|
Béla kisasszony
Gyűjtötte: Benedek Elek
Béla kisasszonyról mesélek most nektek, aki az aranyosszéki királynak volt a leánya. Mikor volt, mikor nem, magam sem tudom, valamikor régen lehetett: volt Aranyosszéken egy király, s annak egyetlen leánya: Béla kisasszony. Ez a király a halálos ágyán minden birtokát Béla kisasszonyra testálta, de azzal a feltétellel, hogy két névvel éljen: az egyik neve Béla legyen, a másik meg Etelka, s egyszer fiú, másszor leányruhát viseljen.
Még jóformán el sem temették a királyt, hírül adják Béla kisasszonynak, hogy jőnek a tatárok. Több sem kellett Béla kisasszonynak, a várfalvi-hegyen nagy erős várat építtetett: na - mondta -, most már jöhetnek a tatárok.
Hanem Béla kisasszony nem ült mindig a várban, ki-kijárt a vár mellé, a rétre, leányruhában. Ott a vár tövében volt egy kút: oda járt itatni a juhaival egy Petur nevű juhász, s ott mindennap találkozott vele Béla kisasszony - Etelka képében.
Dali szép legény volt Petur, megtetszett Béla kisasszonynak, szerette volna, ha ő is feljő a várba, hívta is nemegyszer, de Petur mindég azt mondta: elmennék én veled a világ végére is, de a juhaimat nem hagyhatom. Mit gondolt, mit nem Béla kisasszony, egy reggel kiment a kúthoz, s mondta nagy búsan Peturnak:
- Hej, szegény Petur, rossz hírt hozok neked. Néném, Béla kisasszony be akarja töltetni a kutat, mert maholnap jőnek a tatárok, s azt akarja, ne találjanak vizet.
- Bizony, ha betölteti a kutat a nénéd - mondotta Petur -, eladom a juhaimat, mert csak nem nézem, hogy szomjan elpusztuljanak.
Petur még aznap vásárra hajtotta a juhait, eladta, s felment a várba. Kereste Etelkát, de helyette Béla kisasszonyt találta férfiruhában, s nem ismert rá.
Kérdezte Béla kisasszony:
- Mi jóban jársz, szegény juhászlegény?
- Hallottam a húgodtól, hogy betölteted a kutat. Mit volt mit tennem, eladtam a juhaimat, s most idejöttem, ha szolgálatot találnék nálad.
- Jól van, szegény juhászlegény, én meg is fogadlak, mert látom, hogy ügyibevaló legény vagy. Az legyen az első dolgod, hogy menj ki a várbéli népekkel, s töltsd be a kutat.
Kiment Petur vagy századmagával, töltötték a kutat egy hétig, éj-nap szakadatlan, be is töltötték, de a víz azért hol itt, hol ott buggyant ki. Odament Béla kisasszony is, s mondta Peturnak, aki erősen szomorú volt, hogy a dolgának nem tudott embere lenni:
- Hej, Petur, Petur, többet hittem felőled. Oltatlan mésszel, s kovácsszénnel kell beforrasztani a likat, többet nem fakad fel víz.
Petur megszégyellette magát, de úgy tett, amint Béla kisasszony mondotta, s hát csakugyan többet a víz föl nem fakadott.
Két nap sem múlt el azután, hogy a kutat betöltötték, megjöttek a tatárok, körülfogták a várat. Annyian voltak, mint a fűszál, a rét csak úgy feketéllett tőlük. Hét álló hétig vívták, döngették a várat, egyszer-egyszer tízen-húszan fel is másztak a vár fokára, de Petur s Béla kisasszony csak úgy hajigálták le a cudarokat. Közben-közben Béla kisasszony leányruhába öltözött, s míg a tatárok békében hagyták, Peturral sétálgatott a kertben, s csak a jó Isten tudja, mi szép szavakat mondottak egymásnak. Egyszer azonban nagyon szomorú volt Béla kisasszony. Mondta Peturnak:
- Hallod-e, Petur, egy hétig sem tart már az eleség, s akkor tatárok kezére kerülünk. Gondoljunk ki valamit, különben csak a másvilágon leszünk egymásé.
Mondta Petur:
- Én már gondoltam valamit. Átszököm a torockószentgyörgyi várba, s segedelmet kérek Zúzótól.
Ez a Zúzó híres vitéz volt, övé a torockószentgyörgyi vár.
Mindjárt elhatározták, hogy Peturt, mintha halott volna, lepedőben, leeresztik a vár fokáról az Aranyos folyóba, s addig úszik, míg valahol, hol a tatárok nem látják, kiúszik a partra. Csakugyan amint alkonyodott, sötétedett, Peturt lepedőbe csongolyították kötélen az Aranyos folyóba eresztették. De hiába volt sötét, a háromorrú kán, ámbátor Béla kisasszony kilőtte volt a középső orra lyukán keresztül az egyik szemét, észrevette, hogy valakit lepedőben leeresztettek, s kifogatta Peturt a vízből.
