Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innen, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a kurta farkú malacka túr, volt egy szegény halászember. Ennek a szegény embernek nagyon sok gyermeke volt. Bizony, mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. Hiába kelt a szegény halász kakasszóval, hiába feküdt le késő éjjel, hiába hordozta a hálóját reggeltől estig folyóvízről folyóvízre, betelt rajta a mondás: halász, vadász, madarász, üres tarisznyában kotorász - kevés isten áldása volt a munkáján.
Hanem amilyen ágrólszakadt szegény volt a halász, éppen olyan gazdag ember volt a bátyja. Ennek meg egy gyermeke sem volt.
Mikor aztán a szegény halász házánál egy falat nem sok, annyi sem volt, mindig csak a bátyjához küldött: adjon isten nevében bár egy vacsorára való puliszkalisztet. De ahhoz ugyan küldhetett, azt üzente vissza mindig: ád szívesen egy vékát is, ha cserébe nekiadja valamelyik fiát.
- Azt már nem teszem - mondta a szegény halász -, ahány gyermekem van, mind egyformán kedves énnekem, egytől sem tudnék megválni.
Egyszer, amikor már vagy egy hétig alig volt betevő falatjuk, elment a halász, s azt mondta a feleségének, hogy addig vissza sem jön, amíg egy jó tarisznya halat nem fog. Leült jókor reggel a víz partjára; hol betette, hol kivette a hálóját, de csak akkora hal sem akadt belé, mint a kisujjam. Már be is esteledett, s kerülte a szerencse, mintha csak félt volna tőle.
“Látom - mondta magában a halász -, hogy mégis hal nélkül kell hazamennem. Istenem, istenem, mit vacsorálnak ártatlan gyermekeim!”
Megemelintette nagy búsan a hálót, s hát, olyan nehéz, mintha csak egy nagy kő akadt volna belé. Hiszen nem is volt egyéb. Kő volt az, egy kerek kő. Visszafordította nagy haraggal a követ, belenyomta ismét a hálót, s hát, amikor kiemelintené, megint csak az a kerek kő van benne. Most már kivette a követ a hálóból, s jó messzire bedobta a vízbe, hogy többet a hálóba ne kerülhessen.
De hiába dobta messzire, az Isten úgy akarta, hogy ez a kő harmadszor is a hálóba kerüljön.
Hej, mérgelődött a szegény halász, de nem dobta vissza a követ a vízbe, hanem ledobta a víz partjára, s aztán nagy búsan elindult hazafelé. Hanem alig lépett egyet-kettőt, meggondolta magát: ha már halat nem vihet, hazaviszi azt a kerek követ, hadd karikázzanak vele a gyerekek.
Fölvette a követ, betette a tarisznyájába, s hazaballagott. Elébe szaladtak a gyerekek, közrefogták, s kérdezték:
- Mit hozott, édesapám?
- Egy kerek követ, fiaim, semmi egyebet. Nesztek, játsszatok vele, s felejtsétek a vacsorát.
A szegény halász már lefeküdt, le a felesége is, de a gyerekek nem tudtak lefeküdni, úgy belemelegedtek a karikázásba. Gurították a kerek követ föl és le a szobában, s nagyokat sikoltottak örömükben, mert a kő mind fényesebb, fényesebb lett. De ezt a halász nem látta, mert a falnak volt fordulva, s úgy sóhajtozott. Egyszer mégiscsak megfordult, s rászólt a gyerekekre: feküdjenek le, már elég volt a játékból. Hanem amint kifordult a szoba földje felé, hirtelen be is hunyta a szemét, mert olyan erősen fénylett, ragyogott a kerek kő, hogy majd megvakult a nagy ragyogástól. Aztán megint felnyitotta a szemét, nézte, nézte a követ, szólítja a feleségét is:
- Nézd, asszony, valami csudakő, úgy ragyog, mint a gyémánt.
- Jaj, lelkem uram - csapta össze a kezét az asszony -, ez igazán gyémánt!
Mindjárt megegyeztek, hogy másnap az asszony elviszi a királyhoz magához a követ, hátha megvenné jó pénzen. Felkelt pitymallatkor az asszony, kendőbe takargatta a kerek követ, s ment a király színe elé. Köszön a szegény asszony illendőképpen:
- Adjon isten jó napot, felséges királyom.
- Adjon isten, szegény asszony, mi szél vetett hozzám?
Előveszi az asszony a kerek követ, s mutatja a királynak.
- Hát ezt te hol találtad, szegény asszony? - kérdi a király nagy álmélkodással.
Mondja az asszony, hogy az ura találta a vízben.
- No, te szegény asszony, add nekem ezt a követ, adok érte ezer pengő forintot. Mert úgy tudd meg, hogy igaz gyémántkő ez.
A szegény asszony nem szólt semmit, csak köhintett. Azt hitte a király, hogy nem elég neki az ezer pengő forint. Szavát sem várta, mondta a király:
- Ha nem elég ezer pengő, adok kétezeret.
