|
A kis kuruc
Harmadik hete ostromolta már Szeged várát vitéz kurucaival Rákóczi fejedelem. Labanc kézen volt akkor az öreg szegedi vár, németek, rácok fészkeltek benne, nagy bajára az alföldi városoknak. A pogány török a maga idejében nem tett annyi kárt, mint ez a se-országa, se-hazája, gyülevész népség. Abból éltek, hogy föl-fölkerekedtek a szegedi várból, és sorra sarcolták az alföldi magyar városok ártatlan népét. Raboltak, gyújtogattak, s mire a nép fegyverre kapott volna, akkorra ők már a szegedi várban dáridóztak a prédából.
Az alföldi magyarság Rákóczihoz folyamodott segítségért. Könyörgő követséget küldtek hozzá a Felvidékre, hogy mentse meg őket ettől az istentelen népségtől. Nagy Bercsényi Miklós volt a legjobb szószólójuk.
- Úgy, úgy fejedelmem - biztatta Rákóczit -, ki kell füstölnünk a szegedi vár darazsait. Ne hordják el a mézet ettől a derék magyar néptől.
Így aztán csakugyan meg is szállotta a kuruc sereg a szegedi várat. De lassan ment az ostrom, nem akartak engedni az erős kőfalak, keményen tartották magukat a labancok. Könnyű volt nekik, mert túl a Tiszáról egyre lopódzott be közéjük a sok rác a tenger sok marhával, búzával, eleséggel.
A legnagyobb baj meg az volt, hogy a fejedelem megbetegedett. Megrontotta a tiszai mocsarak mérges levegője, hideg lelte, forróság gyújtogatta, s csak a fejüket csóválgatták a tábori orvosok, de segíteni nem tudtak rajta. Megrémültek a kurucok, s minden kedvük elment a hadakozástól. Mit ér az nekik, hogy az egész világot meggyőzik, ha a fejedelem elpusztul?
Nagy szomorúság borult a kuruc táborra. Se fegyvercsattogás, se jókedvű nótázás, se vidám kötődzés sehol. Szótlanul ődöngtek a kuruc vitézek, maga Bottyán generális is földhöz vágta a piros bársonysüvegét.
- Nem ér ez a rongyos élet egy hajítófát se Rákóczi nélkül!
Annál jobban meglepődött a beteg fejedelem, mikor egy reggel harsogó nevetést hallott a sátra előtt. Valami vékony hang sipított odakint, s mentül jobban sipított, annál hangosabb lett a kacagás. A fejedelem kíváncsi lett, kiszalajtotta a hadnagyát, nézze meg, micsoda mulatság van odakint.
- Egy kanászgyerek szeretné a kegyelmed színe elé jutni - jelentette a hadnagy, de a varjúszárnyformájú bajusza csak úgy röpködött a nevethetnéktől.
- Eresszétek be! - parancsolta a fejedelem.
A kuruc uraktól körülfogva lépett be a sátorba a kanászgyerek. Leborult a fejedelem ágya előtt, s összetette sovány kezeit.
- Mi a kívánságod, fiam?
Nagy buksi fejét bátran fölemelte a gyerek, és a szemébe nézett a fejedelemnek.
- Szeretnék katona lenni. Beállnék hozzád kurucnak.
Az urak közt megint kitört a kacagás, maga a fejedelem is elmosolyodott, ahogy a gyönge teremtés kívánságát meghallotta. Szelíden megsimogatta a gyerek kócos haját.
- Mi a neved, fiacskám?
- Pap Illés.
- Fiam, Pap Illés, kicsi vagy még te katonának.
- Bugyogója zsebébe dugna a labanc! - évődött vele Bercsényi.
- Megeszem én azt a labancot! - pattant föl piros képpel a gyerek, s még nevetnivalóbb volt, ahogy vézna vállán dacosan hátraszegte nagy fejét. Egyik-másik kuruc már a szemét törölgette nevettében.
- Katona volt nekem az apám is, míg a német le nem vágta. Én is katona leszek, megfizet a német az apám haláláért! - akaratoskodott a fiú.
Rákóczi intett az egyik hajdúnak.
- Akaszd le onnan a szögről azt a buzogányt, meg bírja-e emelni ez a gyerek? Látod, fiam, erő kell ám a kuruc katonának.
Papp Illés két kézzel kapott a nehéz fegyver után, s az úgy rántotta le mind a két karját, hogy a gyönge dereka is beleroppant. Térdre bukott az istenadta, s olyan sápadt lett az arca, mint a viasz. Elszégyellte magát, megfordult, szó nélkül távozott a sátorból. Az őrt álló hajdúk utánakiabáltak:
- No, kis kuruc, nem tett meg a fejedelem regimentkapitánynak?
Nem hallott ebből Pap Illés egy szót sem. Se látott, se hallott semmit az egész világból nagy elkeseredésében. Szemére húzta rongyos süvegét, s ment arra, amerre senki se járt. Ki a Maty-ér zúgó nádasai közé, nádi farkasok, vadmadarak tanyájára. Bánta is ő, hogy a malacai világnak mennek kis pásztoruk nélkül. Úgyse tud okosabbat tenni a pásztoruk se. Hanem azért mikor jó messzire elhaladt, mégis visszanézett: hátha visszahívják azok a kényes kuruc leventék?
Messze elmaradt mögötte a kuruc tábor. Csak egy-egy fegyver villant meg a napsugárban, s föl-föllebbent a magasba. Rákóczi sátra fölött a nagy selyemlobogó, mint valami haragos sasmadár. Az se visszacsalogatta, inkább el-elintegette.
