|
Bolond Mihók
Gyűjtötte: Benedek Elek
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egy szegény ember, s annak egy nagy kamasz félkegyelmű fia. Úgy hítták, hogy Mihók.
Azám, a faluban bolond Mihóknak hívták, mert olyan félkegyelmű volt szegény feje, hogy akármibe kezdett, mindent visszájáról végezett. Sok bút-bajt okozott az apjának, s ami keveset dolgozott, annak is csak kárát látta, hasznát soha.
Egyszer mit gondolt, mit nem Mihók, azt mondta az apjának, hogy ő többet nem kínlódik itthon, elmegy szolgálatba.
- Csak eredj, fiam - mondta az apja. - Jó utat, ahol sár nincs!
Sütött az anyja egy hamuban sült pogácsát, s Mihók elment szolgálatba.
Még egy esztendő sem telt el, visszakerült Mihók a faluba. Kérdik az emberek:
- No, Mihók, mit szolgáltál?
- Jöjjenek csak kendtek, mindjárt megmutatom.
Hátravezette az embereket egy csűröskertbe. Ottan volt egy szalmakazal, abban elkezdett turkálni, keresgélni.
- Mit keresel, Mihók? - kérdezik az emberek.
- Hát, amit szolgáltam.
- S ugyan bizony mit szolgáltál?
- Egy gombostűt.
- Ó, te világbolondja te, máskor tűzd a kalapodba, ne a szalmakazalba! - s kinevették az emberek.
Elmegy Mihók még aznap ismét szolgálatba, de egy esztendő múlva haza is kerül.
Most egy nyársat szolgált, s ő bizony meg is fogadta az emberek tanácsát: a nyársat felszúrta a kalapjára.
Megy haza a faluba nagy kevélyen, kicsődülnek az emberek, kacagnak rajta.
- Ó, te bolond, te, hát azt minek szúrád fel a kalapodba! Tanuld meg, hogy máskor a válladra kell vetni.
Visszafordul Mihók, s a harmadik esztendőben egy szalonnát szolgált. De bezzeg nem felejtette el, hogy mit tanácsoltak az emberek. Szépen a nyakába vetette a szalonnát, lelógott a hátán, s amint ment egyik faluba, a másba, ahány kutya volt, mind ráesett. Letépték a hátáról a szalonnát, hogy csak egy falás maradt meg belőle a nyakán. Hazaér a faluba, s kérdezik az emberek:
- No, Mihók, mit szolgáltál?
Mondja, hogy mit. A kutyák le is rágták mind a hátáról.
- Ó, te bolond te, miért nem vetted a hónod alá? Aztán szépen hazahozod, s felteszed a füstre. Egész esztendőre lett volna szalonnátok.
Mihók jól megjegyezte, hogy mit mondtak az emberek. A következő esztendőben egy borjat szolgált. Azt aztán felvitte a padlásra, s a füstre felkötötte. Odamennek a falubeliek, örvendeznek Mihóknak. Kérdik, hogy mit szolgált. Mondja, hogy egy borját.
- Hát hol a borjú?
Mondja, hogy fent van a padláson. Felkötötte a füstre.
Fölmennek az emberek a padlásra, hát csakugyan ott van a borjú. Meg is volt füstölve becsületesen. Az ugyan nem is bőgött többet.
- Ó, te bolond, te - kacagtak az emberek -, máskor kösd a jászolhoz, s tégy szénát elébe!
Elment Mihók ismét. Vissza is került egy esztendő múlva - s már, akár hiszitek, akár nem -, egy szép leányt szolgált feleségnek.
Hazaviszi a feleségét, egyenesen az istállóba vezeti, ott a jászolhoz megköti, s szénát tesz elébe. Azzal összecsődíti az egész falut, hogy jöjjenek vendégségbe, mert most lesz az ő lakodalma.
Jönnek a népek, szeretnék látni az éfiasszonyt, de nincs sehol.
- No, Mihók, hol a feleséged?
Mondja Mihók, hogy kint van az istállóban.
