|
A BIKA
Gyűjtötte: Benedek Elek
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egy szegény ember, annak a szegény embernek felesége s hét gyermeke. Hej, Istenem, volt gyermek elég, de bezzeg kevés a harapnivaló! A szegény ember éjjel-nappal dolgozott, hullatta véres verejtékét, csakhogy legalább a száraz kenyér ki ne fogyjon az asztalfíából, s merthogy erre Isten meg is segélte, sohasem zúgolódott. Hanem az asszony - no, az sokat zúgolódott, békételenkedett a sok gyermek miatt, s egyszer nagy keserűségében fel is fohászkodott az égre: bárcsak az Úristen elvenné a gyermekeket! Hallotta ezt a szegény ember, s erősen megbotránkozott.
- Asszony, asszony, mit beszélsz! Vigyázz, mert megver az Isten!
Na, nem is telt belé egy hét, meghal egy gyermek, s még jóformán el sem földelik azt, meghal egy másik is.
Bezzeg sírt-rítt az asszony, a haját is tépte szörnyű bánatában, s jajgatott keservesen:
- Jaj, Istenem, Istenem, de megvertél!
- Látod, asszony, látod, ugye megmondtam?! - kesergett a szegény ember.
Az már igaz, hogy nem ver az Isten bottal, mert még abban az esztendőben meghalt egy gyerek: most már csak négy volt a hétből.
De emberi szó ki nem tudja mondani a szegény asszony szívének bánatát. Aztán hogy még nagyobb legyen Isten büntetése, annyi pénzök sem volt, amivel koporsót s szemfödőt vegyenek a halottjuknak. Ment a szegény ember ehhez is, ahhoz is, hogy adjanak pénzt, de nem kapott sehol. Nem adott még a leggazdagabb ember sem, pedig annak annyi pénze volt, hogy vetette föl.
Mit volt mit nem tenni, a szegény ember karjára vette a halott gyermeket, kivitte a temetőbe, s gödröt ásott neki. Gondolta magában: mindegy a halottnak, akár koporsóban, akár koporsó nélkül fekszik a föld alatt, így is, úgy is porrá lesz...
Ássa, ássa a sírt a szegény ember, s hát egyszerre csak nagyot csendül-kondul az ásó. Nézi, mitől csendül-kondul, s ím, egy rengeteg nagy üst van a földben, s az üst színültig tele arannyal. Kiveszi az üstöt, a gyermeket szépen elföldeli, aztán megvárta, míg besötétedik s akkor hazacipelte az üst aranyat.
De hiába ment haza sötét este, az a gazdag ember, kinek annyi pénze volt, hogy majd felvetette a tenger arany s ezüst, s mégsem adott egyet koporsóra, szemfödőre, valahogy megneszelte a dolgot, s mindjárt arra fordult az esze, hogy okkal-móddal, furfanggal, s ha úgy nem lehet: erővel is elvegye a szegény embertől az aranyat. Éppen aznap nyúzatta meg a bikáját a gazdag ember, s mit gondolt, mit nem, magára húzta a bőrt, úgy ment a szegény ember ablakára rettentő nagy bömböléssel. Ott a szarvával bedöfte az ablakot, s beszélt elváltoztatott hangon:
- Böm, böm, add ide az üst aranyat! Böm, böm, ördög vagyok, ha nem adod az aranyat, viszlek a pokolba!
Hej, megijedt a szegény ember, hogyne ijedt volna meg, s az üst aranyat a bika szarvára akasztotta.
- Nesze, ördög, vigyed!
A gazdag ember elszaladt az üst arannyal, azazhogy mit mondok, nem szaladt bizony, csak támolygott elébb, elébb, mert az üst lehúzta a szarvánál fogva, hogy az orra majd a földet verte. Négykézláb mászott be a házba, ott elnyúlt a szoba földjén, s jajgatott:
- Jaj, jaj, vegyétek le ezt az üstöt!
Volt a gazdag embernek hat erős fia, mind a hat megragadta az üstöt, próbálták külön, próbálták együtt, de nem tudták az üstöt levenni.
Mit volt mit nem tenni, odahívatták a szegény embert, hátha az le tudja venni.
Bezzeg hogy a szegény ember csak hozzányúlt, s az üst egyszeriben levált. No, ha levált, nem is hagyta nekik, szaladott haza nagy örömmel. Hanem a gazdag ember csak jajgatott tovább:
- Jaj, jaj, húzzátok le rólam ezt a bőrt. Mint a vas, úgy szorítja a testemet.
Megfogták a legények, húzták a bőrt, de húzhatták, úgy odaragadott a gazdag ember testéhez, hogy az egész falu sem tudta volna lehúzni.
S hát egyszerre csak, Uram, Jézus, ne hagyj el! - felugrott a gazdag ember, bömbölt rettentően, a szarvával meg öklelődzött: valóságos bika lett belőle. Kiszaladt a házból, végig az utcán, ki a faluból, s úgy elszaladt, hogy többet sohasem látták.
|
