|
Babszem Jankó
Gyűjtötte: Benedek Elek
Na, gyerekek, ki nem hallotta hírét Babszem Jankónak? Aki nem hallotta, idetartsa a fülét, mert ma este Babszem Jankóról mondok mesét... Volt, hol nem volt, az már bizonyos, hogy hetedhét országon túl (ha akarom, innét), volt egyszer egy szegény ember, kinek annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Hiszen csak az az egy ne lett volna! Mert akár hiszitek, akár nem, ez az egy akkora volt, mint egy babszem, de még egy makulamákszemmel sem nagyobb, s úgy is hívta minden lélek: Babszem Jankó.
Hej, sokat búslakodott, epekedett a szegény ember, de még többet a felesége, hogy mi lesz Jankóból. Kendernövéskor múlt tizenhat esztendős, s csak akkora most is, mint amikor megszületett. Mert csak lesz, ahogy lesz, amíg ők élnek, de ki visel majd gondot erre a szetemnyi teremtésre azután?
Elmegy a szegény ember egyszer szántóba, s magával viszi Jankót is. Amint szántnak, egyszerre csak omlani kezd a záporeső. A szegény ember félbehagyta a szántást, Jankó pedig az eső elől bebújt egy keserűlapi alá. De ahogy bebújt, az egyik ökör hátrafordul, s hamm, bekapja a keserűlapit Jankóval együtt.
Keresik Jankót, mikor az eső elállott, mindenfelé, tűvé tesznek minden barázdát, minden hasadékot, kijött az egész falu a keresésére, de csak nem tudták megtalálni. Hazamentek nagy búsan, hátha otthon megtalálják. De bizony Jankó eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Amíg így keresnék, Jankó csak elkezd kiabálni az ökör hasából:
- Édesapám! Üttesse meg a Kajlát, mert különben sohasem lát meg ez életben!
A szegény ember hallotta is, nem is, azt hitte, hogy az ördögök akarják megtréfálni. Másnap az ökröt kicsapták a kertbe, s ott jóllakott fűvel. De annál erősebben megéhezett Jankó. Mit gondolt, mit nem, a kis ostora nyelével (mert az is vele volt) elkezdette döfögélni a Kajla hasát, s az szegény nagy kínjában elébogárodzott a ház elé. Ott ismét kiabálni kezdett Jankó:
- Édesapám! Azt mondom, hogy üttesse meg a Kajlát, mert, bizony Isten, kifogy a Jankó fiából! Kit szeret jobban: engem-e vagy a Kajlát?!
Fájt bizony a szegény ember szíve a Kajláért, de mégiscsak kedvesebb volt néki az édes gyermeke, s megüttette a Kajlát. De mit tett a boldogtalan! Eladta a Kajla belét egy asszonynak. A Kajla meghótt, s Jankó mégsem vót. Az asszony, ki a Kajla belét megvette, elment a vízre, hogy mossa ki. Amint egy hurkaszálat öblögetne, nagyot rikkant Jankó:
- Éfiasszony! Látom a bokáját!
Hej, megijedt a szegény asszony! Szentül azt hitte, hogy a Kajlában ördög volt. Nagy ijedtében átlódítá a belet a víz túlsó partjára. Éppen arra járt egy farkas, s hamm, bekapta a belet hurkástul, Jankóstul.
Aj, édes Istenem, mérgelődött Jankó a farkas hasában, hogy az apja megüttette miána a drága ökröt, s mi haszna: még rosszabb helyre került. Ahogy csak az icipici, pirinkó karjából kitelt, döfte, szurkálta a farkast, s egyre azt kiabálta:
- Hajtsd, pásztor, a csordádat, hajtsd, mert jön a farkas!
Megijedt a farkas szörnyűségesen, hogy ki az isten haragja ülhetett a hasába, s megfutamodott, mintha a szemét vették volna ki. Szaladtában találkozik egy medvével. Kérdi tőle a medve:
- Hová futsz, farkas koma, hiszen senki sem kerget.
- Dehogynem, medve koma. Hasamba bújt az eleven ördög, döföl, szurkál, s mindig kiabál. Jaj, csak valaki megszabadítana tőle! Jaj, jaj!
- Ne búsulj, komám! - vigasztalá a medve. - Gyere velem róka komámasszonyhoz, most esztendeje belőlem is kikergette az ördögöt!
Elmennek róka komámasszonyhoz, aki már volt legalább százesztendős. A barlangjából ki sem mozdult soha, mert három lábára sánta volt, a negyedik pedig eltörve, a jobb szemére vak is volt, de a ballal sem látott semmit. Abból éldegélt szegény öreg feje, hogy a többi állatokat kuruzsolta.
Elémondja baját a farkas, s róka komámasszony egyet csavarint a fején.