- Eridj csak a malacaidhoz, te gyönge kanászgyerek! Erő kell a kuruc katonának.
Kis szívét összeszorította a keserűség. Még jobban belevette magát a nádasba, kopott subáját leterítette a zsombékra, és fáradtan végighevert rajta. Bíbicek jajgattak, sirályok sikongtak a feje fölött:
- Sír Illés! Sír Illés! Sír Illés!
- Van neki mért sírni, kismadarak! - sóhajtott a gyerek, s lefogta tüzelő szemét. A puha nádbugák lehajoltak hozzá, s vigasztaló susogással addig simogatták, míg el nem aludt a kis kanász. Álmában fényes kard villogott a kezében, kaszabolta vele a németet, elvette az ellenség zászlaját. Diadalmas harc után vállukra kapták Rákóczi katonái, s úgy hurcolták körül a táborban nagy éljenzéssel:
- Dicsőség a kis kurucnak!
Sokáig tartott ez a szép álom. A hold aranycsónakja úszkálgatott már az égen, mikor fölriadt valami beszélgetésre. Fölült a subáján, és elkezdett neszelni.
- Jól megértsd, amit mondok, cimbora - hallatszott valami mély hang a nád közül -, holnap ilyenkorra hírmondó se marad a kuruc király seregéből. Széttörjük fejedelmestül együtt, mint a pozdorját.
Illésen végigfutott a hideg. Azt hitte, rosszat álmodik. Lassan előrecsúszott a nád közt, s kitekintett a tisztásra. Két katona beszélgetett ott egymással. Az egyiket sokszor látta már, német tiszt volt a szegedi várból. A másik óriás termetű rác kapitány volt. Ennek volt olyan mély hangja.
- Tízezer rác vitéz alszik ma Bécsben. Holnap délután ide érnek, kipihenik magukat itt a nádasokban, s mire az esthajnalcsillag föltetszik, körülvesszük az alvó kuruc tábort. Ti velünk egyszerre kirohantok a várból, s két tűz közé szorítjuk a Rákóczi hadát.
- Itt a kezem, nem borjúláb! - parolázott a német katona. - Én még ma éjszaka visszalopódzom a várba, s megviszem az örömhírt. Hanem megállj csak, te Milutin, mintha zörgött volna valami itt a nád közt!
- Róka lesz az vagy borzfiók - legyintett a rác, hanem azért hosszú kardjával kétszer-háromszor közé szúrt a sűrű nádnak. - Nini, talált is a kard valamit, mert piros lett a hegye! Na, ennek ugyan megadtam!
A kis kanászt éppen a szíve fölött érte a szúrás, de annyira meg volt rémülve, hogy alig érezte a fájdalmat. Kezét rászorította a sebre, úgy hallgatódzott. De csak lódobogást hallott már, azt is messziről. Elment a két katona, s csak most kezdett észhez jönni a gyerek.
- Háborúban se voltam, mégis megsebesültem - lihegte fájdalmasan, s lehanyatlott a sás közé. Tágra nyitott szeme a csillagos égre meredt, de a lelke ott járt Rákóczi táborában. Jaj, ha meglepik a fejedelmet, jaj, ha szétverik a kuruc tábort!
Valahogy talpra vergődött, de nem ment egy hajtásnyira, megint összeroskadt. Arcát, égő sebét lemosta az ér hűs vizével, s megint csak megindult. Hírt kell adni Rákóczinak, meg kell mentenie a kurucokat.
Minden tíz lépésnél megállt, hogy új erőre kapjon. A sebe tüzelt, a szája kiszáradt, a feje szédelgett. Fahegyben járt már a nap, mire elért a kuruc táborhoz. Ott aztán össze is roskadt.
- Nini, visszajött a kis kuruc! - Kiáltott rá az őrszem. - Fogtál-e labancot az éjszaka?
- Vigyetek a fejedelem elé - rebegte a gyerek, s a vitézek csak akkor szörnyülködtek el mély sebe láttára. Ölbe kapták, úgy vitték a fejedelem sátrába. Fehér volt már az arca is, mikor tették az ágyra, s csak annyi erő volt még benne, hogy elsusoghatta, amit a nádasban hallott.
- Uram, fejedelmem, mentsd meg magad! - Ez volt az utolsó szava, ezzel lefogta a szemét, és elaludt örökre. A fejedelemnek könny szökött a szemébe, leoldotta a kardját, és a kis halott mellé fektette.
- Szegény kis katonám, különb hős voltál akármelyikünknél.
Olyan pompával temették el a kis kurucot, amilyen katonát illet. Beteljesedett az álma. Koporsóját vállra kapták a síró kuruc vitézek, s amerre körülvitték a táborban, pörgött a dob, és tisztelegtek a vitézek.
- Dicsőség a kis kurucnak!
Délben csakugyan meg is érkeztek a becsei rácok, s megpihentek a Maty-ér nádrengetegeiben. Úgy megpihentek, hogy föl se ébrednek ítéletnapig. A kurucok ott lepték őket, s elvesztek a labancok a magok vermében. A zászlót, amit elvettek tőlük, maga Bercsényi terítette a kis kuruc sírdombjára. Kuruc dicsőségről álmodott alatta szépet bizonyosan a kis Pap Illés, szorongatván hideg kezében a Rákóczi kardját.
|
