Bánffy Miklós gróf 145 éve, 1873. december 30-án született Kolozsvárott az egyik legrégebbi és leggazdagabb erdélyi főnemes család sarjaként. Gimnazistaként festeni tanult Székely Bertalantól, majd a kolozsvári és budapesti egyetemre járt, 1895-ben jogi doktorátust szerzett. 1901 és 1906 között szabadelvű képviselő, 1906-tól Kolozsvár és Kolozs megye főispánja, 1910-től ismét Kolozsvár országgyűlési képviselője volt.
A sokoldalú gróf 1912 és 1917 között a budapesti Nemzeti Színház és az operaház intendánsaként támogatta Bartók Béla színpadi műveinek bemutatását, sőt azok díszlet- és jelmeztervezője is ő volt. 1912-ben és 1913-ban szerkesztette az Erdélyi Lapokat, 1916-ban lett a Kisfaludy Társaság tagja, ugyancsak 1916-ban őt nevezték ki IV. Károly koronázási parádéja kormánybiztosának, a koronázási útvonal díszleteit is ő tervezte. A menetben hadirokkantakat is felvonultatott, ebből akkora botrány lett, hogy udvarmesteri tisztségéből azonnal felmentették.<br />
<br />
Az I. világháború idején támogatta Tisza István miniszterelnök politikáját, a vesztes háború végén felesküdött a Magyar Nemzeti Tanácsra. 1918 novemberében Bethlen Istvánnal és Jancsó Benedekkel megalakította budapesti Székely Nemzeti Tanácsot, amely az Erdélyben alakult székely nemzeti tanácsok véleményét képviselte a magyar kormánnyal folytatott tárgyalásokon és külföldön is próbált pártfogókat találni a székelység ügyének. A Tanácsköztársaság és a fehérterror idején visszavonultan élt, arcképfestéssel foglalkozott.<br />
<br />
Bánffy Miklós 1921 áprilisától 1922 végéig a Bethlen-kormány külügyminisztere és egy ideig kisebbségügyi minisztere volt. Ő érte el, hogy a trianoni döntést követően népszavazást írjanak ki az Ausztriának ítélt magyar területek hovatartozásáról, ennek eredményeként került vissza Sopron és térsége Magyarországhoz. Jelentős szerepet játszott a magyar hadifoglyok hazatérésében Oroszországból és abban is, hogy Magyarország 1922 szeptemberében a Népszövetség tagja lett.<br />
<br />
1926-ban, miután visszakapta birtokai egy részét, hazatért erdélyi, bonchidai kastélyába, román állampolgár és az erdélyi magyar szellemi élet egyik vezetője lett. Részt vett az 1926-os marosvécsi Helikon találkozón, támogatta az erdélyi színjátszást és képzőművészetet. 1928 és 1944 között az Erdélyi Szépmíves Céh elnöke és a református egyház főgondnoka volt, 1939-ben az ő vezetésével jött létre a Romániai Magyar Népközösség a magyarság kulturális és gazdasági-társadalmi képviseletének ellátására.<br />
<br />
Észak-Erdély 1940-es visszacsatolása után a magyar országgyűlés felsőházi tagja lett. 1943-ban Kállai Miklós kormányfő megbízásából Bukarestben folytatott puhatolózó tárgyalásokat, de eredménytelenül, mivel a románok Észak-Erdély visszaadását követelték, 1944-ben Horthyt próbálta rábírni a kiugrásra. Bonchidai kastélyát a visszavonuló németek felgyújtották, a lángok között pótolhatatlan értékek semmisültek meg. 1944 után részt vett az erdélyi magyar irodalom újjászervezésében, az Utunk munkatársa lett. A németekkel való kollaborációval vádolták, emberként és íróként is megaláztatásokban volt része, birtokait elkobozták. Bánffy Miklós 1949-ben betegen és szegényen költözött Budapestre, itt halt meg 1950. június 6-án, a kolozsvári családi kriptába csak 1976-ban temethették el.<br />
<br />
A zene, a festészet, a színpadi rendezés és a szépirodalom egyaránt érdekelte. Tervezett jelmezeket és díszleteket, 1934-ben és 1935-ben Szegeden megrendezte Az ember tragédiáját. A bemutatóra meghívta Octavian Gogát is, aki az előadás láttán döntött úgy, hogy románra fordítja Madách remekművét. Érdekelte a lótenyésztés, nagy műértő és műgyűjtő is volt, az 1922-es genovai konferencián külügyminiszterként politikustársairól készített karikatúrái külön albumban jelentek meg. Grafikusként Balázs Béla, Tompa László és Tamási Áron műveit, valamint az Erdélyi Helikon folyóiratot illusztrálta.<br />
<br />
Íróként a konzervatív irodalmi hagyomány megújítására törekedett, korai elbeszéléseinek témáját részben az arisztokrácia életéből, részben Erdély történetéből merítette. A harmincas évekig részben közéleti elfoglaltságai miatt, részben mert úgy érezte, igazi nevén csak főúri dilettánsnak tartanák, műveit Kisbán Miklós néven publikálta. Első drámáját, a Naplegendát Ady is lelkesen üdvözölte, későbbi színműveiben történelmi személyiségek alakját idézte fel, a Nagyúr című drámában Attila hun királyét, a Martinovicsban a császári ügynökből vértanúvá vált politikusét és kiváló elbeszéléseket is publikált (Farkasok, Havasi történet, A császár titka).<br />
<br />
Legnagyobb vállalkozása az Erdélyi történet című nagyszabású trilógiája volt, amely az erdélyi arisztokrácia sorsát, világának széthullását ábrázolja: Megszámláltattál... (1934), És híjával találtattál (1937), Darabokra szaggattatol (1940). Művét sokáig agyonhallgatták, csak évtizedek után fedezték fel újra, első megjelenése után hat évtizeddel fordították le angolra, spanyolra és németre. Utolsó éveiben emlékiratain dolgozott, A magyar politika kritikája című tanulmánya politikusi múltját összegezte.<br />
<br />
Nevét 2001 decemberében jegyezték be a Magyar Örökség Aranykönyvébe, 2007-ben posztumusz Magyar Művészetért Díjjal tüntették ki, 2012-től a Külügyminisztérium szakkönyvtára viseli a nevét. Idén decemberben Raab Péter készítette szobrát Sopronban állították fel. A nevét viselő vándordíjat a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti tanácsa adományozza a színház előző évadának legkiemelkedőbb művészi teljesítményéért.<br />
<br />
Forrás: MTI
