|
A varjúkirály
Gyűjtötte: Benedek Elek
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek nem volt egyebe, mint egy kicsi földecskéje meg két kicsi tehene. Ezzel a két tehénnel szántotta a földjét, ez adott este, reggel tejet. Így élt a szegény ember a feleségével s a sok gyerekével.
Egyszer, amint a szegény ember szántogatott, csak odahajt nagy sebesen egy hatlovas hintó, abban a hatlovas hintóban a varjak királya, s mondja:
- Hallod-e, te szegény ember, add nekem a két tehénkédet, becsületes árát adom, de még többet is, mert a katonáim három nap óta nem ettek egy befaló falást sem, s mind elpusztulnak, ha húst nem szerzek nekik.
Mondja a szegény ember:
- Nem kell nekem pénz, felséges királyom, adjon majd nekem tehénért tehenet. Nem tudok én élni tehén nélkül.
- Adok én akármit - mondá a király -, csak most add ide a teheneket a katonáimnak. Aztán, ha megették, gyere csak a váramba. Innét északra van, Fekete vár a neve, ott megtalálsz engem.
Azzal a varjúkirály elvágtatott hatlovas hintaján. Hát jöttek a katonái, mint valami fekete felleg, éktelen károgással, leszállottak a földre, ott a szegény ember szeme láttára diribről darabra tépték, szaggatták a tehenecskéket, még csak egy porcikájukat sem hagyták meg.
A varjak aztán elrepültek, de a szegény ember nem ment haza tehén nélkül, hanem indult a varjak után, ment abba az irányba, amerre elrepültek.
Ment, mendegélt a szegény ember hegyeken-völgyeken át, erdőkön-mezőkön keresztül, hegyen ki, lejtőn be, erdőből ki, erdőbe be. Aztán keresztül rengeteg nagy pusztaságokon, de sem házat nem talált, sem embert nem talált. Ami kicsi kenyere volt a tarisznyájában, az is elfogyott. Nem tudta már, merre facsarodjék. Étlen-szomjan majd meghalt.
Hanem amint ment a nagy pusztaságban, egyszerre mégis valami gyenge világosságot vett észre. Megy arra, oda is ért, s hát három pásztorember heverész a tűz körül, s főzik egy nagy bográcsban a gulyáshúst. Köszönti a szegény ember illendőképpen, a pásztoremberek fogadják, aztán kérdi:
- Ugyan bizony nem hallották-e kigyelmetek hírét a Fekete várnak?
- De bizony hallottuk - mondják a pásztorok -, ottan lakik a varjúkirály, mi is az ő cselédjei vagyunk. Meg is mondotta nekünk, hogy ha ilyen meg ilyen szegény ember jár erre, jól megtraktáljuk, s igazgassuk el a fekete vár felé. Talán bizony kend az a szegény ember?
- Én volnék a micsodás - mondja a szegény ember.
- No, ha kend, heveredjék le mellénk. Van itt kenyér, gulyáshús, de még bor is. Egyék-igyék! Ne éhezzék, mint otthon.
Esznek-isznak, aztán jót alusznak, s reggel a pásztorok útbaigazítják a szegény embert, hogy csak menjen ezen meg ezen az úton, majd a Fekete várra talál.
Ment, mendegélt a szegény ember, s estefelé a varjúkirály csikósainak a tanyájára ért. Azok is jól megtraktálták, mikor megtudták, ki- s miféle ember. Harmadnap a varjúkirály kondásaival találkozott. Megtraktálták azok is magyarosan paprikás szalonnával s malacpecsenyével. Aztán beállították a szegény embert az igaz útba, hogy csak menjen, mert már nincs messze a varjúkirály vára. Hanem elébb adtak neki egy baltát, s megmagyarázták, hogy jól nyomja a fekete vár falához, hogy szikrázzék, mert a Fekete vár pulykalábon forog, s ha valamiképpen meg nem akasztja a forgásában, bizony nem jut a király elé világéletében.
