|
A székely asszony
Gyűjtötte: Benedek Elek
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innét, hetedhét országon túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy gazdaember, s annak egy szép ügyibevaló felesége. Hát az igaz, hogy szép is volt, ügyibevaló is volt az asszony, de még sem éltek jól, mert ha az ember valamire azt mondotta, hogy fekete, az asszony bizonyosan azt mondotta: a' bizony fehér! Mindig kötekedtek, veszekedtek egymással, s nem volt nap, hogy össze ne csődítették volna a falut a veszekedésükkel. Azt mondja egyszer az asszony az urának:
- Hallá-e kend, már rég nem láttam a szüleimet. Fogjon be a szekérbe, s vigyen el hozzájuk.
- Én jó szívvel - mondta az ember -, csak békesség legyen a háznál.
Volt az embernek két kicsi buta szarvú ökröcskéje, azokat befogta a szekérbe, aztán felültek, s elindultak Galambfalvára. Ott laktak az asszony szülei. Amint mennek egy falun keresztül, megszólal az asszony:
- Nézze csak kend, milyen nagy szénaboglya van abban a csűröskertben.
Mondja az ember:
- Nem széna az, feleség, hanem szalma.
- Az bizony széna.
- De bizony szalma!
- De ha mondom, hogy széna!
Szóból szó kerekedik, összevesznek cudarul. Elkezd sírni az asszony, hogy neki soha sincs igaza. Eleget békíti az ura:
- Ne bolondozz, asszony, mindjárt ott leszünk az apádéknál, mit szólnak, ha kisírt szemmel látnak.
- Mondja hát, hogy széna.
- De bizony nem mondom, amikor szalma!
Fogja magát az asszony, pofon üti az urát, ott mindjárt hajba kapnak, egymást ütik-verik, tépázzák. Megijednek az ökrök is, uccu, neki! Beszaladnak a sáncba, a szekér összetörik, alig tudnak kitápászkodni a sáncból. Így érkeztek meg nagy veszekedés közt az asszony szüleihez. De az asszonynak ott sem múlt el a haragja. Kérdik az öregek: hát hogy vagytok, mint vagytok? Szavát sem lehetett venni. Betegnek tetette magát, s lefeküdt az ágyba. Jöttek az atyafiak, kérdezték, mi baja, nem felelt semmit. Odament hozzá az ura, mondta neki csöndesen:
- Feleség, ne bolondozz, kelj föl, mert igazán szégyen s gyalázat a te dolgod.
- Mondjad hát: széna.
- Bizony nem mondom én, amikor szalma.
- No, ha nem mondod, akkor meg is halok.
Hát csakugyan be is hunyta a szemét, költik, szólítgatják, meg sem moccan. Jajgat az anyja, apja, felsírják a házat, az udvart, odagyűl az egész falu, sírnak-rínak, jajgatnak a vénasszonyok, meg sem moccant.
Hát bizony, ha meghalt, el is kell temetni. Koporsót hozatnak, belefektetik, meghúzzák a harangot, jő a pap, imádkozik, prédikál, s az asszony csak feküdt szépen a koporsóban. Odamegy az ura, föléje hajlik, mondja neki csöndesen:
- Ne bolondozz, feleség, kelj föl, mert mindjárt rád szegezik a koporsó fedelét!
- Mondjad hát: széna - suttogott az asszony.
- De bizony csak szalma!
No, bizony, ha széna, rászegezték a koporsó fedelét, vállára vette hat legény, vitte ki a temetőbe, s a koporsót szépen leeresztették a gödörbe. Hanem mikor a földet hányták le a koporsóra, mégis meggondolkozott az asszony. Haragudott magára, hogy olyan bolond tudott lenni.
- Ó, bár inkább az ördög vitt volna el! - kesergett a koporsóban.
Ahogy ezt kimondja, hallja, hogy valaki hányja el a földet a koporsójáról, nagy hirtelen föl is rántja a födelét. Hát istenem, mit látnak szemei, ott állt előtte az eleven ördög.