Kimennek az istállóba, hát csakugyan ott van az asszony, jászol elé kötve, s előtte egy csomó széna.
- Ó, te bolond, te, nem jászol elé kell kötni az asszonyt, hanem meg kell ölelni és csókolni - mondták az emberek.
- Aunye, igaza van kendteknek! - mondja Mihók, s mindjárt eloldotta a feleségét, megölelte, megcsókolta. Bevitte a házba, s megkezdődött a nagy dínomdánom, lakodalom.
Hanem egyszer csak elfogyott a bor, s mondja Mihóknak az apja:
- Eredj, Mihók fiam, hozz bort a pincéből!
Lemegy Mihók a pincébe, csapra üti a hordót. De kancsó helyett rostát tartott alája, s a bor mind egy csöppig elfolyt.
Nem tudták elgondolni a népek, hogy miért marad el oly sokáig Mihók. Utánamegy egy vendég, s hát látja, hogy a bor mind elfolyt, tele a pince földje.
- No, te szerencsétlen - mondja a vendég -, ha ezt megtudja a feleséged, egy órát sem él veled. Eredj a kamrába, ami hamu van, hozd ide. Hintsük be a bort, hogy ne vegyék észre, mit csináltál.
Fölszalad Mihók a kamrába, de a hamutól nem tudta megkülönböztetni a lisztet. Ami liszt volt, levitte mind, s azzal nagy hirtelen behintette a pince földjét.
- Ó, te boldogtalan te - mondja a vendég -, no, most mehetsz világgá. Többet a szeme elé se kerülj a feleségednek.
Mihóknak sem kellett sok biztatás: kifutott a pincéből. Azt sem mondta senkinek: isten áldjon, s szaladt, mintha a szemét vették volna.
Hanem a vendégek észrevették, utánaszaladtak, megfogták, s nagy bajjal visszavitték Mihókot. Megvigasztalták, hogy majd bor helyett ad az isten bort, liszt helyett lisztet, csak jól igyekezzék.
Na, visszaült az asztalhoz Mihók, a felesége mellé, s bújában elkezdett enni, mert nem volt mit inni. Meglöki a felesége.
- Hallod-e, Mihók, nem illik sokat enni egy vőlegénynek. Aztán, mikor én a lábadat megnyomintom, mindjárt félbehagyod az evést.
Alig mondja ezt a felesége, beszalad a kutya az asztal alá, rálép a Mihók lábára, a Mihók abban a pillanatban ledobja a kést, villát, hiába kínálták apja, anyja s felesége, többet egy falást sem evett.
Késő éjjel elmennek a vendégek, Mihók a feleségével marad, s mondja nagy keservesen:
- No, feleség, ez szép lakodalom volt, olyan éhes vagyok, mint a farkas.
- Jó neked, te bolond, miért nem ettél? Eleget kínáltunk.
- Hiszen megnyomtad a lábomat.
- Én?!
- Hát ki?!
- Ó, te bolond, te, hiszen az a kutya volt. Eredj a kamrába! Van ottan egy kis maradék kalács, edd meg! De vigyázz, mert ott paradicsom is van elrakva, nehogy abból egyél!
Bemegy Mihók a kamrába, nem találja a kalácsmaradékot, megtalálja a paradicsomot, s azt egy szempillantásra mind felhabzsolta.
Visszamegy a szobába, s kérdi a felesége:
- Jóllaktál-e, édes uram?
- Jól én, lelkem, feleségem, de úgy, hogy mindjárt elszalad a gyomrom.
- Jaj, te bolond, te, bizonyosan a paradicsomot etted meg.
- Már akármit ettem meg, feleség, én mindjárt megyek Oklándra.
- No bizony, ha mégy, ott van az ajtó mellett két fazék. Az egyikbe tejföl van, hanem a másik meg üres, abba hányjon kend.
Szalad Mihók, de bezzeg hogy nem az üres fazékba, hanem a tejfelesbe hányt. Kérdi az asszony:
- Hallod-e, nem a tejfölös fazékba hánytál-e?