No, még mondtak egyebet is a kondások. Azt mondták:
- Vigyázz, te szegény ember, mert a varjúkirály olyan jó szívvel lát, mintha az édes testvére volnál. Ad neked akármit, amit csak a szíved kíván, de ha a világ minden kincsét kínálja is, semmi egyebet el ne fogadj, csak azt a kicsi sódarálót, amelyik a szobájában van, éppen az ágya fejénél.
Megköszöni a szegény ember a jó tanácsot, elmegy, s addig meg sem áll, míg a fekete várhoz nem talál. Hát, uram Jézus, forog a fekete vár egy pulykalábon, mint a veszedelem. Forog olyan sebesen, hogy nem látott rajta a szegény ember sem kaput, sem ablakot. Pedig volt rajta ezer is, ha nem több.
Odamegy a szegény ember, a kőfalnak nyomja a baltáját, hogy csak úgy szikrázott. Hát meglassúdik a vár a forgásában, a kicsi balta beleakad a kapuba, felfeszíti, s hopp! beugrott rajta a szegény ember. Aztán ahogy benn volt, a vár forgott tovább, mint a szél.
Megy fel a szegény ember a palotába, a varjúkirály már messziről jön elébe, fogadja nagy örvendezéssel, leülteti maga mellé az aranylócára. Azután asztalhoz ülteti, s ím, az asztal csak megterül magától, mindenféle drága étel-ital kerekedik az asztalra magától. A szegény ember csak ámult-bámult, nem tudta, hogy mi'a csoda lehet ez. Rajtuk kívül senki sem volt a szobában, mégis volt minden jó megennivaló.
No, még ilyen élete nem volt a szegény embernek világéletében. Eltelt egy nap, eltelt kettő. A varjúkirály csak mindig etette-itatta, traktálta. Hanem a harmadik nap a szegény embernek nem esett jól sem étele, sem itala. Elkezdett sóhajtozni:
- Hej, istenem, istenem, én itt dúskálok a sok minden jóban, s ki tudja, mennyit sírnak-rínak otthon az én gyermekeim!
Mondja is a királynak:
- Felséges királyom, ha meg nem sérteném, hazamennék, mert tudom, hogy otthon éheznek a gyermekeim.
- Jól van, szegény ember, eredj! Csak mondd meg, mit adjak neked azért a két tehénkéért, mert igazán nagy jót tettél akkor velem.
- Nem kívánok én sokat, felséges királyom, csak adja nekem azt a sódarálót, ahol ni, azt, amelyik az ágya fejénél van.
Nagyot kacag a varjúkirály.
- Ugyan bizony, mit gondolsz, te szegény ember, mi hasznát vennéd te annak?
- Sok hasznát venném én ennek, felséges királyom. Sót őrölnék rajta magamnak s másnak, meg egy kicsi kukoricát.
- Hallod-e, te szegény ember, ne bolondozz, neked adom azt a gulyámat, melyet errefelé jöttödben láttál.
- Hát én azzal mit csináljak, felséges királyom? Az sincs, ahova rekesszem, s még azt hinnék a faluban, hogy valahonnét elhajtottam.
- Jól van, ha nem kell a gulya, adok neked hat szekér aranyat.
- Ó, felséges királyom, nem nekem való az a tengersok pénz. Még azt hinnék otthon, hogy megöltem valakit. Vagy talán haza sem tudnám vinni, elrabolnák tőlem az úton.
- Hiszen ha csak ez a bajod, adok én melléd katonát.
- No bezzeg a felséged katonái - kacagott a szegény ember -, hisz egy tyúk is elkergeti azokat!
- Úgy-e? No majd meglátod mindjárt.
Azzal belefújt egy sípba, s mindjárt beröppent az ablakon egy varjú. Ott, abban a helyben keresztülbucskázott a fején, s olyan derék, szép szál legény lett belőle, hogy csupa csuda.
- Látod, szegény ember, ilyenek az én katonáim.
Aztán csak intett a katonának, az keresztülbucskázott a fején, ismét varjú lett belőle, s elrepült.
