Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kicsi malacuk, no, hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:
- Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt!
Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc:
- Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én. - S azzal, hamm! - bekapta. A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a leánya, küldi a középsőt, menjen a nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Fölmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc - hamm! - bekapta. Hej, mérgelődött a szegény asszony! Hogy ő még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kis gömböc miatt.
- Eredj, leányom - mondja a legkisebb leánynak -, szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom!
Fölmegy a kisleány nagy sebesen, no de ha felment, nem is jött vissza: a kis gömböc őt is - hamm! - bekapta. Várja, várja a szegény asszony a leányait, de hiába várja.
- Na hiszen, megálljatok, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül!
Fölszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha fölszaladt, ott is maradott, a kis gömböc őt is - hamm! - bekapta, hogy az orra hegye sem látszott ki.
Jő haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: "Hé, asszony, hé, hol vagy, merre lettél?!" Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, fölkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak? Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott:
- Mit, te is meg akarsz enni?! Abból nem lesz semmi! - S hamm, bekapta a szegény embert is.
No, hát az isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta - puff! - leszakadt s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert, s asszonyt, s azokat is bekapta; tovább gurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta.
Még ez sem volt elég a telhetetlen gömböcnek. Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárta. Egy jó hegyes, fanyelű bicska volt a kondásfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége, meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélin a kirepedt kis gömböcöt.
Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