- No, ilyent még én sem hallottam - mondá róka komámasszony -, de csak tátsd ki a szádat.
A farkas kitátotta a száját, a róka pedig belé kiáltotta:
- Hókuszpókusz, ördög-bördög, bújj ki a farkas komám hasából!
Ahogy a farkas kitátotta a száját, világosság ereszkedett be a torkán, s Jankó kezdett kifelé botorkázni. Mikor a szájáig ért a farkasnak, hallja, hogy őt ördögnek gondolják. "Az éppen jó - gondolá magában -, legalább majd ennem adnak!" Azt felelte róka komámasszony hókusz-pókuszára:
- Nem bújok biz én, míg az erdei tolvajok házáig nem visztek, s akkor is csak úgy, ha a farkas tátva hagyja a száját.
Megtették jó szívvel, amint kívánta, s elvitték az erdei tolvajok házáig, hol Jankó szépen kiugrott a farkas szájából. Éppen, amikor a földre pottyant, akkor vacsorázott a tizenkét híres tolvaj. Mint egy szénaboglya, akkora rakásban hevert a teméntelen sok arany, gyémánt, s ezek úgy ragyogtak, hogy aztán elülhetett volna mellettök még egy font miligyertya is. Jankó szép csendesen fölmászott a sültes tálba, istenesen megrakta a hasát, még egy pohár bort is behörpintett, s közben hallgatta, hogy min tanakodnak a tolvajok. Hát hallja, hogy éppen azt a herceget akarják kirabolni, akinek a kakassarkon forgó gyémántpalotája egy jó puskalövésre volt az ő apja házától.
"Megálljatok - gondolja Jankó -, ebből ugyan nem lesz semmi!" - s szépen a vezér zsebébe höngörödött.
Éjfélkor felszedelőzködtek a tolvajok, s elmentek a herceg palotájába. A nagy vaskaput tolvajkulccsal kinyitották, nemkülönben a palota ajtaját is, s éppen abba a szobába találtak nyitni, ahol a hercegkisasszony aludt. A tolvajok meg akarták kötözni a szépséges szép hercegkisasszonyt, hogy magukkal vigyék, de Jankó ebb' a minutában kiszökött a vezér zsebéből, s elkiáltotta magát:
- Hozzá ne nyúljatok, ha az életetek kedves!
Néznek a tolvajok erre is, arra is, de nem látnak semmiféle élő lelket. Ezen még jobban megijedtek, s kifutottak a szobából. De nem mentek tovább, hanem hallgatóztak, s mikor látták, hogy ismét csendesség van, visszamentek a palotába. Ezalatt Jankó lehúzta a hercegkisasszony ujjáról a gyűrűt, s áttipegett-topogott a herceg szobájába, jól megrántotta a herceg szakállát, s a fülébe súgta:
- Keljen föl, hörcsög úr, mert itt vannak a tolvajok!
Aj, felszökik a herceg, nagyot rikkant:
- Ide, katonák!
Mire a tolvajok észrevették magukat, a katonák elállották a palotát, s mind a tizenkét tolvajt levágták.
Kereste, kutatta azután a herceg, hogy vajon ki lehetett az a derék ember, aki megmentette az ő életét, de híre-nyoma veszett annak, mintha a föld nyelte volna el. Pedig a herceg erősen fogadkozott, hogy egyetlen leányát tüstént neki adná. Hallotta ezt Jankó, mert még mindig ott volt a palotában, csak őt nem látta senki. Hej, édes Jézusom, de bezzeg megörült, mikor hallotta a herceg fogadkozását. Mert Jankó úgy megszerette a hercegkisasszonyt az első pillantásra, hogy azt mondta: babszemet sem ér az élete, ha az övé nem lesz az az aranyhajú hercegkisasszony.
Közbe legyen mondva, mikor Jankó kiszökött a farkasból, mind a ketten: medve, farkas, azt mondták, hogy csak füttyentsen egyet, ha segítségre van szüksége, mindjárt ott teremnek. Kimegy Jankó a palotából, ki a határra, s füttyent egyet. Mindjárt ott termett a farkas is, a medve is.
- Mit parancsolsz, édes gazdám? - kérdezték mind a ketten.
- Azt - mondá Jankó a farkasnak -, hogy vígy el engem a tolvajok házához, te pedig - szólt a medvének - keríts nekem egy rengeteg nagy szekeret, fogj elébe nyolc medvét, s hajts a tolvajok háza elé!
Még jóformán félre sem nézett Jankó, már ott volt a tolvajok házánál, de a medve is ott volt a nagy szekérrel, melybe nyolc medve volt fogva.
- No, most töltsétek a szekérbe, ami arany s gyémánt van itt! - parancsolta Jankó.
