak, hogy ne veszítse el szép fiatal életét, maradjon veszteg: Palinak nem volt többé maradása. Azt mondta az anyjának:
- Hiába, ne is beszéljen le, édesanyám, mert addig nem nyugszom, míg a testvéreimet vissza nem hozom. Süssön az útra egy pogácsát, s cseppentsen belé a tejéből egy cseppet, hogy ha majd a leányok megkóstolják, érezzék meg, hogy az édesanyjuk tejével van sütve. Aztán Istennek ajánlom kigyelmedet.
Mit volt mit tenni, sütött a szegény asszony pogácsát, cseppentett belé a maga tejéből, s Pali még aznap elindult világgá.
Ment, mendegélt Pali hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken által. Amint ment, mendegélt egy rengeteg nagy erdőben, erősen eltikkadt a szomjúságtól, s addig bolyongott, míg egy patakra nem talált. De hiába talált, mert ennek a pataknak olyan zavaros volt a vize, mintha csak szakadt volna a záporeső, pedig tiszta szép idő volt. Nem tudta elgondolni, hogy mi lehet ennek az oka, ment följebb, följebb a patak partján, s hát ott ül a patak fejénél egy nagy erős, magas ember, s csak úgy jókedvéből morzsolgatja a rengeteg nagy sziklákat a patakba.
Nagyot rikkant Pali:
- Hé, atyafi, hé! Mi dolog ez? Minek zavarod fel a vizet?
- Annak s egyébnek! - felelt az ember nagy kurtán.
- No hiszen, mindjárt megtanítlak én emberségre.
- Csak lassan a testtel, öcsém! Tudd meg, hogy én a Kőmorzsoló vagyok.
- No, bizony, ha te a Kőmorzsoló vagy, én meg az Erős Pali vagyok, s mindjárt meg is mutatom az erőmet.
Mindjárt összefogództak, hányták-vetették egymást, arra-erre, elébb-hátrább, s egyszer aztán úgy csapta földhöz Pali a kőmorzsoló embert, hogy istenesen megnyekkent belé.
- No, most kezemben az életed - mondta Pali.
- Hagyd meg az életemet, Erős Pali, s szolgád leszek, míg élek! - könyörgött a Kőmorzsoló.
Jól van. Pali meghagyta az életét, aztán elindultak ketten, s meg sem állottak, míg a föld köldökéig nem értek. Az ám, éppen a föld kellős közepéig. Itt volt az a lik, amelyiken le lehetett menni az alsóvilágba. Hanem ezen a likon akkora nagy szikla volt, hogy még Pali sem tudta félrebillenteni. Na, ez nem volt nagy baj: a Kőmorzsoló lemorzsolgatott belőle annyit, hogy ketten félretaszíthatták, akkor aztán kerítettek egy véghetetlen hosszú kötelet, s azon Pali leereszkedett. Elébb azonban megparancsolta a Kőmorzsolónak, hogy hét esztendeig várjon a liknál, s ha addig alulról meg nem rándítja a kötelet, ne várja többet: bizonyosan elpusztult valahol.
Ment, mendegélt Pali az alsóvilágban, s estefelé meglátott egy asszonyt, amint éppen vizet merített a kútból. Nézi, nézi, s hát ez az asszony csudálatosan hasonlít az ő anyjához. Köszönti az asszonyt, s kérdi, vajon nem az ő nénje-e?
- Én nem lehetek a te nénéd - mondja az asszony -, mert mikor a lidérc elrabolt, nem volt nekem fiútestvérem.
- Már akár volt, akár nem, úgy szemlélem, hogy testvérek vagyunk. Csak kóstold meg ezt a pogácsát!
Megkóstolja az asszony a pogácsát, s hát egyszeriben megérezte, hogy az anyja tejével van sütve.
Hej, Istenem, nem tudta, mit csináljon szertelen nagy örömében! Ölelte, csókolta Palit, bevezette a házukba, de mindjárt el is akarta rejteni az ágy alá, mert félt, hogy ha hazajő az ura, a lidérc, megöli Palit.
- De már azt nem teszem - mondá Pali -, hogy ágy alá bújjak!
Abban a szempillantásban nagyot döndül a ház oldala, kiszaladnak, s hát egy hétmázsás buzogány fekszik a földön.
- Hát ezt ki dobá ide? - kérdezte Pali.
