|
A lusta leány (székely népmese)
Egyszer volt egy gazdag leány, aki sohasem dolgozott, mert az anyja kényesen nevelte. Sokan kérték feleségül, de az anyja a kérőket mind lebeszélte, azt mondta:
- Hagyd el, ne kérd, mert dologtalan, s nem élsz meg vele. Megint megkéri egy legény, s az anyja az is le akarja beszélni, de ez azt felelte:
- Hát kigyelmed olyan anya, hogy a leányának men akarja boldogságát? Jössz-e hozzám, húgom?
- Igen biz én jó szívvel! - feleli a leány.
A legény azt mondja:
- Gyere, menjünk s esküdjünk meg!
Elmennek, megesküsznek, s a legény a leányt elveszi az anyja ellenére is.
A leány csak ahhoz tartotta magát, ahogy az anyjánál szokva volt, ott üldögélt egy helyben, szép kényesen, pirimókosan, nem dolgozott semmit álló napestig, csak a lábát lógázta. Neki az is mindegy volt, ha az ura szidta is érte.
Gondolta az ura:
,,Hagyd el csak, ifiasszony, mert majd megtanítalak én téged dolgozni, ha az anyád meg nem tanított is!" - mert amikor hazajött a mezőről, az anyja is örökké panaszolta, hogy a menyeasszony semmit sem dolgozik. S azt mondta reá:
- Evvel, édes fiam, soha meg nem élsz, mert semmi dologhoz nem nyúl. Úgy ül örökké, mint egy nagy grófné! Jobb lesz, ha elválsz tőle.
- Elválni nem válhatok el, anyámasszony, mert tudva úgy vettem el, mint dologtalant. Hanem bízza rám kigyelmed, majd megtanítom én őt dolgozni.
Másnap reggel az ifjú gazda elment ki a mezőre, mikor hazajött, azt kérdezte:
- Ma hányan dolgoztunk, anyámasszony?
Az anyja azt felelte:
- Ketten, édes fiam!
- Akkor hát ketten is együnk! - mondotta a fia.
Ettek ketten, s az ifiasszony étlen maradt, még este is s reggel is. Reggel, mikor az ura elment, sírt egy jó nótát, azután sóhajtozni s gondolkozni kezdett. Egyszer azt kérdi az anyósától:
- Anyámasszony, ha a tüzet megszítom, dolog-e?
- Dolog, édes leányom, dolog!
Megszította hát a tüzet. Azután kérdezte:
- Hát ha a tűzre fát hozok, be, dolog-e?
- Dolog, édes leányom, dolog!
- Hát ha kiseprem a házat?
- Az is dolog!
Vizet hozott, s házat sepert, s az öreg megörvendett, hogy jól kezdi majd viselni magát, s elmagyarázta neki, hogy miféle dolgok vannak a ház körül, s azokba beleindította, segítette, tanította.
A gazda hazajött, s mikor asztalhoz kellett ülni, kérdi az anyját:
- Ma hányan dolgoztunk, anyámasszony?
- Hárman, édes fiam - mondta nagy örömmel az öreg.
- Nahát, akkor hárman is együnk! - mondta a gazda is örömmel.
Asztalhoz ültek hát, az ifiasszony megénagyobb örömmel, mert másfél nap alatt éppen eléggé megéhült.
Az naptól fogva mindig hárman dolgoztak, s hárman is ettek. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
|