- Én mégis arra kérem felségedet, hogy adja nekem azt a sódarálót.
- Hallod-e, te szegény ember, neked adom minden jószágomat, csak a sódarálót ne kívánd.
De beszélhetett a király, ígérhetett akármit, a szegény embernek nem kellett egyéb a sódarálónál.
- Na, jól van, te szegény ember, neked adom, mert megígértem, hogy azt adok, amit kívánsz. Hát tudd meg, ha már a tiéd lesz a sódaráló, hogy sem sót, sem kukoricát nem kell ezzel darálni, hanem csak gondolnod kell akármit, s minden gondolatod s minden kívánságod abban a szempillantásban teljesedik. Csak azt kell neki mondanod: "Derülj, édes darálókám!" Amikor meg azt akarod, hogy ne járjon tovább, csak azt kell mondanod: "Borulj, édes darálókám."
Elbúcsúzik a szegény ember a királytól, viszi a darálót, s ahogy ment visszafelé, jól megtraktálta a kondásokat, csikósokat s a gulyásokat. Aztán elbúcsúzott tőlük, ment tovább erdőkön-mezőkön által. Ahol elfáradt s megéhezett, leült, s szólt a darálónak: "Derülj, édes darálókám!" S mindjárt terített asztal ugrott elé, volt étel-ital bőven.
Egyszer, amint ment, mendegélt egy nagy erdőben, leül egy fa alá, s szólítja a darálót: "Derülj, édes darálókám!" S ím, abban a szempillantásban asztal terül, s az asztal mellé honnét, honnét nem, egy nagy zsíros bundás ember került.
"Hát, ha bizony itt van, hadd legyen itt - gondolta magában a szegény ember -, úgyis meguntam már, hogy mindig egyedül egyem s igyam." - Kínálja nagy erősen:
- Egyék-igyék, földi, van itt minden elegendő!
Na, esznek-isznak, lakmároznak. Egyszer csak azt mondja a zsíros bundás ember:
- Hiszen ez a sódaráló is ér valamit, hanem sokkal többet ér az én botom. Ennek csak azt kell mondani: "üssed, üssed, botocskám!", s leüt ez a lábáról embert, állatot, nem egyet, de százat, nem százat, de ezret, még annál is többet.
Elkezdi biztatni a szegény embert, hogy cseréljenek. Mondja a szegény ember:
- Nem kell nekem az a bot, földi, nem akarok én senkit megverni.
De addig beszélt, hogy így meg úgy, hogy a szegény embert kiforgatta a fejéből. Gondolta magában: "Mégiscsak jobb lesz, ha odaadom a sódarálót, mert még agyonveret a botjával, s úgyis az övé lesz."
Mindjárt kezet csapnak, cserélnek. De ahogy cseréltek, a szegény ember mindjárt megbánta. Kérte szépen a zsíros bundás embert:
- Adja vissza, földi, hadd legalább egyszer tartsam jól a gyermekeimet!
De a bundás ember azt sem mondta, hogy befellegzett, elindult a sódarálóval.
"Hiszen mindjárt visszaadod!" - gondolta magában a szegény ember, s szól a botnak:
- Üssed, üssed, botocskám!
De a bot sem mondatta kétszer, elkezdett táncolni a bundás ember hátán. Úgy elagyabugyálta, hogy a bundás ember jó szívvel visszaadta a sódarálót, neki hagyta a botot is, csak ne bántsa többet.
Hazamegy a szegény ember nagy örömmel.
Hiszen csakhogy hazajött. A felesége, a gyermekei el voltak éhezve. A lábukon is alig állottak.
- Na, feleség - mondotta a szegény ember -, többet nem éheztek.
- Hát ugyan mit hozott? - kérdi az asszony.
- Ezt a sódarálót, feleség.
- Ó, hogy az istennyila üssön a kend dolgába - mondta az asszony -, hát azért adta el a két tehenét?!
- Lassan a testtel - mondta a szegény ember -, várd meg előbb, hogy mit tud ez a sódaráló!
