|
Brúgó
Gyűjtötte: Benedek Elek
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak felesége meg egy szép leánya. A szegény ember egyszer elmegy a vásárba, hadd
vegyen egy s mást, amire szükség van a háznál, na, meg egy ünneplő ruhát is a leányának s fekete kendőt az anyjuknak. Megy a vásáron végig, s hát látja, hogy tele van egy korcsma emberekkel, húzzák a
cigányok, esznek-isznak, táncolnak az emberek. De még az utca is tele van néppel, mind a korcsma elé csődültek. Úgy nézték, hallgatták, hogy mi van odabent. Gondolja magában a szegény ember: "Isten
neki, bemegyek én is, megiszok egy messzely bort, nekem sem árt meg." Bemegy a szegény ember, s hát a korcsma közepén egymagában táncolt egy nagy fekete, zsíros bundás ember, s csak úgy szórja az
ezüsttallérokat a cigányoknak, de még az embereknek is. Aztán kínált boldog-boldogtalant:
- Egyék-igyék, bátya, legyen egyszer vasárnapja!
Ahogy bement a szegény ember, parolázott vele a nagy fekete, zsíros bundás ember, leültette, kínálta étellel-itallal. Hát a szegény ember evett-ivott. Mikor aztán ételből-italból elég volt, megköszönte
illendőképpen, elbúcsúzott a zsíros bundás embertől, s ment ki a vásárba. Ott elkezdett alkudozni egy ünneplő ruhára, s hát csak odatoppan a nagy fekete, zsíros bundás ember, kiveszi a piros bugyellárisát, s a
szegény ember helyett kifizeti az ünneplő ruhát.
- Ezt a leányodnak - mondotta a zsíros bundás ember. Aztán vett egy egész öltözet ruhát, asszonynak valót.
- Ezt vidd a feleségednek.
No, ez még nem volt elég. Volt ott cifraszűr, dolmány, rámás csizma s miegyéb, megvette azokat is a szegény embernek. Ott mindjárt volt két szép csikó s fáin vasas szekér: kifizette azt is.
- Ez is a tied, szegény ember.
Szeme-szája elállott a szegény embernek. Hálálkodott, fogadkozott, hogy így meg úgy megszolgálja, mert ő bizony meg nem érdemelte ezt a nagy jóságot. De el sem búcsúzhatott a zsíros bundás embertől,
elvegyült az a vásáros népek közt, a szegény ember pedig elindult hazafelé. Hajt hazafelé a szegény ember szép csendesen, s hát egyszer csak elejébe toppan a zsíros bundás ember. Bezzeg megörült a szegény
ember, s mindjárt hívta, hogy üljön fel a szekérre. Na, fel is ült a zsíros bundás ember, pipára gyújtnak, aztán elkezdenek beszélgetni mindenről. Egyszer azt kérdi a zsíros bundás ember:
- Úgy-e, van neked egy szép eladóleányod?
- Hogyne volna, van bizony nekem, olyan szép, hogy nincsen párja hét puszta határban.
- Úgy-e, hogy Juliskának hívják?
- Annak hívják. Hát azt honnét tudod?
- Ne kérdezd te, hogy honnét tudom, elég az, hogy tudom. Csak menj haza békével, majd elmegyek hozzád háztűznézőbe.
Egy keresztútnál aztán leszállott a zsíros bundás ember, elbúcsúztak egymástól, s a szegény ember hazament a sok szép ajándékkal. Eltelik egy hét, eltelik két hét, el a harmadik is, s hát csakugyan jön a zsíros
bundás ember, de nem bundában, hanem olyan ragyogó, fényes ruhában, hogy királyfinak is beillett volna. Bezzeg fogadták nagy örömmel, felvetették a konyhát, ahogy lehetett, etették-itatták, traktálták, s
még aznap megtartották a lakodalmat. Szép volt a legény, szép a leány is: nem kellett bíztatni, hogy szeressék egymást. Vége lesz a lakodalomnak, a nagy hejehujának, s a fiatalok fölkerekednek. Azám! De
nem szekéren mentek, hanem mikor kiléptek az ajtón, honnét, honnét nem, elejükbe ugrott egy kecske, arra felült a zsíros bundás ember, fölkapta rá a feleségét is. Aztán hirtelen nagy forgószél kerekedett, s
úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el. Hej, istenem, lett nagy szomorúság a szegény ember házában! Ím, a leányukat odaadták magának az ördögnek, mert ördög volt az, mégpedig Brúgó, az volt a neve.
Jaj, sírt a szegény leány is! Majd megölte a búbánat, hogy ördög kezébe került. De a kecske csak vágtatott, mint a sebes szélvész, még annál is sebesebben, szállt a magas levegőégben, erdők-mezők, tengerek
fölött. A szegény leány azt sem tudta, él-e, hal-e. Egyszer aztán mégis leszállott a levegőégből, éppen egy nagy rengeteg erdő közepén. Ott leültek egy fa alá, s a leány csak sírdogált, hiába vigasztalta Brúgó,
hiába cirókálta-morókálta, hiába hízelkedett neki mézesmázos szavakkal. Nem messze attól a fától, ahol megpihentek, volt egy forrás. Mondta a leány:
- Engedd meg, hogy igyak abból a forrásból, mert majd meghalok szomjan.