- Ezt az én uram - felelt a nénje -, mégpedig hét mérföldről.
Fölkapja Pali a buzogányt, s úgy visszadobja, hogy éppen a lidércnek a lova elé esett. Meg is botlott benne a ló, s visszahőkölt nagy horkolással.
- Nye, te, nye - rikkantott a lidérc -, száz esztendeje járok rajtad, s még sohasem botlottál meg!
Aközben meglátja a buzogányát, fölkapja a földről, megsarkantyúzza a lovát, s repült haza, mint a szél, még annál is sebesebben, de még a gondolatnál is sebesebben.
Pali kint állott az udvaron, s fogadta:
- Jó estét, sógor!
- Adj' isten, sógor! No, csakhogy idejővé, most három éjjel s három nap mindig vigadunk.
- Nem lehet, sógor - mondá Pali -, mert nekem még Virágos vitézhez kell mennem, hogy megkérdezzem tőle, mért sír mindörökké s mért nem kacag sohasem az ő húga.
- Jól van, sógor, csak eredj, de ha visszajössz, hozz nekem egy aranyalmát a Virágos vitéz háza elől.
- Hozok, sógor, hozok.
Továbbment Pali, s másnap megtalálta a másik leánytestvérét, harmadnap a harmadikat. Ezeknek is lidérc volt az uruk, s ezek a lidércek is mind azt kérték Palitól, hogy hozzon egy aranyalmát a Virágos vitéz háza elől.
Ment, mendegélt Pali, s rengeteg erdőbe ért. Amint megy, meglát egy embert egy nagy fának a tövében. Ott feküdt s aludt, a lova meg a fához volt kötve, a kardja pedig egy hajszálon lógott a feje felett egy ágon. Nézi, nézi Pali az alvó embert, s gondolja magában, ez bizonyosan Virágos vitéz lesz, mert őróla hallotta, hogy amikor alszik, mindég lóg egy hajszálon a kardja a feje felett. Lefeküdt Virágos vitéz mellé, s elaludt ő is, de Virágos vitéz hamarább felébredt, s csak elcsodálkozott, mikor látta, hogy egy legény fekszik mellette.
"No, ezt most megölhetném - gondolja magában Virágos vitéz -, de nem ölöm meg, mert ő sem bántott engem."
Egy kevés idő múlva felébredt Pali is, s egyszeriben összebarátkoztak. Virágos vitéz elvitte Palit a házához, s hát csakugyan úgy volt, ahogy Pali hírből hallotta: a Virágos vitéz húga mindég sírt, és sohasem kacagott.
Kérdi Pali a leánytól:
- Mondja meg nekem, mért sír mindig, és sohasem kacag!
Felelte a leány:
- Azért, mert a bábám, aki egy vén boszorkány, amint megszülettem, kivette a tüdőmet, s addig nem is kacagok, míg valaki vissza nem teszi.
Pali meg sem pihent, indult, hogy elékerítse azt a vén boszorkányt, ha a föld feneke alól is. Három nap s három éjjel folyton-folyvást ment az erdőben, de még csak egy élő lelket sem látott. Meg is éhezett, meg is fáradott erősen, egy nyulat, amint előtte szaladt, meglőtt, egy nagy fa alá tüzet rakott, s sütni kezdette a nyulat.
Egyszer csak hallja, hogy valaki reszket, didereg a feje fölött, s mind azt mondja nagy fogvacogással:
- Ja-aj, de fá-ázom! Ja-aj, de fá-ázom!
Felszól Pali a fára, de fel sem nézett, hogy ki van ott.
- Ha fázol, jere le, s ülj a tűz mellé!
- Lemegyek, ha az egyik hajszálat, mit ledobok, a kardodra s a másikat a puskádra kötöd.
- Jól van, jól, csak gyere le!
Hát éppen az a vén boszorkány volt a fán, akit Pali keresett. A boszorkány ledobta a két hajszálat, s ahogy Pali rákötötte az egyiket a kardjára, a másikat a puskájára, leereszkedett a fáról, s lekuporodott a tűz mellé. Egyszerre csak elékap, honnét, honnét nem, a jó Isten tudja, egy varangyos békát a vén boszorkány, nyársra húzza, a tűz fölé tartja, s amint csepegett a zsír a békából, mindig pusmogta magában:
- Békát sütök, nyúlhúst eszem...
