|
Bolond Jankó
Gyűjtötte: Benedek Elek
Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy fia, Jankó volt neve. Azám, Jankó! Bolond Jankónak hívták a faluban, mert afféle félkegyelmű, kolontos legény volt ő. De már akárminek hívták, a bíró mégis szolgának fogadta Jankót, s két ökröt adott a kezére. Ahogy szolgálatba állott Jankó, a bíró első este azt parancsolta, hogy hajtsa ki az ökröket a rétre, ne pusztítsák otthon a szénát.
Na, kiment Jankó az ökrökkel, egy dombon megtelepedett, acélt, kovát szedett elő, tüzet gyújtott, s annak a világánál elkezdett kártyázni egymagában.
- Makkot ide, Jankó! Filkót reá, Jankó! Ez a tied, Jankó! - mondogatta magában a félkegyelmű, s észre se vette, hogy előtte áll az ördög...
- Adj' Isten! - köszönt az ördög.
- Adj' Isten! - fogadta Jankó, csak úgy foghegyről.
Szabad-e, nem-e, nem kérdezte az ördög, csak letelepedett a tűz mellé, s mondta Jankónak:
- Osszad, öcsém, hadd kártyázom én is.
- Van-e pénzed?
- Van egy poltúrám. Elég-e?
- No, annyi nekem is van.
Azzal osztott az ördögnek, s addig játszottak, hogy Jankó elnyerte a poltúrát az ördögtől.
- Ide a poltúrát, komám!
- Holnapután, kiskedden! - mondta az ördög, s uccu! Felugrott; szaladt, mintha a szemét szedték volna ki.
De Jankó sem vette tréfára a dolgot, utána az ördögnek. Ez meg egyenest a faluba szaladott, s ott egy utca sarkán úgy eltűnt Jankó elől, mintha a föld nyelte volna el.
- Hiszen majd megtalállak én! - kiabált Jankó, s abban a pillanatban elejibe lépett valaki. Azt hitte a sötétben, hogy az ördög, s úgy fejbe vágta a fütykösével, hogy egyet-nagyot kiáltott, s ledöndült a földre. Haj, édes Jézusom! Nem az ördög volt az, hanem a bíró: a Jankó gazdája.
Feltápászkodik nagy nehezen a bíró, megfogja Jankót, s lármáz éktelenül:
- No, te ilyen-olyan bolondja! Hát te a tulajdon gazdádat agyon akarod ütni? Indulj előttem a faluházára!
Bemennek a faluházára, a bíró fölveri az esküdteket, s ott mindjárt ítéletet tesznek: zárják be Jankót abba az elátkozott házba, amelyikben az ördögök tanyáznak, hadd pusztítsák el ezt a félkegyelműt.
Hiszen nem bánta Jankó, hadd zárják az ördögök házába. Nem félt ő az ördögöktől, sőt inkább örült, hogy találkozik azzal az ördöggel, amelyiktől elnyerte a poltúrát. No meg, hogy el ne felejtsem, s ti is jól megjegyezzétek: volt Jankónak egy sutzsákja annak csak ki kellett nyitni a száját: száz ördögöt is bele tudott abba bújtatni Jankó.
Bement Jankó a házba, rázárták az ajtót, ő meg egyszeriben tüzet gyújtott, leült az asztal mellé, előszedte a kártyáját, s ütögette a kártyaleveleket:
- Filkót rá, Jankó! Disznót, Jankó! Jól van, Jankó! Te nyertél, Jankó!
Amint így kártyázgatna magában, hallja, hogy dörömböl valaki az ajtón.
- Na, bizonyosan az ördög - gondolja Jankó. Kiáltott: künn tágas, benn szoros!
Abban a pillanatban megnyílt az ajtó, s hát nem az ördög, hanem egy obsitos katona lépett be.
- Adj' isten, barátom! Adsz-e szállást egy szegény obsitos katonának?
- Én jó szívvel - mondta Jankó -, hanem tudod-e, hogy ebben a házban ördögök tanyáznak?
- Már én nem bánom, egy életem, egy halálom, itt maradok, mert odakint cudar idő van.
Azzal leült az obsitos is az asztal mellé, s elkezdettek kártyázni ketten. Ütik, ütögetik a kártyaleveleket, de egyszerre csak leszakadt a tűz, alig pislákolt, nem látták a kártyát.
- Várj, komám - mondta Jankó -, fölnézek a padlásra, ott talán lesz forgács, hadd elevenítem fel a tüzet.
Fölmegy a padlásra, ott csakugyan volt is forgács elegendő, lehoz egy jó öllel, ráhányja a tűzre, s az megint lobogott, pattogott vígan. De egy fertályóra sem telt belé, megint leszakadt a tűz: ellangalt a forgács.
