|
A GALAMBOK
Gyűjtötte: Benedek Elek
Isten csudája, hogy maradt egy magyar a nagy tatárjárás után. Sajó vizében leli szomorú halálát Béla király is, ha hű vitézei testökkel nem védik a tatárok nyílzáporától, s ha erőnek erejével el nem viszik a csata teréről. Két vitéz kétfelől megragadta a király lovának kantárát, a többi meg körülfogta, s úgy mentették meg a király életét, elvágtatván torony irányba, árkon-bokron át, hegyekén-völgyeken keresztül.
Valahol Torna megyében állapodtak meg, sűrű rengetegben: nyomukat vesztette az üldöző tatárcsorda, s szegény Béla király még egyszer lehajthatta fejét az országában. Nem puha párnára, kemény kőre. De nem érezte a kőnek keménységét. Fájt a szíve, majd megszakadt.
- Mért nem hagytatok ott - kesergett a király - hadd estem volna el a csata mezején én is, mint drága vitézeim!
A hű vitézek vigasztalták a királyt:
- Ne keseregj, uram, nem veszett el még Magyarország. Velünk a magyarok Istene!
A király szomorúan mosolygott. Nem hitte, hogy többet föltámad a szép Magyarország.
Kimerülten dőlt le, fejét a kőre fektetvén. Álom nem jött a szemére: lelkét gyötörte a nagy búbánat, testét az éhség s a szomjúság. Suttogva mondá:
- Adjatok egy csepp vizet!
A vitézek, ámbátor maguk is alig tudtak állani a lábukon, ahányan voltak, annyifelé indultak a rengetegben, tűvé tették az erdőt, de sehol forrásra nem találták.
- Úgy látszik, a források is kiszáradtak - mondta a király nagy szomorúsággal. - Étlen-szomjan kell elpusztulnom... Látjátok, látjátok, mért nem hagytátok, hogy királyhoz illően haljak meg!
A vitézek könnyes szemmel hallgatták a király kesergését. Életét adta volna valamennyi egy falás kenyérért. Kétségbeesetten tekintettek föl az égre:
- Ó, uramteremtőm, mutass utat nekünk!
S ím, a jó Isten meghallgatta a fohászkodást. Csöndes zúgás-búgás támadt az erdőben, hasonlatos ahhoz, mikor a fák közt nagy sereg madár repül át, verdesvén szárnyával a fáknak levelét.
- Nézzetek oda! - kiáltott egy vitéz. - Vadgerlicék!
Csakugyan egy sereg vadgalamb húzódott át az erdőn, s csöndes búgással, burukkolással emelkedett följebb, följebb, egy magas sziklahegynek a tetejére, s ottan leszállott.
- Talpra, vitézek! Másszunk föl a hegy tetejére. Hátha találunk ott galambtojásokat!
Összeszedték utolsó erejöket, s mind neki a hegynek, föl a tetejére. S ím, jól gondolták, a hegy tetején fészkeltek a galambok, s a fészkek tele voltak tojással. A galambok hirtelen felszállottak a levegőbe, de mintha biztatták volna a vitézeket, búgván, burukkolván:
- Vigyétek, vigyétek, nem sajnáljuk.
A király félig eszméletlen feküdt, mikor visszatértek, de visszatért ereje, enyhítvén szomjúságát. Drága életét megtartották a galambok.
A sziklás hegynek azóta Galamboskő a neve. Nincs messze Görgő falutól: ha arra jártok, nézzétek meg jól, s jusson eszetekbe a szerencsétlen Béla király!
|