- Eszel, ha adok! - mondta Pali foghegyről.
De a vén boszorkány csak mondta tovább:
- Békát sütök, nyúlhúst eszem - s mikor a nyúl jó piros-ropogósra sült, a békát úgy a Pali arcához csapta, hogy a szeme is majd kiszökött. Aj! felszökik Pali a tűz mellől, kap a kardja meg a puskája után, de - hallgassatok csak ide! - a kard is, a puska is hajlós fává változott a vén boszorkány haja szálától. No, nem ijedt meg Pali, két kézre kapta a boszorkányt, s úgy megrázta, hogy ... na mit gondoltok, mi történt vele? Abban a szempillantásban mindenféle csúszó-mászó állattá változott a vén boszorkány. De annyi volt, hogy Pali alig győzte szertetaposni. Akkor a csúszó-mászó állatokból ismét boszorkány lett, s elévett minden ördögi praktikát, amit csak tudott, de nem tudott kiszabadulni a Pali keze közül. Akkor könyörgésre fogta, s ígért mindent Palinak, csak hagyja meg az életét.
- Nem kell nekem semmi egyéb ezen a világon, csak add elé a Virágos vitéz húgának a tüdejét.
- Megtalálod - mondta a vén boszorkány - a kapujok bal sarkánál. Ott van elásva egy kis ládikóban.
- Indulj előttem, vén boszorkány! - rikkantott Pali, s akart, nem akart, menni kellett a boszorkánynak a Virágos vitéz kapujáig.
Ott csakugyan megtalálták a leány tüdejét egy kis ládikóban. Visszatették egyszeriben, s hát - halljatok csudát! - a leány abban a szempillantásban elkacagta magát.
De bizony, ha elkacagta magát, Pali meg is kérte mindjárt a leány kezét. Bezzeg hogy adta szívesen Virágos vitéz, s ment hozzá szívesen a leány is. Hét puszta határban sem talált volna különb legényt.
Ott mindjárt nagy lakodalmat csaptak, s lakodalom után elindult Pali a feleségével hazafelé. De elébb szakasztott három aranyalmát a három lidérc sógornak. Mikor megérkeztek az első sógorhoz, az volt ennek az első szava:
- No, sógor, hoztál-e aranyalmát a Virágos vitéz háza elől?
- Én igen, sógor, itt van, ni!
De amint át akarta adni az almát, leejtette, mintha csak történetesen ejtette volna le. A lidérc utánakapott az almának, de Pali is a kardjának, s úgy lenyisszentette a lidérc sógor nyakát, hogy attól ugyan mehettek tovább bátorsággal.
A második és a harmadik sógorral éppen így tett Pali, akkor aztán a feleségével s a három leánytestvérével ment a likhoz.
Hej, még csak most jutott eszébe, hátha eddig letelt a hét esztendő, s a Kőmorzsoló nem vár reá. Akkor aztán itt maradhatnak, míg a világ s még két nap. De áldott szerencsére a hét esztendőből még hibádzott egy nap, s a kötél ott lógott a lik aljában.
Először az idősebb leánytestvérét húzatta fel, azután a középsőt, harmadiknak magát, nehogy a Kőmorzsoló megcsúfolja. Mikor aztán fent volt, felhúzták a kisebbik testvérét s a feleségét egyszerre. Megköszönte a Kőmorzsolónak, hogy olyan hűséges szolgája volt hét álló esztendeig, aztán meg sem állottak, míg a falujokba nem értek.
Jaj, Istenem, örült a szegény asszony, mikor meglátta Palit a feleségével s három leányát! De még csak ezután volt nagy öröme. Mert - halljatok csudát! - Pali letette a földre a három aranyalmát, egyre rásuhintott egy vesszővel, s ragyogó, fényes aranypalota lett belőle; rásuhintott a másik kettőre is, s azokból két aranyalmafa lett. Termett azokon annyi aranyalma, hogy a szem nem győzte belepni.
Volt pénz most annyi, hogy nem tudták, mennyi. Akadt a három leánynak is három úrfi legény kérője, s csaptak olyan lakodalmat, hogy hetedhét országról jártak el a csudájára.
Én is ott jártam, erősen megcsudáltam, aztán megfordultam, s hazáig meg sem álltam.
|