Leteszi a szegény ember a sódarálót a szoba közepére, s szól neki:
- Derülj, derülj, darálócskám!
S hát abban a szempillantásban egy hosszú asztal kerekedik a szobában, s tele az asztal étellel-itallal rogyásig. Leülnek az asztal mellé, az ember, az asszony, a gyermekek. Esznek-isznak, s virágos kedvük kerekedik, s nagyot rikkant a szegény ember:
- Hej, csak cigányok volnának itt, milyen nótát húzatnék én mindjárt!
Még jól ki sem mondja, tizenkét cigány pottyan a szobába, a jó isten tudja, honnét, s húzzák a nótákat, hogy zeng belé a falu. De bezzeg jöttek a népek mindenfelől csudalátni. Aztán akik befértek, bekerekedtek a szobába. Ettek-ittak, táncoltak azok is. De úgy megtelt a szoba, hogy egymás hátán nyüzsögtek.
- Hej de kár, hogy nem nagyobb ez a ház! - mondja a szegény ember. Ahogy ezt mondja, akkora gyémántpalota kerekedik a viskó helyébe, hogy a király palotája cigányputri volt ahhoz.
Híre megy ennek a csudának az egész országban. Hallja a király is, s nem volt maradása. Fölkerekedett az udvarbéli gála, úri népekkel, hadd lássák a szegény ember gyémántpalotáját.
Odamegy a király s a sok úrinép. Fogadja a szegény ember nagy örvendezéssel, s csak szól a darálónak, mindjárt terült asztal, s azon annyi mindenféle drága étel s ital, amennyit a király sem látott életében.
Na, esznek-isznak, vigadoznak, hát egyszer csak jön egy staféta, nagy pecsétes levelet hoz a királynak. Olvassa a király, kékül, zöldül, fehéredik. Hej, nem hiába változott meg színében, mert az volt írva a levélben, hogy jön a török császár minden népével, s úgy elpusztítja az országot, hogy kő kövön nem marad, s még a szopós gyermeknek sem kegyelmez. Kérdi a szegény ember:
- Ugyan bizony, felséges királyom, ha meg nem sérteném, mi szomorú hír van abban a pecsétes levélben?
- Ne is kérdezz, szegény ember, úgysem tudsz te rajtam segíteni. Jön a török császár rettentő nagy sereggel, s még a szopós gyermeknek sem kegyelmez, az van ebben a levélben.
- No bizony, ha jön - mondja a szegény ember -, itt is hagyja a fogát.
- Mit beszélsz, te szegény ember?
- Én azt, felséges királyom, hogy a török császárt minden katonájával elpusztítom még ma.
- Bizony ha elpusztítod, te szegény ember, három leányom van, s azt a te három legényfiadnak adom, mert, ha jól emlékszem, három fiad vagyon.
- Hát csak maradjon itt, felséges királyom - mondta a szegény ember -, egyenek s igyanak, a többit bízzák rám.
Vette a botját, s egy szempillantásra ott volt a csatasíkon. Már fel is voltak állítva a katonák szépen glédába. Erről a király katonái, arról a török császár katonái.
Na, nem sokáig állottak sem glédában, sem semmiképpen. Szólott a szegény ember:
- Üssed, üssed, botocskám!
Haj, elkezdett a bot táncolni! Ütötte fejbe, hátba, ahol találta a török császár katonáit. Úgy hullottak, mint a kéve, még hírmondó sem maradt belőlük. Azzal a szegény ember szépen megfordult, hazament, s jelentette a királynak, hogy most már ehetik-ihatik békén, míg a világ s még két nap, tudom, nem jön ellenség az országba.
Bezzeg a király is szavának állott, s másnap mindjárt megtartották a lakodalmat. A három királykisasszony felesége lett a szegény ember három legényfiának. Ez volt csak a lakodalom! Táncolt itt még a sánta koldus is, táncoltam én is, menjetek oda, s táncoljatok ti is.
Itt a vége, fuss el véle!
|