- No, most én megyek forgácsért - mondta az obsitos.
Föl is ment a padlásra, de a másik minutumban már repült is le onnét, hogy majd megszakadt a nyaka. S hát, uramteremtőm, elsötétedik a szoba, de úgy, hogy a sötétségre fejszét lehetett volna akasztani, s becsődülnek az ördögök nagy lármával, zimóréval, zakatolással. Aztán csak felkapták Jankót, mint egy labdát, s úgy dobálták egymásnak. Azt hitte Jankó, hogy mindjárt kiszalad a lelke.
De bezzeg nem tetszett Jankónak ez a tréfa, egyszerre csak talpra ugrott, előrántotta a sutzsákot, nagyot rikkantott egyet: bújj bele! - s hát az ördögök szép sorjába mind besétáltak a sutzsák száján. Csak egy ördög maradott kívül: az, akitől Jankó a poltúrát elnyerte. Beköti Jankó nagy hirtelen a zsák száját, a kívül maradt ördögöt pedig amúgy magyar módra megragadja, a fütykössel istenesen ódalba kenegeti, s mondja neki:
- Megadod-e a poltúrát, komám?
- Jaj, csak ne üss, megadom - könyörgött az ördög. - Nálam nincs pénz, de van a pokolban elég, jere velem, ott megadom kamatostul.
- Hát gyerünk!
Azzal fölkapott az ördög nyakára, jól ódalba sarkantyúzta, s elvágtattak a pokolba, sebes szélnél sebesebben.
Megérkeznek a pokolba, ott leszáll az ördögről, az meg csak ment előre, teméntelen sok szobán keresztül, aztán le a pincébe. Na, ott szeme-szája elállott Jankónak a csudálkozástól. Volt ott annyi kád, hogy a szem nem győzte belepni, s mind színültig tele volt arannyal, ezüsttel.
- Mi kell: arany-e, ezüst-e? - kérdezte az ördög. - Vihetsz annyit, amennyit elbírsz.
- Nem kell nekem sem arany, sem ezüst - mondotta Jankó -, csak add meg a poltúrámat.
Hiszen azt ugyancsak jól tette Jankó, hogy sem aranyba, sem ezüstbe nem markolt bele, mert abban a pillanatos pillanatban lángot vetett volna arany, ezüst, s soha meg nem látja Jankó Isten áldott napját; még a hetvenhetedik porcikája is porrá égett volna. Az ördögnek azonban mindenféle pénze volt, csak éppen poltúrája nem. No, ha nem volt, be is bújtatta Jankó ezt is a sutzsákba, s indult haza a falujába. Ott, ahogy hazaért, segítségül hívott tizenkét kovácslegényt s addig verette a sutzsákot, hogy csak úgy porzott már az ördögök porától. Akkor a sutzsák száját kioldotta, az ördögök porát szélnek eresztette. Azt mondják, ebből a porból lett a vörös hangya, azért olyan fájdalmas a csípése.
No, akár így, akár úgy, elég az, hogy Jankó elpusztította az ördögöket, s bezzeg lett nagy becsülete a faluban! Mindjárt összegyűlt a falu népe, s azt határozták egy akarattal, hogy ajándékozzanak Jankónak egy borjas tehenet, mert igazán megérdemelne kettőt is, de ha nincs, elégedjék meg eggyel.
Jól van, Jankó egy szóval sem mondta, hogy neki nem kell a tehén, de merthogy nem volt istállója, ahová bekösse, s ha az lett volna, akkor meg mit ad enni? - ő bizony elindította a tehenet a vásárra.
Megy, mendegél a tehén, utána meg Jankó, s amint egy erdőn haladnának keresztül, egyszerre csak egy nagy kőrisfa elkezd hajlongani, nyikorogni, csikorogni. Jankó azt hitte, hogy a kőrisfa meg akarja venni a tehenet. Szóba állott a fával.
- Meg akarod venni? Jól van, én neked adom, ha becsületes árát adod.
Fújt a szél cudarul, s a kőrisfa csak hajlongott, csikorgott, nyikorgott.
- Száz forint az ára. Nincs most pénzed? Nem baj, majd holnap eljövök a pénzért.
Azzal a tehenet a fához kötötte, s szépen hazaballagott. Másnap megy vissza az erdőbe, egyenest a fához, s hát a tehénnek csak a csontja: megették a farkasok.
Hej, megharagszik Jankó, szedtevettézik, hogy így meg úgy, ő nem bánja, a tehén nem az ő kára, vigyázott volna rá a fa, ha megvette; ha nem vigyázott, az ő baja: fizessen!