Petur halottnak tette magát, de ez is hiábavaló volt, mert a háromorrú kán nem hitt a halálában. Égő parazsat tétetett a tenyerébe, szeget veretett mind a húsz körme alá: ettől majd csak felébred, ha nem igazi halott. Hiszen tétethetett égő parazsat a tenyerébe, verethetett szeget mind a húsz körme alá, Petur meg sem mozdult, meg sem szusszant, úgy feküdt, mint egy igazi halott.
- Várj csak - mondotta a háromorrú kán -, mindjárt felébresztlek.
Odahívatta a leányát, Irinkát, aki olyan szép volt, hogy az igazi halott is fölébredett, ha ő reánézett.
Jő Irinka, nézi-nézi, sokáig nézi Peturt, de őt ugyan nézhette volna ítélet napjáig, meg nem mozdult, merthogy Béla kisasszony, akarom mondani: Etelka volt az ő fejében és szívében.
- No, ez csakugyan halott - mondotta a háromorrú kán -, dobjátok vissza a folyóba.
Egyszeriben visszadobták. De bezzeg mindjárt felébredett Petur, úszott a víz alatt, aztán mikor jó messzire haladt, kibukkant a vízből, ki a partra, s uccu, neki! Szaladt a torockószentgyörgyi várba. Megy egyenest Zúzóhoz, s mondja, hogy mi jóba jár.
- Jól van, Petur, adok segedelmet, minde népemmel mellétek állok, de annak nagy az ára: legyen a feleségem Béla kisasszony.
Mondotta Petur:
- Ne félj, Zúzó, Béla kisasszony a tied lesz. Hallottam is már több rendben, hogy feléd hajlik a szíve.
Még az éjjel felverte Zúzó a katonáit, rácsapott a tatárokra a sötétségben, s még hírmondónak sem maradott belőlük.
Reggel megy föl a várba Petur, s jelenti Béla kisasszonynak, hogy: volt tatár, nincs tatár, de nagy ám ennek az ára: feleségül kell menni Zúzóhoz. Ő már ezt meg is ígérte.
Elszomorodott erre Béla kisasszony, de azért csak mondta Peturnak:
- Jól van, Petur, üzend meg Zúzónak, csak jöjjön a násznéppel, várom.
Üzen Petur Zúzónak, hogy jöjjön, de nem is várt az két üzenetet, jött a násznéppel, de milyennel! Halljatok csudát: csupa leányruhás legényekkel jött Béla kisasszonyért, ez meg most is férfiruhában volt, úgy várta Zúzót a vár kapujában.
- Ej, de sok szép leánypajtásod van - mondotta Béla kisasszony, s azzal mit gondolt, mit nem, bevezette Zúzót a virágoskertjébe, mutogatta a "leányoknak" a szép virágokat, egyszerre aztán, míg a virágokban gyönyörködtek, kisurrant a kertből, s a kaput rajok zárta. Szalad Zúzó a kapuhoz, s átkiált Béla kisasszonynak:
- Mit akarsz, Béla kisasszony?!
- Azt akarom, Zúzó vitéz, hogy maradj a leánypajtásaiddal a virágoskertben.
Hiába könyörgött Zúzó, nem eresztette ki onnét. Három nap s három éjjel ott tartotta, akkor leszólt Zúzónak az ablakból:
- Dobd fel a kalapodat, Zúzó vitéz, akkor kieresztlek!
Mit volt mit nem tenni, Zúzót gyötörte az éhség, feldobta a kalapját. Béla kisasszony fejébe csapta a kalapot, s leszólt nagy nevetve:
- Most már én vagyok az úr. Fejemen a kalap. Mehetsz haza, Zúzó vitéz!
Zúzó nagy szégyenkezve elkullogott a leánypajtásaival, s amint eltakarodtak, mondta Béla kisasszony Peturnak:
- No, Petur, Zúzó többet, tudom, nem jő vissza. Most már itt a kezem: tied vagyok halálig.
Felelte Petur:
- Elég rosszul cselekedtél, Béla kisasszony, hogy megcsaltad Zúzót, mert mi úgysem lehetünk egymásé ez életben: Etelka húgodnak adtam a szívemet.
- Jól van, Petur, ha neki adtad, légy az övé! Várj, mindjárt beküldöm a húgomat.
Azzal kiment, s egy félóra sem telt belé, visszajött földig selyem, aranyos szoknyában.
- Itt vagyok, Petur!
- Hát a nénéd hová lett?
- Az is itt van, Petur! Nézz meg jól!
Hej, édes Istenem, örült Petur, hogy a szíve majd kiugrott. Egyszeriben papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.
|