A szegény asszony megint csak köhintett, úgy meg volt zavarodva, hogy egy szót sem tudott szólni. Dehogy kevesellte az ezer pengőt! Hanem a király megint azt hitte, hogy keveselli, azt mondta hát a szegény asszonynak:
- Hallod-e, te szegény asszony, nem sokallok én ezért a kőért három zsák aranyat sem. Adod-e ennyiért?
Akkor már az asszony sem köhintett, hanem biccentett a fejével.
A király egyszeribe töltetett három zsák aranyat, még szekeret, lovat is adott az asszonynak, hogy hazavigye az aranyat.
Hazamegy az asszony nagy örömmel, de bezzeg volt öröm a háznál is! Most már gazdagok voltak, nem éheztek többet.
- Hanem hallod-e, feleség - mondja a halász -, meg kéne mérnünk az aranyat: hány véka lehet?
- Igaza van kendnek, meg kellene mérnünk.
Az ám, de véka nem volt a háznál. Nosza, átszalasztanak egy fiút a gazdag bácsihoz vékáért.
- Hát nektek ugyan mire kell a véka? - kérdi a gazdag ember csúfondárosan.
- Az édesapám pénzt akar mérni - mondta a fiú.
Hej, de nagyot kacagott a gazdag ember!
- Nesze, fiam, itt a véka, majd utánad megyek én is, hadd látom azt a pénzmérést.
Megy a gazdag ember az öccséhez, s hát csak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Ennyi pénzt még ő sem látott egy csomóban. Kérdi az öccsét:
- Hol kaptad ezt a rengeteg aranyat, édes öcsém?
Bezzeg most édes öcsémnek szólította. “Megállj - gondolta magában a halász -, most megtréfállak.”
- Hm - mondja a halász -, ezt nekem a király adta három macskáért.
- Hát az hogy lehet, édes öcsém?
- Az bizony úgy, édes bátyám, hogy a király palotájában temérdek sok egér van, de annyi, hogy a király s felséges családja nem tud tőlük sem ebédelni, sem vacsorálni. Meghallottam ezt én jártomban-keltemben, s három macskát elvittem a királynak ajándékba.
Hej, ha látta volna kegyelmed, de megörült a király! Mindjárt szólította a hopmestert, s megparancsolta, hogy ennek a derék embernek három zsák aranyat adjon a három macskáért.
Ahogy ezt hallotta a gazdag ember, nem volt maradása, ment haza, s mondja a feleségének, hogy mit hallott.
- No bizony - mondta az asszony -, ha az az ágrólszakadt három macskát vitt a királynak, viszünk mi három zsákkal.
- Én is amondó vagyok, feleség.
Azzal uccu neki, végigjárták a falut, de még a szomszéd falukat is, s ami macskát találtak, mind megvették jó drága pénzen. Amikor három zsákra valót összeszedtek, befogatott a gazdag ember négy lovat, a három zsák macskát feltette a szekérre, s nagy ostorpattogtatással elindult a király városába.
Megérkezik a városba, ottan is a király palotája elé, megállítja a lovakat, a kocsist otthagyja, maga pedig felmegy a királyhoz. Bevezetik a király színe elé, s köszön illendőséggel:
- Adjon isten jó napot, felséges királyom.
- Adjon isten, gazdag ember, hát téged mi szél vetett ide?
Mondja a gazdag ember:
- Egy kevés ajándékot hoztam, felséges királyom. Hallottam, hogy az öcsémnek, a halásznak a felesége is hozott, s jó szívvel fogadta felséged.
- Jól van, te gazdag ember, de hol van, amit hoztál?
- Mindjárt felhozom, felséges királyom. Ott áll a szekerem a kapu előtt.
Lemegy a gazdag ember, hátára veszi a három zsák macskát, s viszi fel a palotába. Eközben a király is összegyűjtötte egész háza népét, hadd lássanak csudát.
No, jött is a gazdag ember, s ahogy belépett az ajtón, abban a szempillantásban kioldotta mind a három zsákot.
Hej, uram istenem, mi lesz most! Az a tenger sok macska ellepte a palotát, ahány, annyifelé szaladt, nekiugrottak a földig érő tükröknek, ablakoknak, fel az almáriumokra, onnan leverték a drága aranyos poharakat, tányérokat, összetörtek azok mindent. Kiabált a király, sikoltozott a királyné, de még jobban a királykisasszonykák, s egy szempillantásra becsődültek a katonák, hogy lássák, mi történt.
- Fogjátok meg! - kiáltott a király.
A katonák azt hitték, hogy a macskákat kell megfogni, pedig a király a gazdag embert értette. Hanem a gazdag ember sem tátotta el a száját, kapott a jó alkalmon, futott le a palotából, s szaladt világgá.
Holnap, ha hozzátok szalad, legyen a ti vendégetek!