A kőrisfa, merthogy a szél nem fújt akkor, sem nem hajlongott, sem nem csikorgott-nyikorgott. Hiszen Jankónak se kellett több, szörnyű haragjában kivágta a fát tövéből. De bizony, ha kivágta, meg sem is bánta, mert a fa odvából csak úgy duvadott, ömlött ki az arany meg az ezüst. Hazaszaladt, szekeret fogadott, s úgy bírta elvinni a tenger pénzt.
Hej, uram, volt odahaza öröm! A szegény ember majd kibújt a bőréből szertelen nagy örömében, de bezzeg Jankó sem búsult, most már nagyobb gazda lesz még a bírónál is. Hanem szerették volna tudni, hogy hány véka lehet a pénzük. Azám, nem volt vékájuk, amivel megmérjék.
- Eredj, fiam - mondta az apja -, hozz egy vékát a bírótól!
Szalad Jankó a bíróhoz.
- Bíró uram, adjon egy vékát!
- Hát az minek, te?
- Pénzt mérünk.
- Bolond likból, bolond szél fúj - mondta a bíró.
- Jó, jó, csak adjon egy vékát!
Hát a bíró adott neki egy vékát, de fúrta az oldalát a kandiság s amint beesteledett, odament a Jankóék ablakára, s úgy leskelődött. Föltette magában, hogy ha csakugyan pénzt mérnek, majd elveszi azt tőlük. No, ha nem akart hinni Jankónak, most elhihette, mert még mindig mérték a pénzt. Történetesen Jankó az ablak felé pillant, látja, hogy valaki leskelődik, kapja a fütykösét, kifordul az ajtón, s úgy találja fejbe vágni a bírót, hogy az éppen csak egyet kiáltott, s azzal: volt bíró, nincs bíró.
Hej, megijed Jankó! Most már mit csináljon? Agyonütötte a bírót! Most őt felakasztják, fel bizonyosan. Gondol ide, gondol oda, hátára veszi a bírót, beviszi a szomszéd kertjébe, beállítja a hagymaágyásba, egy hagymaszárat a kezébe nyom, mintha ki akarná húzni, s azzal szép csöndesen visszament a házba.
Jő ki reggel a szomszédasszony a kertbe, látja, hogy valaki dézsmálja az ő hagymáját, kap egy botot, odaszalad, s úgy fejbe kólintja, hogy orra bucskázott. Az ám, de úgy orra bucskázott, hogy fel sem kelt többet.
Nézi az asszony, hogy ki az - s hát a bíró. Még jobban megnézi, költi, költögeti, s hát még nem is szuszog.
- Jaj, jaj, Szűz Mária, Szent József! - jajgatott az asszony. - Agyonütöttem a bírót, jaj, jaj! De ki is hitte volna, hogy hagymát lopjon őkelme, jajajaj!
Aközben kijött Jankó is, a kerítéshez somfordált, s kérdezte az asszonyt:
- Hát kend mért sír olyan keservesen, nénémasszony?
- Jaj, lelkem, öcsémuram, nézzen ide! Hagymalopni jött a bíró, s én agyonütöttem, jajajaj!
- Azért ugyan egyet se jajgasson kend - mondotta Jankó. - Egyet mondok, s kettő lesz belőle: adja nekem a leányát, s én igazítok a kend dolgán.
Bezzeg hogy ígért az asszony Jankónak fűt-fát, mindent; Jankó pedig ismét hátára kapta a bírót, vitte a másik szomszéd telkére. Az a másik szomszéd mészáros volt. Besompolyog Jankó az ólba, ott egy disznót leszúr, s a bírót a disznó hátára ülteti, aztán nagy hirtelen elsomfordált!
Alig ment el, ki jő a mészáros a házából, megy az ólba, s hát látja, hogy valaki ül a disznón, éppen mintha le akarná szúrni. Nosza, szalad a mészáros a bárdjáért, s úgy fejbe vágja a bírót, hogy egyszeriben lefordult a disznó hátáról.
Haj, megijedt a mészáros is, mert ugyan ki gondolta volna, hogy a bíró akarja ellopni az ő disznaját? Gondolt ide, gondolt oda, ő bizony elment a faluházára, s ott elmondta az esküdteknek, hogy így meg úgy volt a dolog, ő nem hibás: miért akart lopni a bíró?
- Bizony, ha el akarta lopni, jól járt, úgy kell neki - mondták az esküdtek -, ha nem szégyellt lopni bíró létire.
Aztán egy hét sem telt bele, Jankó feleségül vette a szomszédasszony leányát, csaptak nagy lakodalmat, de olyan nagyot, hogy rostával hordották a bort. Húzták a cigányok, járták a legények s a lányok.
Holnap Jankó legyen a ti vendégetek!
|
