|
A három dió
Magyar népmese
Volt egyszer egy igen-igen szegény ember. Olyan erôsen szegény volt, hogy a három árva gyermekén kívül egyebe sem volt. Még azokat sem tudta mivel eltartani. Egy nap azt mondta nekik:
- Na, fiaim, vegyétek az utat elejetekbe, s menjetek, ki merre lát, mert én nem tudlak titeket tartani. Nincs mivel, mert én szegény ember vagyok.
El is ment a három testvér, s mikor egy keresztúthoz értek, azt mondták, hogy három esztendô múlva itt találkoznak, s akkor meglátják, ki mit szerzett. El is váltak, elmentek, ki merre.
Mikor betelt a három esztendô, eszébe jutott a legkisebb fiúnak, hogy haza kell indulnia. Egy öregembernél szolgált. De olyan becsületesen szolgált, hogy örökké jobban megcsinált mindent, mint ahogy mondták. Egy nap az öreg elé állott.
- Na, öregapám, betelt a három esztendô, s immár el kell mennem, hogy találkozzam a testvéreimmel. Amit megérdemlek, azt ad nekem fizetségbe.
Az öregember fel is kelt, elôvett háromszáz aranyat, három diót, s letette az asztalra.
- Na, fiú, ha a pénzt elveszed, tudd meg, nem adom tiszta szívbôl. De ha elveszed a diót, azt tiszta szívbôl adom.
A fiú azt gondolta magában: ,,Amilyen tiszta szívbôl én ôket szolgáltam, ha olyan tiszta szívbôl találja adni a diót, akkor azt veszem el." Mondja is a fiú:
- Na, maradjon békével, öregapám! Elveszem a három diót, mert azt tudom, tiszta szívbôl adja, s ha élünk, még megtérek ide.
- Járj békével, s az Isten adjon szerencsés utat, de én tudom, hogy ide hozzám soha meg nem kell térned.
Ment a fiú a keresztúthoz, s összetalálkozott a testvéreivel. Kérdik is egymást, ki mit kapott, mutassa meg. Testvérei elôvették a sok aranyat, ô pedig a három diót. Kezdték szidni a testvérei, hogy három esztendôt három dióért szolgált.
- Nem baj, én ezt is szeretem. Nekem ez is jó, mert tiszta szívbôl adták.
A testvérek elzavarták a kisebbet, hogy ne egyszerre menjenek haza, mert ha édesapjuk meglátja a három diót, nem állja meg szidalom nélkül.
A kicsi bement az erdôbe, megvárta, míg testvérei elôremennek, majd ô is elindult utánuk. Mentében megéhezett, de étele nem volt. Egy kúthoz ért, s azt gondolta magában: ha nincs mit egyen, legalább igyon. De mi jön eszébe? Törjön csak meg egy diót, megeszi, arra csak jobban esik a víz.
Elô is veszi a diót, de mikor megtöri, megrémül. Csorda juh kezdett kifolyni belôle. Csengettyû a nyakukban, de annyi volt, hogy nem is tudta megolvasni! ,,Ej - gondolta magában -, van mivel édesapámhoz hazamenjek." Elfelejtette a szomorúságát, étlenségét, csak mehessen haza.
Az úton eszébe jutott, hogy még egy diót meg kéne törni. Mikor azt is megtörte, marhák kezdtek kifolyni belôle, s ökrök. Legutoljára egy szekér, két szép ökörrel befogva. Felült a szekérre, a juhok s a marhák, mintha parancsra tennék, olyan szépen ballagtak utána.
Közel a házhoz eszébe jut a harmadik dió is. ,,Törjem csak fel ezt is, ne vigyem épen haza." Abból meg egy világszép leány szállott ki. Mikor a fiú meglátta, úgy megörvendett, azt se tudta, hol van.
Mikor a másik két testvér hazaért, éppen csak megmutatták az aranyat, ki mit kapott, hát csak megérkezett a kisebb is. Egy esztena juhval, egy csorda marhával, s egy szép leánnyal az ökrös szekéren. Megijedt a két testvér, mikor meglátták, hogy honnét kapta ô azokat, mert mikor elváltak, csak három diója volt.
- Ugye, mondtam én nektek, hogy azt tiszta szívôl adták. Nem lehet, hogy az ember csak a pénznek örvendjen. Abból a három dióból kelt ki minden, amit itt láttok. Most kacagjatok, ha tudtok!
Elindult a másik két testvér is, hogy megkeressék az öreget, akinél szolgált, de sem az öreget nem kapták meg, sem ôk nem tértek meg többet soha.
Kisebb öccsük otthon maradt, s eltartotta édesapjukat is haláláig. S ô maga máig is él, ha meg nem halt. Még most is feji azt a nagy esztena juhot.
|