- Csak eridj, igyál - mondta Brúgó -, de meg se próbáld, hogy elszökjél, mert a föld gyomrában is megtalállak, s szörnyű halállal halsz meg!
Odamegy a leány a forráshoz, iszik belőle, s amint vissza akart indulni, egy fehér galamb röppent a forrás mellé:
- Te jó leány - kérte a galamb -, adj egy csepp vizet ebből a forrásból!
- Jó szívvel - mondotta a leány. Aztán vizet merített a markával, s megitatta a galambot.
- Köszönöm, te jó leány, jótétel helyébe jót várj.
Azzal a galamb elröpült, a leány pedig visszament Brúgóhoz. Brúgó felült a kecskére, ölbe kapta a leányt, s vágtattak tovább. Vágtattak erdők-mezők, tengerek felett, s egyszerre csak leszállott a kecske egy
nagy fekete vár előtt, amelynek minden ablaka be volt falazva. Ott Brúgó a leányt bevitte egy sötét szobába, ledobta egy priccsre, s azt mondta:
- Itt maradsz ezentúl, ez a te lakásod.
Azzal kiment, otthagyta a leányt, aztán megint visszafordult, s bedobott az ajtón három kosfejet. Azt mondta:
- Ennek a három kosfejnek szemét, száját, fülét, orrát főzd meg s edd meg! A többit pedig készítsd a cselédeknek! Haj, sírt a szegény leány, szakadott a könnye, mint a záporeső. De mit volt mit tenni, fogta a
három kosfejet, s keserves könnyhullatások közt elkezdette tisztogatni. Egyszerre csak megnyílik az ablak, s berepül rajta a fehér galamb.
- Hát te miért sírsz olyan keservesen, te jó leány?
- Ó, hogyne sírnék - mondotta a leány -, mikor ördögnek a házába kerültem, s csak hallgass ide, mit parancsol nekem, hogy ennek a három kosfejnek szemét, száját s fülét főzzem meg s egyem meg, a többit
pedig adjam a cselédeknek.
- Azon bizony egyet se búsulj - mondotta a galamb -, csak főzd meg úgy, ahogy az urad parancsolta. Aztán mikor már megfőzted, van a konyhában egy macska, annak add oda, hogy egye meg.
A galamb elrepült, a leány pedig főzéshez látott, s mikor azzal készen volt, a macskának dobott mindent, s az meg is ette mind egy befaló falásig. Jő haza Brúgó, jönnek vele a cselédei is, s kérdi a leányt:
- Na, megfőzted-e a három kosfejet?
- Megfőztem - felelt a leány.
- Meg is etted?
- Meg.
- Szem, száj, fül, orr, hol vagytok? - kérdi Brúgó.
- Itt vagyunk a jó meleg hasban - feleltek azok.
Megörült ennek Brúgó, egyszeriben megvilágosult a setét szoba. Lett nagy dínomdánom, hejehuja, lakodalom, s úgy kedvire járt az asszonynak, hogy az csupa csuda. Hiába volt ördög, mégsem vette észre,
hogy a macska ette meg a három kosfejnek a szemét, a száját, a fülét s az orrát. Telik-múlik az idő. Brúgónak hová, hová nem, el kellett utaznia, s megparancsolta a cselédeknek, hogy az asszonynak minden
szavát megfogadják, mert hét esztendeig lesz oda, s azalatt az asszony lesz az úr a háznál. Egyedül maradt az asszony a nagy palotában. Bú volt éjjele, bú volt nappala. Csak kesergett mindig, hogy hírét sem
hallja apjának, anyjának. Itt kell, hogy elpusztuljon az ördög házában. Amint egyszer sírdogálna, berepül hozzá a fehér galamb, s kérdi:
- Hát te mért sírsz megint, te jó leány?
- Ó, hogyne sírnék, mikor az ördögnek a házába kerültem, s nem is lesz innét soha szabadulásom.
