|
ANTAL Károly (1909, Budapest - 1994, Budapest)Szobrász.
A Képzőművészeti Főiskolán 1928-37 között Szentgyörgyi István növendéke volt. 1931. óta kiállító művész. Korai szobrait a klasszicizáló Római iskola stílusa jellemezte. 1934-35-ben római ösztöndíjas, portréival, vallásos kompozícióival több olasz kiállításon szerepelt. 1937-ben Szent Gellért és Julián barát bronzszobrát a Halászbástyán, 1938-ban Szent István koronázása domborművét Esztergomban állították fel. 1945 után emlékműveket és köztéri szobrokat készített. 1962-ben elkészítette a pécsi székesegyház homlokzati szobrait.
Svájci gyermekkori tartózkodása alatt a hegymászást is megkedvelő szobrászművész 1925 és 1927 között a budapesti iparművészeti iskolában tanult díszítőszobrász szakon. 1934-ben végzett a képzőművészeti főiskolán. 1931-től Ohmann Béla műtermében dolgozott segédként, aki jelentős hatást gyakorolt stílusára. 1934-35-ben Rómában ösztöndíjas. 1935-től rendszeresen résztvevője a Nemzeti Szalon "8 festő, 8 szobrász" elnevezésű évenként megrendezett tárlatsorozatának, műveit csoportos kiállításokon bemutatták Rómában, Párizsban és három alkalommal a Velencei Biennálén is. A Párizsi Világkiállításon 1937-ben ezüstéremmel jutalmazták. Magyarországon Gellért és Juliánus barát (Bp., Halászbástya, 1937) c. bronzszobrával vált ismertté. 1938-tól a budapesti Százados úti művésztelepen élt és alkotott. Több európai országban járt tanulmányúton. 1950 és 1959 között a képzőművészeti főiskolán a kőrestaurálás tanára. A római iskola második nemzedékének tagjaként az 1930-as évek elején indult szobrászgeneráció egyik legfoglalkoztatottabb művésze.
Stílusára leginkább az archaikus kultúrák és a román kor emlékei hatottak; műveit tömör formanyelv, a megjelenítés közvetlensége, eszmei emelkedettség jellemzi. Monumentalitás iránti hajlama emlékműszobrászatában, míg dekorativitáshoz való vonzódása épületplasztikáiban érvényesült. Kedvelt témája az emberi alak. Korai szobrait tömörítés, egyszerűség jellemzi. Portréit – még a konkrét személyekről készülteket is – időtlenséggel ábrázolta. A klasszikus hagyományokat őrző magyar emlékműszobrászat újjáélesztésén, megteremtésén fáradozott. A realista és neoklasszicista törekvés érvényesül későbbi műveinél is, ennek köszönhetően pályája zökkenőmentesen folytatódott a világháború után. Ő készítette el 1945-ben az első – az obeliszk típusnak modellül szolgáló – szovjet hősi emlékműveket (Szabadság tér, Gellért tér) Az ötvenes évektől rendszeresen kapott épületplasztikai, restaurálási megbízatásokat a nagy köztéri feladatok mellett. Birkózók című szobrát felállították a Népstadion szoborparkjában, részt vett az Operaház szobordíszeinek elkészítésében. A Munkácsy Mihály-díjat 1954-ben, a Csók István-érmet 1958-ban kapta meg. Életműve elismeréséül 1993-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.
Antal Károly az 1970-es évek elejétől kezdődően közel egy évtizeden át dolgozott Kemenesalja "házi szobrászaként". A Berzsenyi Dániel-mellszobor (1970) révén került első ízben a tájra, amelynek elkészítésére Egyházashetyéről, a költő szülőfalujából kérték fel. 1971-ben két emlékoszlopot készített Kemenesalján: a Ság hegyen Eötvös Loránd kísérleteinek emlékére, valamint Celldömölkön a vasút elindításának 100. évfordulója tiszteletére. A helyiek kérésének megfelelően ostffyasszonyfai diófából készítette el a fiatal Petőfi szobrát 1973-ban. Ugyanebben az évben – közel harminc alkotásának bemutatásával – első egyéni kiállítása nyílt meg Celldömölkön, a Kemenesaljai Művelődési Központban. Ő választotta ki 1979-ben azt a Ság hegyi bazalttömböt, amely a városi rang elnyerésének alapköve lett s tervezte a később eltávolított celldömölki felszabadulási emlékművet is. Egyéb olyan alkotások is gyarapítják kemenesaljai vonatkozású munkásságát, mint például a jánosházi vár terrakottában és több Berzsenyi-plakett.
Irodalom:
Kortárs magyar művészeti lexikon. Bp., 1999.
Új magyar életrajzi lexikon. Bp., 2001.
Dala József: Antal Károlyra, Kemenesalja "házi szobrászára" emlékezünk. In: Új Kemenesalja. 1994. 16. sz. p. 6.
Dala József: Antal Károly Kossuth díja. In: Vas Népe. 1993. 76. sz. p.
|
|