Úgy lett, amint parancsolta, s mikor készen voltak a rakodással, elindultak a Jankóék háza felé. Amint mentek, mendegéltek, délidőben egy nagy kőszikla alá értek. Megálltak ott, hogy egy kicsit szusszantsanak, mert még annak a nyolc erős medvének is nehéz volt az a teméntelen sok kincs. Hát amint a nap éppen az ég közepére ér, megnyílik a szikla, s forrás bugyog ki belőle. Szomjas volt Jankó, odatartja a száját, s jót húz a forrásvízből. Na, lássatok csudát! Jankóból egyszerre nagy szál, daliás legény lett, hogy még a medvék szeme is csak úgy meredezett a bámulattól. Már hiába tekergetitek a fejeteket, de úgy volt, ahogy mondom. Mert az a forrás olyan forrás volt, hogy minden hét esztendőben buggyant ki, s csak déli tizenkét órakor, s ha csökött* ember ivott abból, magas, sudár lett belőle.
Mikor Jankó hazaért, az apjáék bizony nem ismertek rá, s ha azt a teméntelen kincset nem hozza, beszélhetett is volna nekik ítélete napjáig.
"De hát mégiscsak Jankónak kell lenni - gondolták az öregek -, idegen ember nem bolond, hogy ennyi kincset hozzon nekünk."
Még el sem telt egy hét, Jankó olyan palotát épített, hogy különb volt a hercegénél. Mikor a palota kész volt, azt mondta Jankó az anyjának:
- Anyó, menjen el a herceghez, s kérje meg nekem a lányát!
Csakhogy föl nem veté a szegény asszonyt a csuda, azt hitte, hogy Jankó megháborodott az elméjében. De ez addig volt a nyakán, hogy nagy félelmek közt elment a herceghez, hanem a konyhán belől nem mert menni. Történetesen arra ment a herceg, s megszólította:
- Hát kied mi jóba jár, Jutka né'?
- Jaj, lelkem, hörcsög uram, meg sem merem mondani. Hát a bizony úgy volt, hogy hát ... a Jankó fiam ide küldött, hogy ... kérjem meg neki a hercegkisasszony kezét.
Nagyot kacagott a herceg, azt hitte, hogy az a szegény asszony megbolondult. De az asszony sírva erősítgette, hogy őnála otthon van "mind a négy", talán a Jankó fiának hibádzik.
- No, te szegény asszony, jól van - mondá a herceg, mikor magához jött a kacagástól -, mondd meg a fiadnak, hogy ha egy hét alatt olyan vastengelyű kocsit nem csináltat, amelyikben még a legkisebb szeg is arany, s azon ide nem hozza azt az embert, aki megszabadított a tolvajoktól, a fejét vétetem vakmerőségiért.
Hej, sírt a szegény asszony, ahogy ment hazafelé, hogy sírása fölverte az utcát. Most kifogy a legkedvesebb fiából. Mondja Jankónak, de ez csak összeütötte a bokáját, s nagy füttyszóval kiment. Bement a városba, s ott olyan kocsit csináltatott, hogy még a fája is színaranyból volt, aztán füttyentett egyet, s mindjárt ott termett medve is, farkas is.
- Mit parancsolsz, édes gazdám? - kérdezték mind a ketten.
- Azt parancsolom neked - szólt a medvének -, hogy teremts nyolc medvét az apám házához; te pedig, farkas koma, jere velem!
Még haza sem értek, már ott volt a medve, nyolc társával. Mindjárt befogatta a nyolc medvét a vastengelyű aranykocsiba, a kilencedik medvét felültette a bakra kocsisnak, melléje a farkast inasnak, ő maga pedig hátul ült, ahogy az urak szoktak, felöltözve szép aranyos ruhába.
Már messziről meglátta a herceg őket, s leányostul kifutott az udvarra, mert azt hitték, hogy maga a király jő látogatóba. De bizony az csak Jankó volt, aki leszökött a kocsiról, haptákba vágta magát, s mondá:
- Jelentem alássan, herceg ő királyi felsége, elhoztam a vastengelyű kocsit, amelynek még a fája is arany.
- Jól van, jól, hát, aki engem felébresztett volt?
- Az meg én volnék, felséges uram, s ha nem hinné, itt a gyűrű a hercegkisasszony ujjáról. Azon éjjel húztam le bizonyságnak okáért.
No de lett erre nagy öröm s vigasság. A hercegkisasszony úgy rajta felejtette a szemét Jankón, hogy olyan erősen egymásba habarodtak, mint Izé s Izéné. Isten-Krisztus úgy segén, gyerekek, hogy még aznap lakodalmat csaptak.
Jankóból herceg lett, eddig talán király is, a testvérei pedig mind hatökrös gazdák. Ma is élnek, ha meg nem haltak.
|