- Hívtál, eljöttem. Ülj föl a nyakamba, viszlek.
Felül az asszony az ördög nyakába, az ördög kiugrik a gödörből, s mondja:
- No, most szállj le!
- Én-e? Én nem!
Jól megsarkantyúzta az ördögöt, s az, szegény feje esze nélkül szaladott árkon-bokron át, mintha szemét vették volna. Könyörgött az ördög:
- Szállj le a nyakamról!
- Én-e?! - pattogott az asszony. - Én nem!
Mit volt mit tenni az ördögnek, szaladott tovább az asszonnyal. Egyszerre csak szembejön velük egy vörös csákós huszár. Megáll az ördög, s könyörög a huszárnak:
- Az Isten áldja meg, vitéz uram, szabadítson meg ettől az asszonytól, s úrrá teszem!
Eleget mondja a huszár szép szóval az asszonynak, hogy így meg úgy, szálljon le, lelkem, ne kergesse halálba azt a szegény ördögöt. De a székely asszony csak a fejét rázta.
- Én-e?! Én nem!
- Nem-e? No, majd leszállítlak, ilyen-olyan teremtette! - káromkodott a huszár, s kirántotta a kardját, hogy az asszonyt levágja. De már ettől megijedt az asszony is, leszökött az ördög nyakáról, s meg sem állott, míg haza nem szaladott az urához. Amikor elszaladt az asszony, azt mondja az ördög a huszárnak:
- No, vitéz uram, jóért jóval fizetek. Most elmegyek a király udvarába, ott a királyné nehéz beteg, nem tudja senki meggyógyítani. Én a királyné fejéhez állok, de úgy, hogy nem lát senki, s még betegebb lesz.
Kend jöjjön oda, ajánlja magát, hogy majd meggyógyítja a királynét. Csak annyit mondjon: indulj, komám, s én mindjárt elillanok, a királyné pedig jobban lesz. Hanem addig ne tegyen semmit, míg a király kendnek nem ígéri a leányát s fele királyságát.
Elmegy az ördög a király udvarába, odaáll a királyné ágyához, s hát még betegebb lesz a királyné, de olyan beteg, hogy az orvosok azt mondták a királynak: csináltathatja már a koporsót, nem tudják meggyógyítani. Búsult a király szörnyen, majd fölvetette a nagy búbánat. Tűnődött, évelődött, hullott a könnye, mint a záporeső; nem volt, aki meggyógyítsa a királynét. Mikor aztán halálra vált a királyné, jött a huszár, s jelenti, hogy ő meggyógyítja, ha neki adja a király a leányát s fele királyságát. Megígért mindent a király, s ment a huszár a királyné ágyához, egy kicsit megnézte a kezit, a homlokát megtapogatta, mintha igazán vizsgálná, aztán mondja csöndesen:
- Indulj, komám!
Az ördög mindjárt elszelelt, a királyné jobban lett, s a király nagy örömében a huszárnak adta a leányát s fele királyságát.
Telt-múlt az idő, s az ördög egy másik királynénak a fejéhez állott, s az orvosok ezt sem tudták meggyógyítani semmiképpen. De ország-világ híre ment, hogy milyen csudadoktor a huszár. Ígértek neki tenger pénzt, csak gyógyítsa meg ezt a királynét is. Odamegy a huszár, nézi, nézi a királynét, s jól látta, amit más nem látott, hogy ott áll a fejénél az ördög. Mondja neki csöndesen:
- Indulj, komám!
Azám, az ördög meg sem mozdult.
Mondja másodszor is:
- Indulj, komám!
Az ördög meg sem mozdul.
- Indulj, komám - kiáltott a huszár nagy haraggal -, mert mindjárt jő a székely menyecske!
No hiszen, egyéb sem kellett az ördögnek. A nyaka közé vette a lábát, s úgy elszaladt, hogy híre-pora sem maradt.
Még talán most is szalad.
|
