|
A Napisten
Gyűjtötte: Benedek Elek
Volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember egy nagy pusztaságnak a közepén lakott, egy kicsi házacskában.
Egy este Jézus Krisztus, a földön jártában, Szent Péterrel a szegény ember házához vetődött, s szállást kértek tőle éjszakára.
Jézus is, Szent Péter is papi ruhában voltak. A szegény ember nem tudta, kik valóképpen.
Mondja a szegény ember:
- Istené a szállás, kerüljenek beljebb, de előre megmondom, hogy nyugtalan éjszakájuk lesz, mert a kicsi fiam halálos beteg. Szörnyű nagy kínjában folyton sír szegény. Hanem egy utazó kereskedőnek adtam már szállást, kigyelmetektől sem tagadom meg.
- Jól van, atyámfia - mondá Jézus -, te csak ne búsulj miattunk, majd eltöltjük valahogy az éjszakát, s talán az Isten jóra fordítja a ti dolgotokat is.
Bemennek a házba, köszöntik a szegény asszonyt, vigasztalják, de bizony az észre sem vette őket, ráborult kicsi fiára, s sírt, jajgatott, haját tépte, hogy ím, szívéről szakadt édes gyermekét nem tudja megváltani a szörnyű kínoktól.
Mondja Péter halk szóval Jézusnak:
- Uram, nagy a te hatalmad, ne hagyd kínlódni többet ezt a szegény gyermeket!
- Ne legyen erre gondod - mondja Jézus -, eredj, menj ki az udvarra, nézz föl az égre, mit látsz rajta!
Kimegy Péter, fölnéz az égre, visszajön a házba, s mondja:
- Nem láttam én, uram, egyebet a holdnál s a ragyogó csillagoknál.
A kicsi gyermek eközben folyton sikoltozott rettentő kínjában. A szegény asszony sírt, haját tépte, s Péter ismét kérte Jézust:
- Ó, uram, nagy a te hatalmad, gyógyítsd meg ezt az ártatlan gyermeket!
Mondta Jézus:
- Péter, ne légyen neked gondod erre, inkább menj ki az udvarra, nézz fel az égre, mit látsz!
Kimegy Péter, fölnéz az égre, aztán visszajön.
- Na, fiam, Péter - kérdi Jézus -, mit láttál az égen?
- Láttam egy görbe kardot - feleli Péter -, de ne haragudj, uram, most is csak azt kérem, ne hagyd meghalni ezt az ártatlan gyermeket!
- Eredj csak ki az udvarra még egyszer - mondta Jézus -, nézd meg, hogy mit látsz!
Kimegy Péter, vissza is jön mindjárt, s mondja:
- Nem láttam én már, uram, semmit, eltűnt a görbe kard.
Abban a szempillantásban - halljátok, mi történt! - hirtelen felült az ágyában a kisfiú, nevetett az arca, nevetett a szeme, s mondta az anyjának:
- Ne sírjon, édesanyám, jobban vagyok immár!
Sírt örömében a szegény asszony, sírt az ura is, könnybe borult a Szent Péter szeme is, csak az a kereskedő, aki szállóvendég volt, nem mutatott semmi örömet, hanem ott ült a tűzhely előtt, s szalonnát pirított magának.
Látja ezt Jézus, odamegy a kereskedőhöz, s mondja neki:
- Úgy-e, az úrnak van egy kicsi leánykája?
- Van bizony - felelt a kereskedő -, hát ezt a tisztelendő úr honnét tudja?
- Azt ne kérdezze, csak jegyezze meg jól, amit mostan mondok! A maga leánykája majd felesége lesz ennek a fiúcskának.
- De már abból semmi sem lesz! - pattogott a kereskedő. - Szép volna, hogyha ilyen ágrólszakadt szegény ember fiának adnám a leányomat.
- Jól van - mondá Jézus -, hiszen majd meglátja.
Azzal lefeküdtek, elaludtak mind, s jókor reggel továbbmentek, ki-ki a maga útjára.
Telt-múlt az idő, esztendő esztendő után, nagy, derék legény lett a szegény ember fiacskájából. Azt mondja neki egyszer a szegény ember:
- No, édes fiam, most már meg is házasodhatnál, de tudd meg, hogy mikor kisfiú voltál, egy papi ember azt jövendölte, hogy egy gazdag kereskedőnek a leánya lesz a te feleséged. Itt s itt, ebben s ebben a városban lakik az a gazdag kereskedő, ez s ez az ő neve, menj el oda, próbálj szerencsét, hátha igazat jövendölt az a papi ember.
Elindult a szegény legény, s útközben az országút szélén betért egy vendégfogadóba. Ottan leült egy asztal mellé, egy itce bort rendelt magának, s iszogatott csendesen.
Egyszer csak leül az asztalához egy úriember, s kérdi a legényt, hogy mi járatban van, hová, merre mén.
Elémondja a legény, hogy hová, merre van szándéka, hogy mit jövendölt róla kicsi korában egy papi ember.
- Na, fiam - mondja az úriember -, az a kereskedő éppen én vagyok, de énnekem most el kell utaznom messze tengerekre, vissza veled nem mehetek. Adok hát egy írást a feleségemhez, és nem bánom, legyen a tiéd a leányom.
Azám, csakhogy a szegény legény nem tudott olvasni, s az volt abban az írásban, hogy seprűzzék ki, ha oda talál menni.
Elbúcsúznak egymástól, a kereskedő ment messze tengerekre, a szegény legény pedig a város felé. De messze volt a város, útközben erősen elfáradott. Az országút szélén lefeküdt a sáncba, s ottan elaludt.