- Jaj, lelkem, feleségem - nyöszörgött Mihók -, én nem tudom, csak hallottam, hogy cuppogott.
- No bizony, ha cuppogott, akkor a tejfölös fazékba hánytál. Eredj, s vágd a fazekat a kapufélfához.
Mihók úgy értette, hogy az apja hátához. Kiszalad bolond fejjel, s az apja hátához verte a tejfelesfazekat.
Aludott a szegény öreg, fölriad az álmából nagy ijedten, kiszalad az utcára, kiabál. Amennyi kutya a faluban, mind kicsődül utána a tejfölszagnak. Föllármázták az egész falut. A harangozó azt hitte, hogy tűz van. Félreveri a harangot. Hordották a vizet dézsával, cseberrel.
Ezalatt visszamegy Mihók a feleségihez.
Kérdi az asszony:
- No, te bolond, odavágtad-e?
- Én aztán oda, hogy felordított belé.
- Ki ordított fel, te?
- Hát az apám.
- Jaj, te bolond te, eredj s kövesd meg!
Kiszalad Mihók, fölszed egy csomó követ, s mikor az apja jött vissza, jól meghajigálta. Azzal, mint aki jól végezte a dolgát, visszamegy a feleségihez. Kérdi az asszony:
- No, megkövetéd-e?
- Én aztán meg, hogy csak úgy jajgatott belé.
- Ki jajgatott, te bolond?
- Hát az apám.
- Jaj, Istenem, jaj, mit tettél! Hiszen nem azt mondtam én, hogy megkövezd, hanem megkövesd. No, most fussunk innét, itt nekünk nincs maradásunk!
Azzal megfutamodtak, hátra az udvaron. De amint futottak, kérdi az asszony:
- Ugyan bizony, behúztad-e az ajtót?
- Nem én.
- Hát eredj, s húzd bé!
Mihók úgy értette, hogy hozza el az ajtót. Visszaszaladt, az ajtót a sarkából kivette, hátára fölvetette, s szaladott a felesége után.
Sötét volt, az asszony nem látta, hogy Mihók hozza az ajtót. Egyszer csak nagyokat nyög Mihók.
- No, mi baj?
- Nehéz az ajtó.
- Miféle ajtó?
- Hát mondtad, hogy hozzam el az ajtót.
- Dehogy mondtam, dehogy mondtam. De ha már elhoztad, vigyük.
Vitték együtt az ajtót árkon-bokron át, hetedhét ország ellen. Egyszer, amint egy nagy erdőn mennek át, jön szembe velük tizenkét zsivány. Hogy észre ne vegyék a zsiványok, hirtelen felmásztak egy fára, felhúzták az ajtót is. Gondolták, hogy attól majd nem veszik észre a zsiványok.
Na, ezek éppen ez alá a fa alá telepedtek le, s ottan elkezdették számolni a pénzüket. Mondja Mihók suttogva:
- Én nem bírom tovább tartani az ajtót, feleség, mindjárt leejtem.
- Fogjad, te szerencsétlen, mert ha leejted, megölnek a zsiványok.
De hiszen mondhatta. Éppen abban a pillanatban, puff! leesett az ajtó.
Le ám! Éppen annak a zsiványnak a fejére, aki számlálta a pénzt. A zsivány kettéharapta a nyelvét, a többi tizenegy pedig annyi felé futott, ahányan voltak.
Hiába kiabált utánuk a tizenkettedik zsivány, mikor meglátta, hogy egy férfi s egy asszony van a fán, mondom, hiába kiáltotta: ember lót! ember lót - ehelyett, hogy ember volt! -, a zsiványok elszaladtak, úgy elszaladtak, hogy hírük-poruk sem maradott. Elszaladt a tizenkettedik zsivány is. Otthagyta a fél nyelvét, de még a temérdek sok pénzt is.
Mihók s a felesége most már lejöttek a fáról. A sok pénzt felszedték, hazavitték, s bezzeg hogy e naptól fogvást az egész faluban nem volt több oly okos ember, mint Mihók.
|
