|
Az együgyû házaspár
Magyar népmese
Élt igen-igen messze egy kis faluban egy szegény házaspár. Nem volt jóformán semmijük a világon, csak a nádfödeles házuk meg a gúnyájuk, ami a testüket takarta. Búslakodott is a szegény asszony eleget, különösen ha a gadag szomszédasszonyát látta.
- Édes uram, a szomszédasszony mindég mos a patakban, viszi a deszkát, a sulykot. Annyi a ruhájuk, hogy számát sem tudják. Én meg soha nem tudok mosni.
- Egyet se búsulj, édes feleségem - vigazstalta az ura -, ott van az a kis cucaj, vigyed és sulykold kedved szerint!
Megörült az asszony, fota a kis cucajt, kisulykolta. De ahogy visszajött, elkedte megint a sopánkodást: - Jaj, édes uram, hov terítsem, hiszen gátunk sincs!
- az ablakunk alatt van egy csipkebokor, terítsd oda! Úgy is volt, de hajnalra hidegre fordult az idõ, a ködmönke az ágakra fagyott. Reggel rángatta az asszony, de bizony nem boldogult vele.
- Ó, a frász törne ki!... Édes uram, nem jön le a ködmönke az Istennek sem! Mi lesz velem, jaj, mi lesz velem?
- Egyet se búsulj, asszony, kiásom a bokrot, beviszem a házba, hogy felengesztelõdjön.
Nekilátott az ember az ásásnak. Egyszer megkoppant az ásója egy fazékban. Nézi, mi van benne, hát ezüstpénz volt. Szegény sose látott még ezüstpénzt, így túrónak gondolta.
- Jaj, édes uram, mit találtál?
- Túrót, lelkem, túrót! Jó haluskát csinálhatsz belõle, úgyis megéheztem a sok ásásban.
Nekilátott az asszony a fõzésnek, jól meghintette a haluskát ezüstpézzel. Ették volna aztán, de a pénzeket csak félretaszigálták, mert keménynek találták.
Egy juhász tért be hozzájuk az udvarra, hogy kér egy bögre vizet. Benézett a kisablakon, még a szeme is káprázott, mikor megpillantotta a tömérdek ezüspénzt.
- Ennek a fele sem tréfa, ide bemegyek! - mondta magában.
Beköszönt:
- Adjon Isten.
- Adjon Isten magának is.
- Látom, jóízûen vacsoráznak, még nekem is kedvem szottyanna az evésre.
- Vegyen belõle, lelkem, de a maradék már jobbadán túró, mert a haluskáját csak meg bírtuk rágni, de a túrója kemény lett.
- Adja ide, édes mamám, megeszem én a vasat is!
A szegény asszony kikaparta a tálból a maradékot
- Öntse csak a tarisznyámba, majd megbirkózok vele otthon. De ne legyen adósuk, jöjjenek el holnap az akolba, kapnak tõlem egy kis birkát a jószívûségükért.
- Még ilyen szerencsét! Komolyan gondolja, lelkem?
- Amit mondtam, megmondtam, csak jöjjenek!
Ment a juhász nagy boldogan hazafelé, a sok ezüstpénz csengett a tarisznyájában.
- Már hogyne adnék egy birkát ennyi pénzért? - gondolta.
A szegény ember meg a szegény asszony alig várták a reggelt.
- Ébredj, apjukk, menjünk gyorsan a birkáért, nehogy meggondolja magát a juhász, mert egy kis túróért egy birka, nem boldondság az!
- Bizony, asszony, gyerünk!
Ahogy odaértek, hajtott kifelé a juhász.
- No, jöttünk a birkáért.
- Jól van, mamám, válasszanak. Amelyiket választják, az a maguké.
Az asszony mindjárt: - Az a szép kis kövér, az kell, az kell!
Megfogta a juhász, a kezükbe nyomta.
- Vigye, mamám, vigyék!
Mikor hazaértek, csak vakarta a fejét az ember.
- Ólunk sincs, mit csináljunk? Legjobb lesz, ha levágom.
- Öljed, uram!
Megölték a birkát, megnyúzták, kivették a belét, a finom húst meg belerakták egy nagy tepsibe, megsütötték a forró kemencében. Mikor szép pirosra megsült, kitették az asztalra, egy rozskenyeret meg mellé, hogy nekilátnak a jó falatozásnak.
De az asszony egyet gondolt:
- Hallod-e, édes uram, mégsem úgy van az, hogy csak eszünk! Jön az este, a tüzelõnk meg mind elfogyott a birkasütéssel. Hozzunk egy háti fát az erdõrõl, utána együk meg a birkát!
Ballagtak is az erdõ felé, hát az erdõ szélén kivel találkoztak össze, mint egy szabadságos katonával.
- Adjon Isten, messze van-e még a falu?
- Adjon Isten magának is. Itt van a falu mindjárt, de miért megy oda?
- Arra visz az utam.
- De be ne menjen hozzánk!
- Hogy mennék, azt sem tudom, hol laknak.
- Azt pedig könnyen megtudhatná, mert a falu szélén van a házunk.
- Dehogy megyek, miért mennék, biztosan be is zárták az ajtót.
- Be bizony, a ház mellett van egy rossz fazék, az alá tettük a kulcsot.
- Nem megyek, nem.
- Ne is menjen, mert éppen most sütöttünk egy szép birkát, nem magának szántuk.
- Dehogy megyek, dehogy.
Kopogott a katona szeme az éhségtõl, persze hogy bement a birkapecsenyére. Alig-alig hagyott belõle, de még azt is becsúsztatta a hátizsákjába. Csak a csontokat hagyta az asztalon.
Esteledett már, mikor megjött a fával a két öreg. Hej, de elszállt a jókedvük, mikor a letarolt asztalra néztek. Kenyérhéj és csont mindenütt.
- Jaj, édes uram, hová lett a sült birka?
- Hová? Nem látod, hogy tele vannak léggyel a csontok? Megették a legyek!
- Azok lehettek, azok. Hogy mennyi bejött rá, mind megették. De ne hagyjuk annyiban, édes uram, menjen a bíróhoz, tegyen igazságot.
Másnap reggel elment a szegény ember a bíróhoz.
- Bíró uram, tegyen igazságot! Fáért mentünk tegnap az asszonnyal, addig a legek mind megették a húst otthon, csak a csontját hagyták.
- Ez nagy baj, igazságot kell tennem. Idefigyeljen, ezentúl ahol éri, ott pusztítsa a legyeket!
Ahogy a bíró ezt kimondta, a homlokára szállt egy légy. A szegény ember odasuhintott a kapmósbotjával, a bíró menten szörnyethalt.
Jöttek hozzájuk nemsokára a csendõrök, bilincsbe akarták verni a szegény embert, mert agyonütötte a bírót.
- Nem ütöttem én agyon, csesndõr uram, tessék elhinni. Õ mondta, hogy ahol a legyeket, ott pusztítsam. Tehetek én róla, hogy pontosna a homlokára szállott egy? Gondoltam, az elsõt sem ugrasztom el, azt is agyonütöm. Nem tehetek róla, hogy a bíró is meghalt, csendõr uram!
Megúszta a szegény ember a bütetést, mert látták a csendõrök, hogy egy kerékkel kevesebb van neki.
|