Amíg aludt, arra jött három diák. Ezek meglátták a szegény legénynél a cédulát, nézik, mi van ráírva, s fogták magukat, más cédulát írtak. Azt írták a cédulára:
"Drága feleségem, ennek a legénynek, aki ezt az írást neked általadja, feleségül adhatod a leányunkat."
Azzal a diákok továbbmentek, a legény is későbben felébredt, s meg sem állott, míg a városba nem ért. Megy a kereskedő házába, ottan általadja az írást, elémondja azt is, hogy mit jövendölt volt egy papi ember, s egyszeriben leültették, szíves szeretettel fogadták, s egy hét sem telt belé, megtartották a lakodalmat.
Eltelik egy fél esztendő, s hazakerül világjáró nagy útjáról a kereskedő is. No, hiszen lett haddelhadd, mikor megtudta, hogy mi történt. Majd felvetette a méreg s a bosszúság. Nem volt többet nyugodalma a fiatal párnak. Keserű volt ételük-italuk, szomorúság s bánat éjjelük s nappaluk.
Ők bizony, gondolták, nem szenvednek többet, inkább elmennek világgá, majd megsegíti őket a jó Isten.
Nem szóltak senkinek semmit, éjnek éjszakáján eltűntek a házból.
Amint mentek, mendegéltek, találkoznak egy úriemberrel. Kérdi tőlük, hová, merre mennek?
Mondja a szegény legény:
- Hetedhét ország ellen, addig megyünk, amíg valahol szolgálatot találunk.
- Na, fiam - mondja az úriember -, ha hetedhét ország ellen mégy, keresd meg a Napistent, s kérdezd meg tőle: miért jő fel oly vidáman, s miért megy le olyan szomorúan?
Ígéri a legény, hogy ő bizony meg is kérdezi szívesen, csak találkozzék vele.
Azzal továbbmentek, s addig mentek, mendegéltek, amíg egy folyóvízhez nem értek. Ottan a folyóvíz pattján volt egy csónak, abban ült egy öregember, akinek a dereka a csónakhoz volt ragadva, keze meg a lapáthoz. Megkérik az öregembert, hogy vigye át a vízen.
- Csak üljetek be, szívesen! - mondá az öregember.
Beleülnek, s amint haladnak át a vízen, kérdi az öregember:
- Hát aztán hová, merre mégy, fiam, ha a túlsó partra általkerültél?
Feleli a legény:
- Én bizony, lelkem, öregapám, megkeresem a Napistent, s megkérdezem tőle, hogy miért jő fel oly vidáman, és miért megy le olyan szomorúan.
- Na, fiam, ha megkérdezed, kérdezd meg azt is, hogy miért van az én derekam a csónakhoz, kezem a lapáthoz ragadva, hogy én innét sohasem tudjak megszabadulni.
Ígéri a legény, hogy ezt is megkérdi, csak megtalálja.
Azzal elbúcsúztak, s mentek hegyeken-völgyeken által, aztán értek egy olyan magas hegyhez, melynek a teteje az eget verte. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mentek ezen a hegyen, s akkor olyan közel értek a Napistenhez, hogy az arcukat majd elégette a rettentő melegség.
Hát egyszer csak rákiált a Napisten:
- Hé, legény, hol jársz itt?!
Feleli a legény:
- Tehozzád jöttem, hogy megkérdezzem, hogy miért jő fel a nap oly vidáman, s miért megy le olyan szomorúan.
- Azért - mondá a Napisten -, mert reggel minden ember pihent erővel s jókedvvel megy munkára, este pedig mindenki fáradt, szomorú.
Azután elémondja a legény, hogy egy ilyen meg ilyen emberrel találkozott a folyóvízen, akinek a dereka a csónakhoz, keze a lapáthoz van ragadva: hogy tudna az onnét megszabadulni?
- Mondd meg neki, hogy ha valaki a csónakjába ül, kiáltsa ezt: halbert,és mindjárt megszabadul, s az az ember ragad a csónakhoz, de vigyázz, addig ne szólj, míg a csónakból ki nem léptél, mert különben te ragadsz ott.
Visszamegy a legény az öregemberhez, beleülnek a csónakba, s kérdi az öregember:
- No, hát miért jön vidáman fel a nap, s miért megy le szomorúan?
Mondja a legény, hogy miért.
- Hát azt megmondta-e, hogy én innét hogyan szabadulhatok meg?
- Azt is megmondta, s meg is mondom kigyelmednek, ha kiszállottam a csónakból.
Általérnek a túlsó partra, ottan kiszállnak, s mondja a legény:
- Na, öregapám, most már akárki üljön a csónakjába, csak mondja: halbert!, s mindjárt megszabadul.
Azzal istennek ajánlották az öregembert, s mentek vissza ahhoz az úriemberhez, aki azt szerette volna tudni, hogy miért jön fel a nap vidáman, s miért megy le szomorúan.
Elmondották neki, s az úriember nagy örömében egy szekér aranyat ajándékozott a szegény legénynek.
Bezzeg most már hazamehettek. Tudták, hogy a kereskedő örömmel fogadja. Lett is becsületje a szegény legénynek. Hanem a kereskedő szerette volna megtudni, hogy hol szerezte a veje ezt a szekér aranyat, hátha ő is szerezhetne egyet.
Mondja a legény, hogy ő bizony a Napistennél volt, s azért kapta a szekér aranyat.
A kereskedő úgy értette, hogy attól kapta, s ment ő is a Napistenhez. Útjában ő is ahhoz a folyóvízhez ért, ahol az öregember ült a csónakjában. Beleül a csónakba, de az öregembernek sem kellett egyéb, elrikkantja magát: halbert! Abban a pillanatban leválott a dereka a csónakról, a keze a lapátról, s nagy örömmel kiszökött a partra. A kereskedő pedig a csónakhoz ragadott, akár akart, akár nem, s ma is ott ül, ha meg nem halt.
|
