|
A kápolna harangja
Gyűjtötte: Benedek Elek
Elmondottam már néktek a Szent Anna-tó regéjét. De még azt nem mondottam el, hogy réges-régen, sok száz esztendővel ennek előtte, tündérek is laktak e tóban, akik esténként feljöttek a tó színére, ottan játszottak, enyelegtek, közben-közben énekeltek, olyan szépen, olyan édesen, hogy aki hallotta, azt hitte, mennyből leszállottak az angyalok, azok énekelnek.
A földi népek azonban kápolnát építettek a tó partjára, Szent Annának az emlékezetére, s honnét, honnét nem, szereztek egy olyan harangot, melynek a hangja szebb volt, ezerszerte szebb a tündérek hangjánál. Egy barát lakott a kápolnában, s ez nemcsak reggel, délben, este, de éjfélkor is meghúzta a szépen csengő harangot. Mikor a tündérek meghallották a harang csengését, mintha csak egyszerre megnémultak volna, torkukon akadt az ének, nem fogta őket többet a játék sem, az enyelgés sem, szomorúan, haragosan szállottak alá a tó fenekére.
Ettől az órától fogvást nem volt nyugodalma a tündérek királynéjának.
- Hallod-e - mondta a szolgájának, a hétsinges szakállú törpének -, hozd el nekem azt a harangot, különben nem lesz itt maradásom!
Mondta a hétsinges szakállú törpe:
- Ne búsulj, királyné, még ma éjjel elhozom azt a harangot.
Amint esteledett, alkonyodott, kiment a tóból, be az erdőbe. Ment, mendegélt, s egyszerre csak tűzvilágot látott. Odamegy, hát egy pásztorlegényecske hever a tűz mellett.
- Jó estét, szegény juhászlegény!
- Adjon isten, hétsinges szakállú törpe!
- Hallod-e te, szegény juhászlegény, egyet mondok, s kettő lesz belőle.
- Hallom, hétsinges szakállú törpe, hallom.
- Azt mondom én neked: lopd el a kápolna harangját, s annyi aranyat s ezüstöt adok érte, hogy az unokád unokája is hatlovas hintón járhat.
Nem szólt erre a juhászlegény egy jó darabig, gondolkozott: tegye-e, ne-e, de mégiscsak rosszra fordult a gondolatja, s mondta:
- Jól van, hétsinges törpe, ellopom a harangot.
Még az éjjel el is lopta, a törpének odaadta.
- Nesze, vigyed. Hol a pénz?
- Ott van annak a fenyőfának a tövében, ni!
Csakugyan ott is volt a temérdek arany s ezüst annak a fának a tövében, amelyikre a törpe mutatott. Fölveti a vállára nagy nehezen a zsákot (mert abban volt a pénz), s elindul a szállása felé, de ím, ahogy egyet lép, lesüpped térdig, még egyet lép, lesüpped derékig, még egyet, s lesüpped mellig. Haj, teremtő szent Istenem, megijed a juhászlegény szörnyűségesen, ledobja a zsákot, nagy üggyel-bajjal kimászik a süppedékből, szalad a tűzhöz, lefekszik, de feküdhetett: nem jött a szemére álom...
Reggel harangozni akar a barát, s hát volt szépen csengő harang, nincs szépen csengő harang. Megy a juhászlegényhez, s mondja neki könnybe lábadt szemmel:
- Hallgass ide, juhászlegény! Ellopták a szépen csengő harangot! Ugyan nem vetted-e észre, ki járt erre?
- Nem vettem észre, szentatyám - mondotta a juhászlegény, de nem mert a barát szemébe nézni.
Jól van... ez így annyiban maradt. A népek más harangot önttettek, de annak rekedtes volt a hangja, s esténként, mikor a barát meghúzta, feljöttek a tündérek a tó színére, mindenféle csúfondáros verseket kiabáltak a kápolna felé.
Halljátok csak, hogy csúfolódtak:
Gingalló,
szent ajtó,
főzz kását!
Nincsen só;
ha nincs só,
kérj mástól.
De nem ád!
Ha nem ád,
vágd pofon,
gingalló, gingalló!
Majd megszakadt a szíve a szegény barátnak, amint ezt az istentelen csúfolódást hallotta. De még a juhászlegénynek sem volt nyugodalma.
"Egy életem, egy halálom - mondotta magában -, visszakerítem a harangot!"
Egy este aztán, amikor fel szoktak jőni a tündérek, a tó mellé terelte a nyáját, ottan összekötözte a berbécseknek a szarvát, s azt mondta nekik:
- Amikor én azt mondom: "Ó, Mária, Jézus neve", belekapaszkodom a farkatokba, s ti csak húzzatok engem!
Azzal leült a tó partjára, a lábát a vízbe lógatta, s várta, hogy jöjjön a tündérek királynéja. Hát csakugyan felbukkan a tó közepén a tündérkirályné aranyhajas feje, s hogy meglátta a juhászlegényt, hívta, hívogatta, édes szókkal csalogatta:
- Jere ide, jere, jó dolgod lesz itten!
Visszafelelt a juhászlegény:
- Jer, ide te!
A tündérkirályné kiúszott a tó partjára.
- Ha te nem jöttél, eljöttem én. Jere velem, nem bánod meg.
Nyújtotta a kezét a juhászlegénynek, a juhászlegény is az övét, aztán egyszerre húzni kezdették egymást: a tündér a juhászlegényt be, ez a tündért kifelé.
No, most, melyik az erősebb? Akár hiszitek, akár nem, a tündér volt az erősebb: berántotta a juhászlegényt a tóba.
De ebben a pillanatban a legény nagyot kiáltott:
- Ó, Mária, Jézus neve! - s egyik kezével a berbécsek farkába kapaszkodott, a másikkal megfogta a tündérkirályné kezét. A berbécsek nekihuzakodtak, s egyszerre kirántották a gazdájukat is, a tündérkirálynét is a tóból.
- Eressz el! Eressz el! - könyörgött a tündérkirályné.
- Elébb add vissza a szépen csengő harangot!
- Csak azt ne kérd, kérj akármit! Adok még aranyat, ezüstöt, többet, amennyit adtam.
- Nem kell nekem sem aranyad, sem ezüstöd, kell nekem az én lelki üdvösségem. Add vissza a harangot!
Mit volt mit nem tenni, a tündérkirályné lekiáltott a tó fenekére:
- Hé, hétsinges szakállú törpe, hozd fel a szépen csengő harangot!
Egy pillanat sem telt belé, jött a törpe a haranggal. Akkor aztán a juhászlegény eleresztette a tündérkirálynét, s szaladt a haranggal a kápolnába. Egyszeriben visszatették a helyére, s éjfélkor ismét megcsendült a szépen csengő harang. A tündérek, ahogy meghallották a harang szavát, nagy sírással, jajgatással elköltöztek a tóból, hová, merre, a jó Isten tudja - többet itt senki lélek nem látta őket...
|
