|
NÉMETH József festőművész (Kaposszerdahely [~ közlése, anyakönyvezve: Szen, 1928. október 3.–Hódmezővásárhely, 1994. augusztus 2.)
1949-ben a Z. Soós István és Gerő Kázmér vezette kaposvári képzőművészeti szabadiskolában tanult, itt figyelt föl tehetségére Bortnyik Sándor és Hincz Gyula. 1957: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Papp Gyula, Bán Béla és Szőnyi István. 1961: Tornyai Plakett, 1966: Koszta József-díj, 1967, 1970, 1976: Munkácsy-díj, 1967: Vaszary-díj, 1974: Munkácsy Mihály-emlékérem, 1977: Kulturális Min. Nívódíja, 1980: érdemes művész, 1985: kiváló művész. 1957 óta élt Hódmezővásárhelyen, 1981-től három évig a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Dél-Alföldi Területi Szervezetének titkára volt. Noha mesterének Szőnyi Istvánt nevezte meg, inkább a murális osztályán tanultak határozták meg festészetét, mintsem konkrét Szőnyi-hatások. Az előkép Nagy István festészetében található meg. Színkezelésének dekorativitása, a Szőnyi-osztályon megszeretett s élete végéig szinte kizárólagosan használt tojástempera adottságaival magyarázható. ~ főiskolás korától szűkre szabta magának a bejárandó festői teret, melyben szigorúan kötött festői eszközökkel hozta létre gazdag életművét. Első, Hódmezővásárhelyen készült képein még erősen jelentkeznek szőnyis effektusok, s a témát is gyakran otthoni, somogyi emlékek adják. Az 1956. évi Őszi Tárlaton kiállított gouache Babcséplők témát a következő évben újból megfestette nagyobb méretben, olajtemperával vászonra, s bemutatta az Őszi Tárlaton. A második változat nem pusztán a mérete miatt monumentálisabb, de kiérleltebb, feszesebb is. A keményebb, sarkítottabb komponálásmód a következő években erősödött, a fogalmazásmód tömörebbé vált. Ezt a korszakát két jelentős alkotás reprezentálja. Az egyik a hódmezővásárhelyi Petőfi Művelődési Ház freskója. Az első, Hódmezővásárhelyen leélt évtized vége felé az életmű fontos csomópontját alkotó képeket festett. A Hóolvadás c. képen az egyes motívumelemek megfogalmazásmódja a végletekig leegyszerűsített, mégis konkrétan értelmezhető: folyóparti árterület napnyugtakor, a tél végére nemcsak a levéltelen fák, a kiaszott, sivár, szürkésbarna talaj, hanem a pufajkás pásztor fázós mozdulata is utal. A Fiú gereblyével a hetvenes évtizedben festett "ikonos" képeinek előkészítő darabja, ikonográfiai előzményeit a pásztorbotos Szent Péter-ábrázolásokban találjuk meg. A zártan, tömbszerűen megfestett emberalak és a két egynemű színnel kitöltött háttér ellenére a festő hatalmas teret kanyarít a képbe, s ugyanezzel a fogással emeli időtlen és monumentális jelképpé témáját: a fiú vállára akasztott fagereblye mindhárom vége kiszalad a képmezőből, a szerszámot irracionális méretűvé nagyítva; a kifejezés erejét fokozza a kifelé, a néző felé támadó gereblyefogsor. A 70-es években, a szimbolikus erejű "ikonos" képek mellett alakul ~ festészetének egy másik, líraibb vonulata: első darabja a Lány és bivaly. A szennai házasságkötő terem triptichonjai hidat alkotnak ~ két festői ága között. Imaginárius térbe szimbolikus figurákat helyezett, az emberi életút állomásait jelképezendő, de mégis az "itt és most" egyszeriségével ábrázolva. Mindkét középtáblán a napkorong az asszony feje mögött van, de nem utal glóriára. Az idős magvető, a tejeskorsót hozó öregasszony s az együtt megöregedett házaspár, jelképes cselekedeteket végeznek, de maguk nagyon is valóságosak ahhoz, hogy jelképekké váljanak. Hasonlóan köztes a Didergők. A festésmód, a majdnem-ezüst hó és füst, a majdnem-arany nap és láng, a középső öreg fölfelé fordított, imádkozó keze, a két szélső alak konkrét, tűzre irányuló tekintete, mozdulata biztosan egyensúlyozzák ki a festményt. Festési technikáján is változtatott e képhez: a rétegelt lemezt nem alapozta, hanem "alla prima" festett a natúr furnérra, a fa erezetét is bekomponálva a festett felületbe. Később egyre gyakrabban így festette táblaképeit. A 80-as években szinte észrevétlenül fölerősödik a természetábrázolás, a természetszimbolika ~ festményein. A vásárhelyi házasságkötő terembe készült falikárpiton (1982-83) a flamand verdürök gazdagságával burjánzik a növényzet, s a szimbolikus emberi alakokkal egyenértékű szimbólumokat hordoznak a négylábú állatok és a madarak. A 80-as, 90-es évek fordulóján, egészségi állapotának megromlásával ellentétben munkabírása változatlan intenzitású maradt; az öregkor azonban már személyes sorsaként is foglalkoztatta. Egy-egy képének koloritja néhány nagy, sommás színfelületté szűkült, drámaisága erős és komor lett (Fejszés ember, Kaszáló); kevés motívummal, zárt kompozícióban, mintha tőmondatokban összegezte volna korábbi festői mondandóját.
Mesterei: Papp Gyula, Bán Béla, Szőnyi István.
Egyéni kiállítások
1960 • Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely (kat.)
1961 • Műcsarnok, Budapest (kat.) • Bakony Múzeum, Veszprém
1966 • Collegium Hungaricum, Bécs
1967 • Ernst Múzeum, Budapest (kat.) • Rippl-Rónai József Múzeum, Kaposvár
1970 • Derkovits Terem, Budapest
1972 • Műcsarnok, Budapest (kat.) • Salon HDLU, Zágráb
1974 • Szovjet Képzőművészeti Szövetség Kiállítóterem, Moszkva (kat.)
1976 • Veres P. Művelődési Központ, Balmazújváros • Művelődési Központ, Derecske
1977 • Móricz Zs. Művelődési Központ, Szentes (kat.) • Kiskun Múzeum, Kiskunfélegyháza (kat.)
1978 • Megyei. Művelődési Központ, Kecskemét (kat.) • Hatvani Galéria, Hatvan • Vörösmarty Művelődési Ház, Fót (kat.)
1979 • Csók Galéria, Budapest (kat.) • Szolnoki Galéria, Szolnok (kat.) • Művelődési Ház, Szegvár • Kossuth Művelődési Központ, Csongrád
1980 • Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely (kat.) • Szántó Kovács Múzeum, Orosháza • Semmelweis Kórház, Kiskunhalas
1982 • Művelődési Ház, Szegvár
1984 • Művésztelepi Galéria, Szentendre
1985 • Állatorvostudományi Főiskola, Hódmezővásárhely
1986 • Ernst Múzeum-Tornyai János Múzeum-Somogyi Képtár (gyűjt., kat.)
1996 • Németh László Könyvtár, Hódmezővásárhely
1997 • Vachott S. Városi Könyvtár, Gyöngyös
1998 • Tiszai Galéria, Csongrád
1999 • Nemzeti Történelmi Emlékpark, Ópusztaszer.
|
|