- Egyet se búsulj - mondotta a galamb -, hallgass csak reám. Csináltass a cselédekkel egy olyan bárkát, melyen sem ajtó, sem ablak. Hordass belé hét esztendőre való eleséget. Akkor aztán eresztesd a sík
tengerre, menj be a bárkába egy titkos ajtón, vidd magaddal a várkapu kulcsát is, a többit bízd a jó Istenre. A galamb szépen elrepült, a leány pedig mindjárt megparancsolta a cselédeknek, hogy csináljanak
ilyen meg ilyen bárkát. Hát a cselédek meg is csinálták, hordottak bele hét esztendőre való eleséget, beletaszították a tengerbe, a leány pedig egy titkos ajtón szépen bebújt a bárkába, s azzal Istennek ajánlotta
lelkét. Telik-múlik az idő. Eltelik egy esztendő, eltelik kettő, s hát a harmadik esztendőben hazakerül Brúgó, pedig mikor elment volt, azt mondta, hogy hét esztendeig ne is várják. Keresi a feleségét, végigjár
a szobákon: volt feleség, nincs feleség. Kérdi a cselédeket, de azok nem mertek szólani semmit. Hopp! Fölpattan Brúgó a kecskére, benyargalta az egész világot, megkérdezett boldog-boldogtalant, nem
láttak-e ilyen meg ilyen leányt. Nem látta senki. Akkor neki a tengernek, benyargalta azt is, de ott sem találta meg. Hazament nagy búsan Brúgó, ette a méreg s a bosszúság, hogy egyszer talált egy igazi jó
feleséget, aki megfőzte a kosfejeket, s meg is ette a megennivalót, s most abból is kifogyott. Ezalatt a bárka úszott szép csendesen, s mikor majd négy esztendeje úszott, meglátták a halászok, kihúzták a tenger
partjára, megtalálták benne a leányt, vitték egyenesen a királyfihoz. A királyfinak erősen megtetszett a leány, ott tartotta magánál. De hogy szavamat össze ne keverjem, ez a királyfi olyan kényes volt az
ételben, hogy csak az édesanyja főztjéből evett. Fogadhatott a királyné akármilyen híres szakácsokat, nem evett a főztjükből. Egyszer, mikor a királyfi vadászni volt, a leányhoz repül a fehér galamb, s azt
tanácsolja neki, hogy menjen ki a konyhára, segítsen főzni a királynénak. A leány megfogadta a tanácsot, kiment a konyhára, ott sürgölődött-forgolódott, főzte a levest, gyúrta a tésztát. Jön az öreg királyné,
nézi, nézi a leányt, megtetszett neki a keze fogása, s kérdi tőle:
- Hát te ki s mi vagy, édes leányom?
- Én bizony egy szegény ember leánya vagyok, felséges királyné.
- Hát hogy s mint kerültél te ide?
Elmondja a leány nagy búsan a történetét, hallgatja az öreg királyné, s azt mondja:
- No, lám, lám, de jó volna, ha a fiam feleségül venne téged. Megfőzi a leány az ebédet, aztán visszamegy a szobájába, ahol a királyfi tartotta. Jön haza a királyfi, asztalhoz ül, s kezd áradozni, hogy ő soha
még ilyen jó ebédet nem evett.
- Pedig ezt nem én főztem, fiam - mondja a királyné.
- Hát ki?
- Az a leány, akit a szobádban tartasz elzárva.
Szalad a királyfi az ajtóhoz, szól a leánynak:
- Nyisd ki, te szép leány, az ajtót!
- Bizony nem nyitom én - felelte a leány.
Hiába istenkedett a királyfi, a leány nem eresztette be. Másnap megint vadászni ment a királyfi, de föltette magában, hogy hamarább visszafordul, akkor majd a konyhában találja a leányt. Úgy is lett, ahogy a
királyfi gondolta. Ahogy hazajött a vadászatról, ment egyenesen a konyhába, s hát ott süt-főz a leány. Hirtelen betoppan a királyfi, megfogja a leány kezét, s mondja lelkes szóval:
- Te az enyim, én a tied, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket!
Hát éppen abban a szempillantásban kinyílik az ablak, beröppen a fehér galamb, s mondja a leánynak:
- Hamar, hamar, bújj be a bárkába, mert jő Brúgó!
Hej, istenem, szalad a leány, elbújik a bárkába, hanem a királyfi is elészólítja a legényeit, hamar megolvasztat 300 mázsa szurkot, s a kapu elé önteti. Jön Brúgó sebes vágtatással, nekivágtat egyenesen a
kapunak, bele a forró szurokba, s porrá égett kecskéstül, mindenestül. Akkor a fehér galamb rászállott a bárkára, s mondta a leánynak:
- Na, most kijöhetsz, elpusztult Brúgó, nem kell félned tőle. Lehetsz azé, akihez a szíved hajlandósággal vagyon. Még csak azt a tanácsot adom, hogy a Brúgó várának a kulcsát dobd a tengerbe, tenger vize
majd kiveti a kulcsot, a Brúgó cselédei megtalálják, s elhozzák neked. Te meg add által a királyfinak, ő lesz ezentúl Brúgó várának a gazdája.
A fehér galamb aztán elrepült, s még aznap megvolt a lakodalom. Hét nap s hét éjjel szólt a muzsika, akkor aztán a szegény leányból lett királyné kisétált az urával a tenger partjára, a kulcsot beledobta a
tengerbe, s hét óra sem telt belé, jöttek a Brúgó cselédei nagy örvendezéssel. Tudták már ebből, hogy Brúgó elpusztult. Eleget sanyargatta őket Brúgó, bezzeg örültek, hogy más gazdájuk akadt.
Egy hét múlva, kettő múlva felkerekedett a fiatal pár, elmentek Brúgó várába, s ím, amikor beléptek, megvilágosodott egyszerre, ragyogott, tündökölt minden szege-köve. Aztán ismét felkerekedtek, s
idehozták a királyné apját, anyját, minden nemzetségét. Azt sem tudták ezentúl, hogyan élnek, olyan vígan éltek. Itt a vége, fuss el véle!
|
